Az ausztrál Zentai nyert a magyar állam ellen
Lassan összeáll a kép, pontosabban a döntés háttere. A bíró valóban alaposan mérlegelte a kiadatási kérelemben foglaltakon túli valamennyi lehetséges körülményt, ami az elmúlt öt esztendőben merült fel. Az egész kiadatás eleve meglehetősen gyenge lábakon állt, különösen, hogy a magyar hatóságokat sem Zentai személye, sem a brutális gyilkosság részleteinek kiderítése nem érdekelte az elmúlt több mint hatvan évben. Pedig volt idejük és módjuk utánajárni, hiszen az 50-es évektől pontosan ismerték Zentai címét. Édesanyja kivándorlását is engedélyezték a rákosista időkben. Ha nincs a náci-vadász Wiesenthal Központ túlbuzgó és rámenős jeruzsálemi igazgatója (Efraim Zuroff), akkor Magyarország sohasem kérte volna ki a háborús bűnnel vádolt egykori magyar katonát.
Az 1989 utáni fiatal magyar demokrácia bizonyítani akart, épp úgy, mint Zuroff igazgató, akinek az állása került veszélybe, ha elfogynak, kihalnak a felelősség alól kibújt, elmenekült gyilkosok. Itt már a “háborús” jelző is megkérdőjelezhető, hiszen Simon Wiesenthal eredeti ötlete és feladata a zsidóság, az ártatlan polgári lakosság, ellen elkövetett bűnök felelőseinek felkutatása volt. Tehát, már a “háborús bűnös” megnevezés, és nemzetközileg elfogadott fogalom sem felel meg (teljesen) a mindennapok (jog)gyakorlatával, mivel a többi, más vallású, ill. származású, ártatlan civilek ellen elkövetett gaztetteket egyetlen más nép, nemzetiség, népcsoport sem kutatta fel oly vehemensen, mint azt, az izraeliták tették.
A “ki a háborús bűnös?” kérdésre mai napig nem találtam egyértelmű választ, meghatározást a hazai jogban, joggyakorlatban. Ez talán a legnagyobb és legalapvetőbb probléma, amire a Zentai ügy sem tudott választ adni, válaszadásra kényszeríteni a hazai médiát. Ha egyáltalán a magyar közvélemény és jogalkotók ezzel egy pillanatig is foglalkoztak, legalább a lakosság általános tájékoztatása szintjén. A jelek szerint nem.
Persze az “Utolsó esély” eszmei szerzője, Zuroff igazgató, sem volt a helyzet magaslatán. Meghírdetett egy programot, az ártatlan izraelita vallású lakosság ellen a II. világháború alatt elkövetett bűnökért még el nem ítélt, felelősségre nem vont, egykori tettesek felkutatására. Ráadásul 10.000. euro vérdíjat is kitűzött használható információkért cserébe. Ez tette igen ellenszenvessé a jeruzsálemi központ igazgatójának akcióját.
A Balázs család – különösen az ügyvéd apa, Dezső, - soha nem tudott belenyugodni, hogy a 18 éves Pétert 1944 november 8-án brutálisan meggyilkolták. Mivel a gyilkosság egyik gyanúsítottja – a családhoz hasonlóan – budafoki illetőségű volt, ezért a tanúvallomások, és periratok alapján az apa arra következtetett, hogy fiát csakis Zentai juttatta a gyilkosok kezére. A magyar királyi katona alakulatával Nyugatra távozott, majd megadta magát a szövetségeseknek, végül pedig Ausztráliába kivándorolt. Az elkeseredett apa 1948-ban elfogatóparancs, ill. nemzetközi körözés kibocsátását járta ki a magyar hatóságoknál, de tovább nem jutott vele. Az összegyűjtött peranyagot a 60-as években kijuttatta Bécsbe, Simon Wiesenthal-hoz, illetve szervezetéhez. A Központ ekkor tájt sokkal komolyabb, súlyosabb emberiség ellen elkövetett bűnökkel és bűnösökkel volt elfoglalva. A Zentai dossziét Balázs Péter Budapesten élő ikertestvére azzal a kikötéssel juttatta el az “Utolsó esély” nevű program szervezőihez, hogy családja nem tart ígényt a 10.000 euros “jutalom”-ra, csak a történteket szeretnék teljes valóságában megismerni. Zuroff igazgató rögvest kapott az ajánlaton, és nagy nemzetközi kampány keretében Zentait felvette a legkeresettebb “'náci” háborús bűnösök toplistájára. Egyúttal felszólította Ausztáliát és Magyarországot, hogy Zentait állítsák (magyar) bíróság elé.
Mindkét ország kínosan érezte magát, hiszen a világsajtó elsőoldalára kerültek. Magyarországon septiben kiadtak egy nemzetközi elfogatóparancsot, ill. egy kiadatási kérelmet. Ebből a kérelemből kiderült, hogy a hazai hatóságoknak fogalmuk sincs sem Zentairól, sem a történtekről. Végülis lefordították a néhai ügyvéd apa iratgyűjteményét és egyrendbeli gyilkosságban való tettestárs gyanúja miatt kérték Zentai kiadatását, - meghallgatás céljából. Zuroff igazgatót nem zavarta, hogy az általa összeállított “náci” toplistán van még egy magyar (Képíró Sándor), akit nem egy, hanem az 1942-es új-vidéki mészárlás közel 3.000 ember halálának megszervezésével vádolnak, miközben Magyarországon háborítatlanul él. Vicces egy lista. Zentai kiadatását kérik Ausztráliától egy olyan országba, ahol egy másik (Képíró), háborús bűnnel vádolt, egykori csendőrtiszt, szabadon él.
Az öt éves jogi huzavonától teljesen függetlenül hozta meg döntését Neil McKerracher bíró, aki tételesen ismertette azokat a pontokat, amelyekben hibáztak a kiadatást szorgalmazók. A félévtizede húzódó tárgyalás-sorozat semmi másról, csak is kizárólag a kiadatási kérelem formai és jogszerű elbírálásáról szólt. A gyanúsított bűnösségének vagy ártatlanságának megállapítása a kiadatást kérő ország igazságszolgáltatásától, bíróságától függ. Tehát, az elmúlt idő alatt Ausztráliában sohasem kérdőjelezték meg Zentai ártatlanságát. A kérdés mindvégig az volt, hogy kiadható-e vagy sem? Ennek elhúzódása az ausztrál jogrendszer, a fellebbezési lehetősségek, miatt történt, amit természetesen a védelem maximálisan kihasznált.
Az 1989 utáni fiatal magyar demokrácia bizonyítani akart, épp úgy, mint Zuroff igazgató, akinek az állása került veszélybe, ha elfogynak, kihalnak a felelősség alól kibújt, elmenekült gyilkosok. Itt már a “háborús” jelző is megkérdőjelezhető, hiszen Simon Wiesenthal eredeti ötlete és feladata a zsidóság, az ártatlan polgári lakosság, ellen elkövetett bűnök felelőseinek felkutatása volt. Tehát, már a “háborús bűnös” megnevezés, és nemzetközileg elfogadott fogalom sem felel meg (teljesen) a mindennapok (jog)gyakorlatával, mivel a többi, más vallású, ill. származású, ártatlan civilek ellen elkövetett gaztetteket egyetlen más nép, nemzetiség, népcsoport sem kutatta fel oly vehemensen, mint azt, az izraeliták tették.
A “ki a háborús bűnös?” kérdésre mai napig nem találtam egyértelmű választ, meghatározást a hazai jogban, joggyakorlatban. Ez talán a legnagyobb és legalapvetőbb probléma, amire a Zentai ügy sem tudott választ adni, válaszadásra kényszeríteni a hazai médiát. Ha egyáltalán a magyar közvélemény és jogalkotók ezzel egy pillanatig is foglalkoztak, legalább a lakosság általános tájékoztatása szintjén. A jelek szerint nem.
Persze az “Utolsó esély” eszmei szerzője, Zuroff igazgató, sem volt a helyzet magaslatán. Meghírdetett egy programot, az ártatlan izraelita vallású lakosság ellen a II. világháború alatt elkövetett bűnökért még el nem ítélt, felelősségre nem vont, egykori tettesek felkutatására. Ráadásul 10.000. euro vérdíjat is kitűzött használható információkért cserébe. Ez tette igen ellenszenvessé a jeruzsálemi központ igazgatójának akcióját.
A Balázs család – különösen az ügyvéd apa, Dezső, - soha nem tudott belenyugodni, hogy a 18 éves Pétert 1944 november 8-án brutálisan meggyilkolták. Mivel a gyilkosság egyik gyanúsítottja – a családhoz hasonlóan – budafoki illetőségű volt, ezért a tanúvallomások, és periratok alapján az apa arra következtetett, hogy fiát csakis Zentai juttatta a gyilkosok kezére. A magyar királyi katona alakulatával Nyugatra távozott, majd megadta magát a szövetségeseknek, végül pedig Ausztráliába kivándorolt. Az elkeseredett apa 1948-ban elfogatóparancs, ill. nemzetközi körözés kibocsátását járta ki a magyar hatóságoknál, de tovább nem jutott vele. Az összegyűjtött peranyagot a 60-as években kijuttatta Bécsbe, Simon Wiesenthal-hoz, illetve szervezetéhez. A Központ ekkor tájt sokkal komolyabb, súlyosabb emberiség ellen elkövetett bűnökkel és bűnösökkel volt elfoglalva. A Zentai dossziét Balázs Péter Budapesten élő ikertestvére azzal a kikötéssel juttatta el az “Utolsó esély” nevű program szervezőihez, hogy családja nem tart ígényt a 10.000 euros “jutalom”-ra, csak a történteket szeretnék teljes valóságában megismerni. Zuroff igazgató rögvest kapott az ajánlaton, és nagy nemzetközi kampány keretében Zentait felvette a legkeresettebb “'náci” háborús bűnösök toplistájára. Egyúttal felszólította Ausztáliát és Magyarországot, hogy Zentait állítsák (magyar) bíróság elé.
Mindkét ország kínosan érezte magát, hiszen a világsajtó elsőoldalára kerültek. Magyarországon septiben kiadtak egy nemzetközi elfogatóparancsot, ill. egy kiadatási kérelmet. Ebből a kérelemből kiderült, hogy a hazai hatóságoknak fogalmuk sincs sem Zentairól, sem a történtekről. Végülis lefordították a néhai ügyvéd apa iratgyűjteményét és egyrendbeli gyilkosságban való tettestárs gyanúja miatt kérték Zentai kiadatását, - meghallgatás céljából. Zuroff igazgatót nem zavarta, hogy az általa összeállított “náci” toplistán van még egy magyar (Képíró Sándor), akit nem egy, hanem az 1942-es új-vidéki mészárlás közel 3.000 ember halálának megszervezésével vádolnak, miközben Magyarországon háborítatlanul él. Vicces egy lista. Zentai kiadatását kérik Ausztráliától egy olyan országba, ahol egy másik (Képíró), háborús bűnnel vádolt, egykori csendőrtiszt, szabadon él.
Az öt éves jogi huzavonától teljesen függetlenül hozta meg döntését Neil McKerracher bíró, aki tételesen ismertette azokat a pontokat, amelyekben hibáztak a kiadatást szorgalmazók. A félévtizede húzódó tárgyalás-sorozat semmi másról, csak is kizárólag a kiadatási kérelem formai és jogszerű elbírálásáról szólt. A gyanúsított bűnösségének vagy ártatlanságának megállapítása a kiadatást kérő ország igazságszolgáltatásától, bíróságától függ. Tehát, az elmúlt idő alatt Ausztráliában sohasem kérdőjelezték meg Zentai ártatlanságát. A kérdés mindvégig az volt, hogy kiadható-e vagy sem? Ennek elhúzódása az ausztrál jogrendszer, a fellebbezési lehetősségek, miatt történt, amit természetesen a védelem maximálisan kihasznált.
A kiadatási kérelem vizsgálatának és elbírálásának minden szakaszában a bíróságok megállapították, hogy a magyar kiadatási kérelem megfelel a két ország egyezményének, valamint a nemzetközi előírásoknak. Ennek alapján az ausztrál kormány nevében a belügyminiszter is jóváhagyta a kiadatást. A mostani, legutolsó, szakaszban a bíró (és bíróság) már nemcsak ezen jóváhagyások formai és jogi (szakmai) megfelelőségét vizsgálta, hanem valamennyi felmerülő és kapcsolódó körülményt is figyelembe vette, és mérlegelte.
Neil McKerracher bíró indoklásában többek között az alábbiakra hivta fel a figyelmet.
O'Connor belügyminiszter a kiadatás jóváhagyásakor nem gondolkozott alternatívákban, például, hogy a gyanúsítottat (idős korára és egészségi állapotára tekintettel) Ausztráliában kellene bíróság elé állítani. Ez nem a miniszter hibája, hanem a tanácsadóinak felkészületlensége, hanyagsága. McKerracher szerint ezt a lehetőséget már csak azért is figyelembe kellett volna venni, mert Zentai nem bújkált, nem használt álnevet, soha, semmivel nem vádolták vagy ítélték el az ausztrál hatóságok. Ráadásul a magyar fél az elmúlt több mint 60 évben nem kereste meg ezzel a kiadatási kérelemmel a saját nevén Ausztráliában élő férfit. Sőt, Balázs Péter brutális meggyilkolása az akkori (1944-es) magyar törtvények szerint nem számított “háborús bűn”-nek, (mint például az akkori törvények szerint az 1942-es új-vidéki mészárlás). McKerracher bíró arra is kitért, hogy a kiadatási kérelemben nem egy háborús bűnöst kérnek ki a magyarok, aki ellen már van vád, - és ezért kérik ki -, hanem valakit csak gyanúsítanak, sőt ezzel kapcsolatban csak meg akarják hallgatni.
Az ausztrál sajtó megjegyzi, egyelőre nem tudni, hogy a kormány él-e fellebbezési jogával a mai döntés ellen. Erre O'Connor belügyminiszternek 28 nap áll a rendelkezésére. Ezenkivül a Szövetségi Ügyészség is fellebbezést adhat be a döntés ellen. Megjegyzendő, hogy az elmúlt öt évben az ausztrál Legfelsőbb Ügyészség képviselte Magyarországot, a magyar államot (kormányt) a kiadatási ügyben.
.
Függetlenül attól, hogy a 88 éves perth-i lakos, Charles Zentai (Steiner) Károly, valóban bűnös-e vagy sem, az elmúlt öt esztendő jogi huzavonája egészsége jelentős romlásán kivül, az ügyvédi költségek - az óvadékokkal együtt -, hatvan év életmunkáját emésztették fel. Az egykori magyar hadapród-őrmester ártatlanságában nem hívők ennyi elégtételt elértek.
.
.
Forrás: AFP
.
.
posted by Pocakos at 5:58 PM
3 Comments:
Mi az, hogy túlbuzgó Simon Wiesenthal Központ?
Nem minden demokratikus szervezetnek, személynek kötelessége a háborús bűnök üldözése? (Elfelejtik azt az "apróságot", hogy ebben az ügyben már a második világháború idején is eljárás indult?)
Ebben az ügyben dr. Halmai Gábor alkotmányjogász, Kenedi János történész, Szemenyei-Kiss Tamás újságíró és Gavriel Bar-Shaked (Yad Vashem Intézet, Izrael) írtak egy hiteles, megbízható összeállítást,
KÉPÍRÓ-DOSSZIÉ Patkányút, történelmi háttérrel címen - de a demokratikusnak mondott szervezetek, a media nemigen igyekeztek ismertetni a nyilvánossággal!
Névtelen, anonymous beírásokat törölni szoktam. Most kivételt teszek, mert a beíró fentebbi két hozzászólása a *hihető hazuság* , azaz az antiszemitizmus iskolapéldája.
Post a Comment
<< Home