Köd előttünk, köd utánunk

Az évértékelőt hagyjuk a politikusokra, akik majd valamikor január végén híveik és a saját maguk szája íze szerint elmesélik mi is történt 2014-ben. A politológusok pedig ugyancsak pártállástól függően elmondják, pontosabban megjósolják, hogy mire is számíthatunk 2015-ben. Ami borítékolható: sok jóra nem, hiszen folytatódik az orbáni ámokfutás. Az 50-es évek szelleme, amikor az éberség került előtérbe, amit legjobban az 1969-ben készült és tíz évig „dobozban tartott” filmszatíra „A tanú” jellemzett.  Egyelőre (még) mosolygunk a filmben elhangzó és napjainkra is oly érvényes mondatokon.

Az alaphangot a 2010-es mindent elsöprő parlamenti választás adta meg. Igen, szó szerint mindent elsöprött az a kétharmados többség. Kezdetben még azt hitte az ember, hogy az abszolút többség birtokában az észszerű, bürokráciamentes állam- és közigazgatás biztosíthatja azt a kibontakozást, ami mind társadalmilag, mind gazdaságilag, az EU-n belüli gazdag Nyugathoz, a nyugati demokráciákhoz való gyors felzárkózást segíti majd elő. Habár már az első Orbán kormány idején (1998-2002) megmutatkozott, hogy prosperáló jövőkép helyett, valamiféle újabb, sajátos személyikultusz  kezd kibontakozni. A múlt, a letűnt korszakok (Horthy, Rákosi, Kádár) valamilyen kutyulmánya, -  az „ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit” nagy népi szemfényvesztés orbáni változata, amire kapóra jött a Szent Istváni ezer év megünneplése, a 40 éven át elfojtott nacionalizmus felszabadítása és a populizmus álcája mögé bújtatása. Valaki meg is jegyezte akkoriban: „Orbán kormányzásának legnagyobb eredménye, hogy négy éve alatt (1998-2002) minden település kapott egy országzászlót” – no meg a miniszterelnök egyoldalú levelezését, ami azóta „nemzeti konzultácó” néven vonult be a rendszerváltás utáni idők történetébe.

Ugyancsak Orbán fektette le annak az ideológiának az alapjait, mely leegyszerűsítve a világot és a történelmet, egyenlőségjelet tesz a szovjet és náci diktatúra közé. Megjegyzendő, valóban sok hasonlóság volt a két diktatúra között. Például az egypárt rendszer, melyben a párt tévedhetetlen, hiszen mindent a népért, a nép érdekében tesz, ezért az egyén, a közösség alá van (lett)  rendelve. Ezt a már jól bevált demagógiát élesztette újra és terjeszti napjaink vezető pártja és kormánya a félreértelmezett demokrácia nevében.

Orbán hamar felismerte, hogy nyugati értelemben nincs magyar jobboldal. Hogyan is lenne, amikor (előző) 40 év alatt a parlamentáris demokrácia írmagját is kiirtották. A lenini elveken alapuló szovjetrendszer  az „ősellenség”  szociáldemokrácia mellett minden polgári (kapitalista!)  pártot  és mozgalmat üldözött. Magyarországon pedig 1945 után fokozatosan valamennyi szovjetellenes megnyilatkozást (és bírálatot) „fasisztának” bélyegeztek meg. A többpárt rendszer visszaállításakor úgy tűnt, a nyugati mintát követve két tömegpárt (MDF, SZDSZ) felváltva fogja egyengetni az ország demokratikus útját, gazdasági fejlődését. Klasszikus értelemben tömegpártnak nevezik  a választásokon rendszeresen (és biztosan) legalább 30%-ot elérni képes politikai csoportosulásokat. Ez a reményteljes elképzelés azonban igen gyorsan szerte foszlott.

Antall József még az angolszászok, mindenekelőtt az USA,  felé közeledést jelölte meg. Érhető, hiszen a Horthy-rendszer miniszterelnökei (Bethlen, Teleki, Kállay)  is angolbarátok voltak. A hazai politikai gondolkodás azonban már 1993-ra új irányt vett és vele együtt az erőviszonyok is átrajzolódtak.  Antall ekkor „vette meg kilóra” (Pártszékház)  a jobboldal hiányát szinte elsőként felismerő Orbánt, és kényszerítette pártjából távozásra a szélsőjobbot képviselő Csurkát. A jobboldali (MDF) kormányzás négy éve nem tudott „gyógyírt” adni a kádári „gulyáskommunizmus” utolsó éveire. Aztán a nép Horn személyében visszahozta a létbiztonság szocialista álmát. Majd ebben is csalatkozva sanszot adott a (politikában) „szűz” fiataloknak. Orbánék hamar rájöttek a hatalom ízére és felismerték, hogy a nacionalizmussal jó lehet hülyíteni a népet, a polgárt, a nemzetet, stb. 2002-ben ez még kevés volt a hatalom megtartásához. Nyolc év szívós munka és felkészülési idő aztán meghozta az eredményt, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a hatalmat  jó időre megtartják. Ezt az elképzelésüket ma is nyiltan hangoztatják: „Az ország fejlődési pályára állításához idő kell, sok idő. 10-20 év is kell ahhoz, hogy rendbetegyük azt, amit a ballibek (a „komcsik”) elszúrtak, mi több tönkretettek.”

Ennek ideológiai alapja: az ellenzék demonizálása. A „fasisztázás”-t már a szovjetrendszer (40 év alatt) lejáratta. Arra ma már senki sem ugrik. Kivéve a mai hatalom. (lásd McCain megjegyzés). Marad tehát a „komcsizás”. Elvégre a szovjetrendszer szinte minden magyar családban (mély) nyomot hagyott.  A 25 évvel ezelőtti 800.000 (szovjethű) párttagra pedig senki sem akar emlékezni. Főleg, hogy a jelenlegi kormányban és kormánypártban is szép számmal megtalálhatók. Miattuk késik az „ügynöktörvény” is.

Az orbáni koncepció (vagy stratégia) lényege: a magát „baloldali”-nak valló ellenzék valójában a szovjetrendszert szeretné visszahozni, ezért azok hatalomra jutását meg kell akadályozni. A szovjetrendszert pedig legjobban a sztálini idők igazságtalanságai jellemzik. Ezért az emlékezést egy szintre kell hozni a nácizmussal.

A két totalitárius diktatúra közé tett egyenlőségjel eredménye a Terror Háza megalapítása, mely ki-nem-mondottan, de láthatóan felmenti a két világháború közti király nélküli Királyság valamennyi hibáját, demokrácia deficitjét, pl. az általános választójog hiányát.  Miközben a – talán – legkényesebb pontot, az első világháború után felerősödött  antiszemitizmust hanyag eleganciával megkerüli az orbáni koncepció.  A Terror Házából 1999-ben, egy kormányhatározattal száműzték a Holocaust-ot. Annak külön múzeumot („emlékközpont”) hoztak létre egy eldugott, - a tervezett „múzeumnegyed”-től is - jó távoli (Üllői úti) mellékutcában, amit a mindenkori kormány által, azaz államilag finanszírozott  alapítvány tart fenn. Igazgatóját a magyar kormány nevezi ki. Ergo, az Emlékközpont nem a nemzetközi Holocaust kutatás és adattárolás (Yad Vashem)  magyarországi képviselete. Hanem a Terror Házában megtestesült orbáni felfogás része:  a zsidóság (20. századi) sorsáért nem a magyar állam a felelős.

Ezt nyomatékosan ki is hangsúlyozza a hivatalos (orbáni) magyarázat, miszerint: „….A Holokauszt  Emlékközpont nemzeti intézményünk. A Magyar  Köztársaság Kormánya 1999-ben határozott megalapításáról, 2002-ben pedig arról, hogy a Páva utcában építik fel. Szándékosan nem a hagyományos zsidónegyedben, ezzel is jelezve, nemzeti emlékhelynek szánják…..”

Az orbáni propaganda azonban elhallgatja, mi több, letagadja,  a „szándékosság” valódi okát. Miért is lett az ország egyetlen „rejtözködő” zsinagógája „nemzeti emlékhely”?  Azért, mert a Tűzoltó és Páva utca sarkára 1923-ban emelt épület az első világháború után fokozatosan felerősödő, fehérterrort és numerus clausust hozó zsidóellenes hangulat következtében az akkori Ferencvárosi Hitközség kérésére rendhagyó módon helyezték el a rendelkezésre álló telken. Bejárata ugyanis egy belsõ udvarra nyílik, az épület észak-déli irányú tengelye pedig a telek széleihez képest ferde, azokkal 45 fokos szöget zár be. (A zsinagógák tengelye általában kelet-nyugati irányú, a hívek kelet felé, a frigyszekrény felé fordulva imádkoznak).

A közadakozásból emelt, 1200 hívő befogadására alkalmas imaházat 1924. januárjában szentelték fel. 1944-ben internáló táborként használták. A háború után alkalomszerűen ismét tartottak istentiszteletet, majd az egyre fogyatkozó gyülekezet miatt 1982-ben bezárták. Az 1990-es évekre leromlott állapotú épületet felújították, és köré szervezték a Holokauszt Emlékközpontot.

 „Nemzeti emlékhely” – ha ezt komolyan gondolta Orbán és kormánya, akkor miért csak annak megnyítóján (2004) jelent meg az akkor már bukott miniszertelnök?

A  „Mi, magyarok, jók vagyunk, mégis mindig mindenki minket bánt” populista, nacionalista orbáni koncepció 2014-ben is továbbélt. Sőt, átkerült  a mindennapi politikába azzal, hogy az ellenzék egyenlő a szovjet-féle kommunistákkal, kiknek visszatérését a hatalomba – Orbán szerint - mindenáron meg kell akadályozni. A Terror Háza alapötletével megszületett ellenségkép, tehát  él és virul.

Jó apropónak tűnt az 2014-es esztendő, mint az 1944-es „események” 70. évfordulója. Először a kormány meghirdette a Holocaust (emlék)évet, majd nem sokkal később Orbán elrendelte a Szabadság téri „Megszállási emlékmű” felállítását.  A bizalmatlanok rögtön valamiféle ármányságot láttak mögötte. Hiszen a 70. évforduló nem „kerekszám”. Eddig egyetlenegy évet  sem nyilvánítottak az áldozatokra emlékezés évének. A német/náci megszállásról, pedig eleve nem volt még megemlékezés az elmúlt 70 évben!

A kormánypárti szónokok előszeretettel szokták megjegyezni, hogy az első Orbán kormány idején (2000-ben) határozott az Országgyűlés: április 16. legyen a Holocaust magyarországi áldozatainak emléknapja. Arról már hallgat az orbáni emlékezet, hogy a magyar közigazgatás és rendvédelem tagjai 1944-ben ezen a napon kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását a korabeli Magyarország kárpátaljai területén.  

Az orbáni koncepció valójában „ellensúlyozni” kívánta a Szabadság téren található Szovjet Hősi Emlékművet, aminek elbontását Oroszország nem engedi (jogosan). Gyerekes és nevetséges orbáni hozzáállás, hogy a  Szabadság téri szovjet emlékmű (esténként) nincs kivilágítva, a megszállási viszont fényárban úszik.  Annak ellenére, hogy felavatása még várat magára.

Ez a „Holocaust (emlék)év” az Orbán kormány 2014-es esztendejének egyik, ha nem a legnagyobb, kudarca. A zsidósággal a „párbeszéd” megszakadt. Az emlékévre szánt állami támogatást a helyi hitközségek többsége, mint „Júdás pénzt” küldte vissza az Orbán kormánynak. Ekkora pofont egyetlen közösség sem adott még az orbáni politikának. Ráadásul, a kudarcra való örök emlékeztetőt maga Orbán állította a (máig) felavatatlan megszállási emlékművel.

Az első világháború kitöréséről, annak 100. évfordulójáról, melyről világszerte megemlékeztek, az Orbán-kormány, és így Magyarország mintha megfeledkezett volna. Hacsak nem tekintjük (otromba) megemlékezésnek a (világ)háború kirobbantásához nagymértékben hozzájáruló  gróf Tisza István szobrának újbóli felállítását és felavatását az akarnok miniszterelnök jóvoltából. Épp a világégés kezdetének 100. évfodulója évében!

A legnagyobb durranást azonban a tusnádfürdői beszéd adta. Bejárta a világsajtót, és nemcsak Orbán neve, de Magyarország is minuszos hír lett. Amerika ekkor kezdett felfigyelni erre a NATO és EU tagországra. Az orbáni beszéd átlépte a Szabadvilág ingerküszöbét. Az addig balról támadó „pusztaputyinezés” elérte a nyugati jobboldalt is. Sőt, az addig Orbánt támagató lengyel „mélykonzervatívok”  is kihátráltak mögüle. Az amerikaiak diszkréten jelezték, hogy (nagyon) rossz irányba mennek a dolgok Magyarországon. Néhány állami alkalmazottól megtagadták a beutazási engedélyt. Erre beindult a „hazai fogyasztásra” készült, és a szovjet időkből jól ismert, propaganda. Az orbáni koncepció  ismét az ellenzékre kezdett mutogatni, és már CIA mesterkedést említett  a zavaros ukrán forradalomra hívatkozva. Ebből persze a megfigyelők azonnal észrevették, hogy (kommunikációs) zavar van az államvezetésben. Hiszen ennyire kétségbeesetten még nem támadták a mostanra már amerikai trójai falónak kikiáltott hazai ellenzéket.

2014 végére azonban mintha megtorpant volna ez az ellenzékkel szembeni elvakult gyűlölködés. A lenini szintekre emlélkeztető taktikázás mintha új fázisba lépett volna. Elmaradtak a miniszterelnököt támagató látványos akciók, pl. Békemenet. Ugyanakkor előtérbe került az 50-es évek  (mosolyt fakasztó) jelszavai: „Az ellenség keze betette lábát az országba” , „Yakees go home” „El a kezeket Magyarországtól” Igaz, ez utóbbi eredeti változatában Korea, majd Vietnam neve szerepel, de szellemisége napjaink Amerika-ellenességét idézi. Nehezen tudja elviselni, és belátni a hazai államvezetés, hogy fingja nincs a nemzetközi diplomáciáról, amihez nagyban hozzájárult a külügyminisztérium „megfiatalítása” és teremfutbalista haverokkal való feltöltése.  Durva hibák sorozatát követte el Orbán, amikor „fecni”-ről beszélt, majd amikor a Parlamentben (nagy nyilvánosság előtt !) felszólított egy – elvben független -  állami hivatalnokot (nem kormánytagot, nem országgyűlési képviselőt), hogy perelje be a világ egyik vezető államának budapesti ügyvezetőjét. Ez a példátlan pökhendiség diktátori allürökre utal!

Hogy Orbán mennyire kiírta magát a nyugat-európai politikából, annak talán legjobb példája, hogy nem hívták meg Berlinbe a Berlini Fal leomlásának 25. évfordulójára. Helyette Németh Miklós egykori kommunista miniszterelnök képviselte hazánkat. Igaz, Németh szerepe a „falbontásban” sokkal nagyobb volt, már csak pozicíójából kifolyólag is, mint annak az ismeretlen fiatalembernek, aki néhány hónappal korábban nagy feltünést keltett (gyász)beszédével.  Pedig Orbán 2014 nyarán még igencsak erőlködött, hogy magára vonja a német sajtó figyelmét. Meglepő volt, hogy nem valamelyik nagytekintélyű német újságnak (SZ, FAZ, stb.) adott interjút, hanem a „bulvárok bulvárjának” a Bild-nek, melyben rendesen kidomborították 25 évvel ezelőtti „szerepét”. A hazai média meg elfelejtette kihangsúlyozni, hol is jelentek meg miniszterelnökünk veretes szavai.  (amit akár fizetett hírdetésnek is lehet(ett) tekinteni)

Az orbáni propaganda végül megtalálta a kiskaput. Miniszterelnökünk Bajorországba látogatott, és ennek apropója Orbán  szerint az volt, hogy „visszavásároltunk egy magyar bankot (MKB)”  Arról persze a magyar kormányfő mélyen hallgatott, hogy erről már a nyáron beszámolt a német média, sőt arról is, hogy a bajorok örömmel váltak meg a magyar extrakamatok miatt évek óta veszteséges pénzintézettől. 

Orbán müncheni látogatását – három nappal a berlini megemlékezés előtt, ahova nem hívták meg! – a hazai média úgy tálalta, mintha nem egy német tartományról lenne szó, hanem egy önálló országról. Müncheni megfigyelők szerint a magyar miniszterelnök meghívása bajor (CSU) részről valamiféle fricska volt Berlin, és a testvérpárt (CDU), ill. Merkel felé. Ezt jelzi, hogy a volt bajor miniszterelnök (Stoiber)  volt a házigazda, és egy CSU-hoz közeli (bajor-magyar) baráti társaságnál tartott előadása került a látogatás középpontjába. A botrány csak később jött, amikor a Die Welt az Orbánnal készült interjút csak Online kiadásában közölte, nyomtatott változatban nem. Példátlan módon Stoiber személyesen reklamált a magyar miniszterelnök érdekében a Die Welt-nél. Ehhez tudni kell, hogy Stoiber visszavonult a politikától, és mint Putyin nagy barátját tartják számon.  Bírálói hangsúlyozzák, hogy a politikai ellenfelének számító egykori kancellár, a szociáldemokrata Gerhard Schröder, aki ugyancsak visszavonult a politikától, „csak” a Gazprom-ban vállalt (zsiros) pozicíót, Putyinhoz nincs igazán kapcsolata.  Ezt látszik bizonyítani, hogy a jelenlegi német nagykoalíció tünteőleg nem tart ígényt Schröder közvetítői szolgálatára. Ugyanakkor Stoibert  ellenfelei „Moszkva trójai falójának” tartják.

A német konzervatív jobboldalon (CDU) ugyancsak nem kedvelt Stoiber.  Angela Merkel a pénzügyi és szociális problémákat tartja fontosnak (és ezért népszerű). Stoiber pedig a vallásosságot, ami a katolikus déli tartományban (Bajorországban) nyerő, de szövetségi (állami) szinten kevésbé támogatott.  Ráadásul Stoiber xenophob, azaz „idegenellenes”, főleg török ellenességéről ismert. Ellenzi Törökország felvételét az EU-ba, csökkenteni akarja a Németországban elismert menekültek befogadását Bajorországba. Ugyanakkor lelkes híve az elüldözöttek felkarolásának. Elvégre felesége szudétanémet. Az 1941-ben született Stoiber magyarok iránti szimpátiája is ebből az időből ered, amit az 1945-ös katonai vereség után Bajorországban rekedt magyar katonák, és az azt követő kitelepitések elszenvedői iránt érez. Az NDK-ban felcseperedett Merkelnek nincsenek ilyen emlékei.

A kétharmados többség szerint remek év előtt állunk, amikor már látszani fognak pártunk és kormányunk bölcs intézkedéseinek gyümölcsei. Ha mégsem, akkor az továbbra is Gyurcsány és a komcsik nyolc éve miatt lesz, akiket most már a CIA is támogat. Az ellenzék szerint viszont pocsék rossz év lesz és marad, ameddig Orbán van hatalmon.

Ez a sztereótipia mindaddig fennmarad, amíg e két „mumus”  (Gyurcsány, Orbán) el nem tűnik a politikai közéletből, hogy utat engedjenek  egy - még talán meg sem született - új, friss, fiatal erőnek, melyet  a megfáradt és a politikából kiábrándult szavazók többsége elfogad, és támogat. Egyelőre csak az látszik, hogy Orbánnak sikerült szétvernie a „baloldal”-nak nevezett ellenzéket, és a második legnagyobb párttá tenni a szélsőjobbot.  A kialakult helyzetért egyértelműen  Gyurcsány (no meg az SZDSZ)  a felelős. A „baloldalon” a mai napig nem sikerült egy nyugat-európai tömegpártot létrehozni, mely a szavazatok (legalább) 30 százalékát tuttira megkapná. Ennek távoltartására  játszik az akarnok észjátékos, a jelenlegi politika csodacsatára, Orbán Viktor. Nagyon jól tudja, hogy minél több kis párt van, és jut be a Parlamentbe, annál nehezebb legyőzni a kb. kétmilliós Fidesz tábort. Orbán ezért sulykolja és terjeszti a Terror Háza alapgondolatát, miszerint a szovjet egyenlő a nácival, ergo az annak örökösének beállított hazai baloldalnak soha többé nem szabad kormányzási pozicíóba jutnia. A „konzervatív” magyar jobboldal ezért játsza fel és tartja élénken a köztudatban, mint valamiféle rémet, Gyurcsány Ferenc nevét.  A Fidesz hívők pedig, mint megszállottak hajtogatják ugyancsak ennek az embernek a nevét, aki már rég elhagyta a „baloldal” vezető pártját, és egy néhány százalékos párt élén áll, és aki kijelentette, hogy nem akar (többé) miniszterelnök lenni.

Nagy, jelentős változás nem várható 2015-ben. A lakosság beletörödve nyugtázza és fásultan elfogadja a kormánypártok intézkedéseit, és azok magyarázatát. Senki sem gondolkozott még el azon, hogy ha „Magyarország jobban teljesít”, akkor miért kell újabb adókat bevezetni?  Ha pedig elfogadjuk azt a kormánypárti magyarázatot, hogy Ukrajna példájára és mintájára a CIA forradalmat szervez az Orbán-kormány ellen, akkor ezzel a Fidesz-hívők elismerik, hogy a hazai vezetés azonosítja magát a Putyin-barát Janukovics harácsoló, korrupt rendszerével.

Izgalmasnak ígérkezik az idei esztendő első fele, már ami a megemlékezéseket, a 70. évfordulókat illeti. A Holocaust emlékév ugyanis 2014. december 31.-vel nem zárul(t) le! A hazai zsidóság 70 évvel ezelőtti szenvedései  1945. május első napjaiban, a haláltáborok felszabadítása után, ért véget. Március végéig magyar területen folyt a zsidók üldözése és (részbeni) legyilkolása. Méghozzá magyar katonák (keretlegények) aktív közreműködésével. Lásd pl. Szerb Antal halála (1945. január 27.)

Tömeggyilkosságok sora történt a nyugati határvidéken a Südostwall erőditmény építése, megerősítése idején. A túlélőket gyalog (halálmenet) hajtották Mauthausen felé.

De nemcsak a Holocaust áldozataira kell (illene) emlékezni az idei esztendő első felében. A parancs teljesítés közben elesett  magyar katona is hősi halott. Még akkor is, ha az akkori államvezetés hibájából rossz ügyet szolgáltak. A németeket, akárcsak az antiszemitizmus elleni harcban, ebben is követni kellene. A jogfolytonosság alapján a német katonáknak jár(t) nyugdíj, a hadirokkantaknak, hadiözvegyeknek, hadiárváknak  életjáradék. Magyarországon viszont  több százezer embert fosztottak meg ezektől a juttatásoktól, mondván az ellenséget szolgálták.

Kiváncsian várom, Orbán hogyan fogja megünnepelni a második világháború magyarországi végét? Az ugyancsak vesztes Németország a háború végéről minden évben megemlékszik. Így volt ez tavaly is, és így lesz idén a 70.  évfordulón is.  Az unorthodox magyar államvezetés erről az eseményről rendszeresen megfeledkezik. Nem a pirosbetűs (április 04.) szabadnapot hiányolom, hanem a háború végére, befejezésére való (meg)emlékezést.  Ha már oly figyelmesen 2014-et a Holocaust Emlékévének nyilvánította pártunk és kormányunk. Idén ebből az alkalomból talán esténként ki lehetne világítani a Szabadság téri szovjet (hősi) katonai emlékművet.