Egyensúly és igazságosság

Az „Új egyensúly” névre keresztelt kormányprogramra adott reakciók közül nagyon kevés a valóban megfontolandó, elgondolkoztató hozzászólás, megnyilvánulás, „építőjellegű kritika”. Továbbra is a szapulás, a (le)hurrogás jellemzi a médiában megjelenő „értékeléseket”. Pedig meggyőződésem, hogy ha „nyugati” értelemben vett jobboldal lenne Mo.-on, és győzött volna a választáson, akkor hasonló (megszorító) intézkedéseket hozott volna, az ország jövője érdekében. Hiszen nyílt titok, hogy be kell fejezni a 16 éve elkezdődött rendszerváltást, vagyis a bürokratikus, központi tervgazdálkodás jegyeit még mindig magán viselő államapparátus szerkezeti reformját, megújítását. Ezt nemcsak az EU, de a modern, szabadpiaci gazdálkodásra való berendezkedés is megköveteli. Szerencsére a magyar nép (többsége) átlátott a kádárizmusban született, nevelkedett és szocializálódott kollégiumi haverokon, a magukat „jobboldalnak” kinevező társaságon.

Bevezetőként néhány általánosítás a „nyugati” kisember szemével. Az átlag amerikait nem nagyon érdekli, hogy a dollár erős vagy gyenge. Szinte egyáltalán nem érzi annak azonnali, közvetlen hatását. Sőt! Ha gyenge a dollár, az csak növeli az exportot, élénkíti a (kül)kereskedelmet, hiszen érdemes (többet) termelni, mivel könnyebb eladni. Ugyanakkor a hazai termékek iránt is megnő a kereslet, mivel megdrágulnak az import áruk. Nem fogok (eredeti) francia pezsgőt vagy parfümöt, német autót vagy iparcikket venni, és nélkülözöm az olasz bőrcipőt is. Különben jól megvagyok. Csak munkám legyen. Az erős dollár csak akkor érdekel igazán, ha külföldre megyek. Ezt, pedig az átlag amerikai csak huszonévesen (hátizsákkal) vagy nyugdíjasként (luxushajóval) teszi, és akkor valóban érzékeli az árfolyamkülönbséget. A 30-50 év közötti keményen dolgozik, gyereket nevel és két hetes szabadsága alatt bejárja az országot, megismeri hazáját és gyerekeivel is megismerteti azt. Hasonló az életvitele és felfogása a többi (angol nyelvű) tengerentúli fejlett ország (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland stb.) lakóinak is. Talán az Óhazával való kapcsolattartásban érződik még az árfolyamváltozás. A közvetlen (egyenes ági) rokonság rendszeres (anyagi) támogatásában, sírápolásban, ill. anyanyelvű folyóiratok előfizetésében, könyvek megrendelésében. Az érintettek száma azonban az ország összlakossága szempontjából elhanyagolható, hiszen jószerivel csak a bevándorlók első generációjának töredékét érinti, azok közül is elsősorban a (kis)nyugdíjasokat.

Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy a fejlett ipari országokban az átlagembert nem igazán érdekli az árfolyamváltozás, a „nagypolitika” és a makrogazdaság. Ami érdekli, az a (havi, heti) fizetése, hogy abból hogyan tud megélni. Az adó (közvetlenül) csak részben játszik szerepet a hétköznapi életben. A bérből és fizetésből élőket csak az érdekli, „amit hazavisz”, és hogy abból hogyan lehet kijönni. Sohasem az a kérdés, hogy mennyi a bruttó, hanem az, hogy mennyi a nettó. Ha valamiről valóban beszél, szid, panaszkodik a dolgozó, az a „rezsi” (víz, villany, gáz, benzin, stb.) mértéke, aránya, viszonya a nettó keresethez. Az „egyensúly” meg az igazságos(abb) elosztás csak másodlagos dolog. Arról beszélni lehet, de belőle megélni nem. Kevés az emberekben a „szolidaritás” mások iránt, ha pénzről, megélhetésről van szó.

Az egyik (magyar) blog írója azon siránkozott, hogy a romló forint miatt többet kell fizetnie a svájci frankban felvett autókölcsönére, részletére. Amikor megjegyeztem, hogy még így is jobban jár(t), azokkal szemben, akik forintban vették fel. (És ez vonatkozik a lakáshitelekre is!) Az volt a válasza, hogy őt mások nyomora nem érdekeli, őt csak az érdekli, hogy neki (most) többet kell fizetnie. Hiába győzködtem, hogy a végeredményt kell nézni, miszerint az alacsony hitelkamatok miatt (egészében) kevesebbet fizet, mint forintos társai. Végül azzal vágott vissza, hogy mindenkinek egyformán adott (volt) ez a lehetőség, és csak magára vessen az, aki olyan hülye volt, hogy nem a devizás „hitelkonstrukciót” választotta. És ne hadovázzak itt neki, mert márpedig most ő szív.

Érdekes, soha, sehol nem láttam, vagy olvastam olyan (magyar) kimutatást, mely pontosan megjelölte volna, mennyit kell(ene) romlania a forintnak ahhoz, hogy valóban ne legyen érdemes devizahitelt felvenni, ill. ráfizetésesek lennének az eddig (devizában) felvett hitelek a hazai „hitelkonstrukciók”-hoz képest. Persze ellenzéki „károgás”-nak, kampányfogásnak, „néphülyítés”-nek kiváló az árfolyamváltozásra való hivatkozás. De vajon, az általam hiányolt szakszerű (összehasonlító) kimutatást miért nem készítette már el valaki vagy valakik? Például a fogyasztóvédelmi felügyelőség vagy valamelyik érdekvédő civil szervezet.

Úgy tűnik, a magyar közvéleményben valami (szándékos) félreértés, „kommunikációs” hiány, vagy hiba van. Hiszen a választások előtt is ismert volt az ország (gazdasági) helyzete. Hogy változtatásokra van/lesz szükség, mindenki előtt világos volt. Ha másból nem, akkor az EU-s figyelmeztetésekből, a leminősítésekből stb. A nagy kérdés csak a változtatások módja, üteme, mértéke volt, és most is az. Az ellenzék borzasztó ostoba kampányában túlígérte magát. Rossz közérzetet akart teremteni, de legalábbis sugallni, hogy aztán, mint valami megváltóra szavazzanak rá. Ezt a pszichés állapotot igyekezte fokozni a mindenki számára valami jót tartogató ígérethalmaz, ami a kampány végére a 100.000 forintos minimálbérben és egy újabb (Budapest) minisztérium felállítására tett javaslatban csúcsosodott. A vállalkozások adójának (TB járulék) csökkentésére tett Fidesz javaslat sem volt meggyőző. Hiszen mi a garancia, hogy a vállalkozó az (elvben) elengedett tíz százalékot valóban munkahelyteremtésre fogja fordítani? Szép elmélet, - csak olyan, mint a marxizmus: a gyakorlatban nehezen megvalósítható. Ugyanakkor az állami garanciák beígérése egyértelműen a központi irányítású, szocialista népgazdaság újraélesztésének rémképét idézte fel. Csodálom, hogy egy magát jobboldalinak nevező társaság ilyen programmal mert előállni. Ha egyáltalán volt program, vagy konkrét elképzelés egy választási győzelem esetére.

Gyurcsány (és az MSZP programja) valamivel visszafogottabb volt. Sőt, a miniszterelnök a második forduló előtti utolsó beszédeiben már célozgatott arra, hogy csodát senkise várjon. Igaz, ez sokakban inkább az orbáni licittel szembeni „realitás” érzését váltotta ki, mintsem, hogy komolyan vegyék. Talán a legellentmondásosabbak (és az ellenzék még most is ezen lovagol), a „dübörög a gazdaság” és a „lendületben az ország” jelszavak voltak. Senki sem magyarázta el, hogy ez mit (is) jelent(het), a gyurcsányi vezetés mire alapozza ezeket a kijelentéseket. Ezért a napi megélhetési problémákkal küszködő átlagember szemében nagy szavaknak, sőt hazugságoknak tűn(het)tek a baloldali győzelem után bejelentett „reformok”. Ezt a „kommunikációs hibát” kitűnően használta ki, és használja ki az ellenzéki propaganda. Pedig a (makro)gazdasági adatok, mutatók valóban jók. A magyar gazdasági növekedés az EU és annak régi tagjainak eredményének a két-háromszorosa. Tehát, a gazdaság valóban dübörög, és az ország lendületben van.

Amiről hazai körökben viszont nem beszéltek, és ma sem beszélnek, az az EU (maastricht-i) kritériumainak hátulütője. Vagy ha tetszik, a 22-es csapdája. Ugyanis az alapító (nyugati és gazdag) országok, - amelyek vagy negyven éven át saját jóléti államuk építésén munkálkodtak (igen eredményesen), - csak a 90-es évek elejére jutottak el az Unió létrehozásához (Maastricht-i Szerződés). Az egyezmény gyakorlatilag különválasztotta a Közösség politikai és gazdasági jövőjét, célkitűzéseit. A politikai jövőt a közös külpolitikában és a bővítés módjaiban határozták meg. A gazdasági jövőt, pedig a közös pénz, az euró bevezetéséhez kötötték. (maastricht-i kritériumok). Mivel a közös valuta érdekében egy szintre próbálják hozni, és tartani a különböző mértékben fejlődő országok növekedését, ez a gazdag országok gazdaságlassításához vezetett. Ezért a kritériumok elérése és teljesítése a lassítást, a lassulást jelenti a (most még) lendületben lévő, fejlődő egykori szoc. országok számára is. Azaz az euró (mielőbbi) bevezetése, ill. az ahhoz a szükséges kritériumok elérése, nem biztos, hogy az ország, ill. annak gazda(g)ságának javát szolgálják, azaz valóban a felzárkózást jelentik. Ez a félelem (vagy aggódás) érződik ki Gyurcsány legutóbbi interjújából is, amikor „maszatolt” a közös fizetőeszköz bevezetésnek pontos időpontját illetően. De már korábban is volt olyan kijelentése a parlamentben, hogy az euró bevezetése érdekében egyetlenegy kilométer autópályát sem áldoz fel, mert az euró övezethez való csatlakozás nem mehet a lakosság életszínvonalának rovására.

Az ilyen szimpatikus, hazafias megnyilvánulások felett nemcsak az ellenzék, de a magyar média, sőt a kommentátor politológusok is elsiklottak. Pedig gondoljunk csak bele, ha bevezetjük az eurót, akkor – gyakorlatilag – megszűnik a Nemzeti Bank, azaz az Európai Központi Bank (ECB) diktálja majd az irányadó kamatot! Tehát, meglehetősen függő helyzetbe kerül az ország és gazdasága. Ezért sokan ellenzik is az euró-övezethez való csatlakozást (lásd britek, dánok, svédek, vagy Svájc, ill. Norvégia, mely országok máskülönben megfelelnek az EU-tagság követelményeinek.).

Megjegyzem, ebből a szempontból abszolút irreális nagyotmondás volt a hétszázalékos orbáni gazdaságnövekedési ígéret is, - különös tekintettel a maastricht-i kritériumok betartása érdekében tett EU figyelmeztetésekre és a leminősítésekre.

Érdekesek a külföldi vélemények, bírálatok is. Azt kifogásolják, hogy a gyurcsányi „Új egyensúly” nem nyúlt elég merészen és mélyrehatóan a strukturális változtatásokhoz, és a program elsősorban a bevételek növekedését célozta meg, az állami kiadások – nagyobb mértékű – lefaragása helyett. Ezzel az a probléma, hogy a kritikusok „nyugati” (kapitalista) ésszel gondolkoznak, és egy jóléti államot képzelnek el, tételeznek fel, ahol az állami kiadások kurtításával lehet az egyensúlyt fenntartani. Magyarország azonban nem Németország, de még Ausztria sem, azaz nem egy jóléti állam. Magyarország egy (jól) fejlődő, feltörekvő ország, amely mindössze 16 éve próbálja elsajátítani a modern kapitalizmust. Gyurcsányék ebben a helyzetben nem engedhették meg maguknak, hogy olyan (állami) hozzájárulások (mint pl. nyugdíj vagy TB) megnyirbálásához nyúljanak, amelyek Nyugat-Európa szinte valamennyi országában állandó témák, és napirendi pontok a parlamenti vitákban. Pedig ott könnyebben „csipeget(het)nek le” a jóléti állam biztosította hozzájárulásokból. Mégis óriási felháborodásokat, tiltakozásokat váltanak ki ezek a „gazdaságjavító” intézkedések Európa szerte.

Azt, pedig egyelőre nehéz megmondani, hogy az államapparátus átszervezésére készült tervek, elképzelések beváltják-e majd a hozzáfűzött reményeket. A patinás régi épületek eladása, ill. új kormánynegyed kialakítása szimpatikus ötlet, de csak ezzel nem lehet a fennálló bajokat orvosolni. Valószínűleg ezért nem is tartották említésre méltónak a külföldi elemzők.

Az adóemelés - általában - valóban inflációgerjesztő. No, és közérzetromboló. A népszerűtlenségről nem is beszélve. Az eddig megismert részletek pozitív megítéléséhez sokat segíthetne, ha a „nyugati” példákat alaposan áttanulmányoznák, már ami a hétköznapok gyakorlatát illeti, és arról tájékoztatnák a nagyérdeműt: a választópolgárokat. Néhány példa.

A kamatadó akkor lenne igazságos, és „megnyugtató” a társadalom számára, ha bizonyos feltételekhez kötnék. Például Németországban csak akkor vetik ki, ha a kamat értéke, (azaz a bevétel, jövedelem) elérni az évi 6.000 eurót. Ez gyakorlatilag 100.000 eurós betét esetén hatszázalékos évi kamatszintet jelent, ami szép megtakarítás olyan országban, ahol a lekötött betétekre évi 3-4 %-os kamatot kínálnak a bankok.

A világon mindenhol van ingatlanadó. Megjegyzem a Duna Plaza-nál épülő Marina Park-ot árusító brit cég, azzal hirdeti az ottani lakásokat – kizárólag - külföldi ügyfeleinek, hogy „Magyarországon nincs ingatlanadó”. Talán ez is közrejátszott, hogy már valamennyi lakást értékesítették …… külföldiek számára, méghozzá olyan (külföldi banki) „konstrukcióval”, hogy a vevőnek, befektetőnek garantálják a bérbeadást is, és így gyakorlatilag csak a „belépőt” kell készpénzben kifizetnie, a részletet a bérlő állja.

Tehát, az ingatlanadó bevezetése elkerülhetetlen. Annak csak a módja, formája, „tálalása” nem mindegy! Abszolút fals ezt az adóformát úgy beállítani, hogy az csak a gazdagokat kell, hogy sújtsa. Mintha az, valamiféle megnyugtató „jóvátétel” lenne az átlagpolgár felé, hogy „lám most (végre) megszívatják azokat, akik ennyit összeloptak.” Valahol a szokásos (magyaros) kárörvendést olvasom ki az eddigi hírekből, ahogy ezt az adóformát a lakosság felé közvetítik. Pedig a szabadvilágban ez nem így működik. Ott egységesen, mindenkire vonatkozik az ingatlanadó. Az ingatlan értékét úgy határozzák meg, hogy az jóval a piaci érték alatt legyen (kb. annak 50-60 %). Erre azért van szükség, hogy növelje az emberek jó közérzetét, („..lám kevesebbet adót fizetek, mint amennyit a házam, lakásom valóban ér…”), másrészt az államnak, az önkormányzatnak sokkal kevesebbet kell fizetnie, ha kártérítésre, kisajátításra kerülne sor. Jól ki van ez találva, és mindenki happy.

Amikor e bejegyzés megírásába kezdtem, még meg akartam dicsérni Gyurcsányt, hogy most, kivételesen, kihagyta az autósokat. Hiszen a benzin, az üzemanyag, árához, annak adójához nem nyúlt. Kíméletesnek tűnt, hiszen a nyugdíjasok mellett, talán az autósok a legnagyobb társadalmi réteg, akik „állandóan szívnak”. A nemzetgazdaság fejőstehenei. De mint kiderült, itt is lesz valami változás. Pontosan nem tudom, hogy mi, de a súlyadó eltörlése biztos, hogy az igazságosság felé mutat. Hiszen abszolút igazságtalan a kocsikat súlyuk és nem teljesítményük és/vagy koruk szerint adóztatni. Ha már az adózás, mint állami bevételi forma elkerülhetetlen.

Úgy hallom teljesítményük (lóerő vagy a most divatos kilowatt) szerint sorolják be a kocsikat. Nem tudom, hogy ez mennyire lesz igazságos. Azt viszont tudom, hogy pl. Németországban űrtartalom (köbcenti) és nem teljesítmény alapján kategorizálják a gépjárműveket, és különbséget tesznek diesel és benzin meghajtású motorok között. (újabban elektromos és bio üzemanyag szerint is). Mivel a dieselolaj ára (valamivel) olcsóbb, mint benziné, azért a diesel kocsik ára és adója is magasabb, mert különben túlkereslet lenne irántuk, ill. nem vennék a benzinest. Túl magas dieselolaj ár sem lehetséges, mert akkor az a szállítást (buszok, kamionok stb.) drágítaná meg. Ezenkívül figyelembe veszik a kocsik életkorát és környezetvédelmi felszereltségét is. Magyarán, sokkal magasabb adót kell fizetni egy elavult technológiával (katalizátor nélküli) készült idős járműért, roncsért, mint egy azonos űrtartalmú, köbcentis, környezetbarát, modern és új gépkocsiért. Az adónak serkentő hatással kell lennie a technikai fejlődés elősegítésében is, azaz a polgárt zsebén keresztül „kényszerítik” élete és környezete jobbá tételére. (no és az ipari termelés, ill. a gazdaság „élénkítésére”.)

Visszatérve az árfolyampolitikára. Téved a miniszterelnök, amikor azzal érvel, hogy a forint magától fog megerősödni, és beállni a megfelelő szintre, ahogy az ország gazdasága egyre inkább eléri a maastricht-i kritériumokat, az euró bevezetésének dátumát, idejét. Csak emlékeztetőül. Az osztrák Nemzeti Bank a német gazdasági csoda idején állapította meg, és kötötte az osztrák Schilling árfolyamát a (nyugatnémet) márkához, és vagy negyven éven keresztül egy (nyugat)német márka hét osztrák Schilling volt! Amikor erről kérdeztem az osztrák jegybank elnökét, a válasza az volt: megállapodás történt akkoriban, hogy a nemzeti banknak és a mindenkori kormánynak ehhez az átváltási arányhoz kell alakítania monetáris politikáját. Persze vehetünk más példát is, mondjuk az USA-ét, ahol a Bush adminisztráció évek óta gyengíti a dollárt, hogy ezzel növelje az exportot és csökkentse a deficitet.

Ami a programot és annak hazai fogadtatását illeti. Sajnos, az ellenzék eddig nem sokat, mondhatni semmit sem, tett az EU által is sürgetett változások, átalakítások elősegítése érdekében. A haza közös érdekeit félretéve csak azt szajkózzák, hogy „amit főztetek, egyétek is meg”. Sőt, a kétharmados törvénytervezetek csípőből való elutasítását hangoztatják. Mintha az ország lakosságának többsége nem a baloldali kormány által megkezdett tervek, elképzelések folytatására szavazott volna. Ugyanakkor nem látom az „Új egyensúly” programban az MDF sok szavazót megmozgató ötletét, tervét, pl. az örökösödési adó eltörlésére. Pedig ez a választási ígéret (nemcsak a baloldalnak) sokkal többet ért, mint öt százalék !