A Ságvári story

Ságvári Endre halálának 65. évfordulójára invitálnak napjaink antifasisztái, élükön a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségével, melynek elnökének erős kötődése van az MSZP-hez. Ráadásul, ez a neve szerint ellenállókat tömörítő szervezet, rendszeresen megemlékezik 1939. szeptember elsejéről, a Lengyelország elleni náci-német támadásáról, de sohasem szeptember 17-ről, a nácik ellen kétségbeesetten védekező Lengyelország szovjet hátbatámadásáról. Tagjai között ötvenhatos ellenállókat sem lehet igazán találni.

A rendszerváltás óta időnként fellángolnak a viták és az érzelmek Ságvári Endre személye és tevékenysége körül. Ez persze elsősorban a szélsőségesek körében van napirenden, mint ahogy azt a különféle fórumokon olvasható hozzászólások is mutatják. Pedig egy kis történelemismeret talán rávilágíthat Ságvári életútjára, és annak (reális, valós) megismerésére, megértésére.

Az 1913-ban jónevű polgári családba született Ságvári, mint megannyi társa, az igazságot kereste, pontosabban az igazságtalanság ellen kezdett lázadni. Ezért – meglehetősen későn, csak az egyetem elvégzése után - 23 éves korában (1936) lépett be a Magyar Szociéldemokrata Pártba, ahol akkoriban a párt balszárnya - főleg a fiatalok – aggodalommal figyelték a náci Németországból érkező híreket. No, meg a magyarországi szélsőjobb előretörését, ami összehozta a szocdem és kommunista ifjakat, főleg, hogy a Magyar Kommunista Párt ekkor be volt tiltva.

1937 nyarán a hűvösvölgyi nagyréten majálisukat tartó szocdem (és kommunista) fiatalokat nyilasok támadták meg, és az egyik vasas ifit hasbalőtték. A történteken felháborodott baloldali fiatalok, Ságvári vezetésével, támadást szerveztek a Tompa utcai nyilas pártház ellen. Egy író-olvasó találkozó volt ott szeptember 16-án, amelyen vagy 80-100 nyilas vett részt. Az épület elé vonult mintegy 200 baloldali munkásfiatal, akik „Le Hitlerrel!“ és „Üsd a nyilasokat“ kiabálva kővekkel bezúzták az ablakokat. Ezt követően tömegverekedés tört ki, aminek a rendőrség vetett véget. Másnap 123 baloldali fiatalt állítottak elő, akik közül tizenkettőt előzetes letartóztatásba helyeztek. Köztük Ságvárit is, aki tagadta, hogy ott lett volna.

Ennek ellenére 8 hónap fogházra itélték, amibe beszámították az előzetesben eltöltött 3 hónapot. Ügyvédje azonban a fellebezés idejére kijárta, hogy Ságvári ideiglenesen szabadlábon maradjon. A jogerőre emelkedett ítélet miatt csak 1940 júniusában kellett bevonulnia a Gyűjtőfogházba, ahonnan decemberben (más források szerint 1941 januárjában) szabadult. A Kommunista Pártba is ekörül lépett be, pontosabban az illegális párt ekkor fogadta tagjai közé, mint egy igen elszánt, harcos fiatalembert, akinek a feladata a fiatalok szervezése lett. Nem volt könnyű dolga, hiszen ekkorra már a Molotov-Ribbentrop paktum ideológiailag is közel(ebb) hozta a két európai diktaturát. Sztálin például dísztáviratban gratulált Hitlernek Párizsnak, mint a kapitalizmus egyik fellegvárának, bevételéhez.

Magyarország is ekkor tájt engedte ki a börtönből Rákosi Mátyást, illetve cserélte ki az 1848-as honvédzászlókra, amiket a cári csapatok vittek magukkal a világosi fegyverletételt követően, mint hadizsákmányt. Ugyancsak 1941-ben vehetett először részt a Budapesti Nemzetközi Vásáron a Szovjetunió is, saját pavilonnal. Az „enyhűlés“ azonban nem tartott sokáig. 1941. júniusában, a Szovejtunió náci megtámadásával egy időben Magyarország is belépett a világháborúba. A háború ellenzőinek száma ideológiáktól függetlenül is megnőtt. 1941. október 06-ra szervezett megemlékezésre (és tiltakozásra) a Batthyány örökmécseshez nemcsak a kommunista ifjakat tudta mozgósítani Ságvári. Három hét múlva (Halottak Napján) egy ugyancsak nagyszabású és merész tüntetés szervezői között találjuk Ságvárit a Kerepesi temetőben Kossuth és Táncsics sírjánál. Ekkor már felfigyelt rá a rendőrség.

1942. március 15-én a Duna-parton, a Petőfi-szoborhoz szervezte következő tiltakozó gyűlését, ahol több ezren skandálták: „Hozzák haza honvédeinket!", "Egyetlen magyar katonát sem Hitlernek!". Ekkor telt be az a bizonyos pohár a hatóságok részéről. Hatalmas megtorlás következett, a baloldaliak sorait letartóztatási hullám tizedelte meg, a fiatalokat büntető, ill. munkaszolgálatra hívták be és küldték a keleti frontra. Ságvári ekkor vonult illegalitásba, magyarul hamis papírokkal bujkált. Tevékenységét azonban nem szüntette be, sőt egyre jobban kivette részét a háborúellenes szervezkedésben. A német-náci megszállás sem vette el a kedvét ettől a földalatti munkától, mi több, inkább csak fokozta. Ugyanakkor a hatóságok emberei is egyre intenzívebben próbáltak a nyomára bukkani.

Tehát, nem igaz az az állítás, hogy a megszálló nácik utasítására, a velük kollaboráló csendőrök keresték és fogták el. Ságvári ellen már 1942-ben, a március 15-i tüntetés óta elfogató parancs volt érvényben. Ezért bárhogy is nézzük, egy kiváló képességű fiatalemberrel állt szemben az akkori Magyarország, sőt a német-náci birodalom is. Olyannyíra, hogy elfogásáról a budapesti német nagykövet is beszámolt Berlinnek. Érdekes módon, a nagykövet 1944 augusztus 03-án Berlinbe küldött táviratában nem kommunistának, hanem „pacifistá“-nak nevezi dr. Sagvary-t („y“-nal). Idézet a korabeli táviratból: „Fegyveres ellenállást tanúsított 44. VII. 22 [27]-én a magyar csendôrség által foganatosított letartóztatása közben a budapesti illetôségû, birodalomellenes beállítottságú magyar pacifista, dr. Sagvary. Lövései 4 csendôrt könnyen megsebesítettek. Ô mell-lövést kapott és kórházba szállítása közben elhalálozott.”

Kár, hogy ezt az igazságtalanságok ellen küzdő fiatalembert az utókor politikai és ideológiai célokra használta fel (és ki). De nemcsak őt, hanem az őt elfogó hatósági embereket is.

.

Kapcsolódó anyagok

Ki a háborús bűnös? (Wednesday, March 08, 2006)