A decemberi ifjak

Bevallom, igazán azóta követem a diáktüntetéseket, amióta meghallottam a „keretszám” szót, kifejezést. Valószínűleg korral jár, de nekem rögtön a numerus clausus ugrott be, majd szinte vele egy időben a szovjetrendszer első húsz esztendeje, amikor (ismét) származás szerint válogatták, ill. hagyták ki a felvételizőket. A szovjet diktatúra felvételi rendszere aljasabb volt a kezdeti Horthy-korszaknál, hiszen a numerus clausus törvénybe iktatásakor közölték a felvételizők származás szerinti százalékos arányát, korlátját. Igaz, ezt nem minden magyarországi nemzetiségre alkalmazták, sőt eleve kizárólag csak egy felekezethez tartozókra alkalmazták. Az érintettek közül, aki tehette, külföldi egyetemeken tanulhatott. Kedvelt volt Németország, azaz a szociáldemokrata Weimari Köztársaság, és az ugyancsak szociáldemokrata Benes-i Csehszlovákia, valamint a fasiszta Olaszország, ahol nem nézték a felvételiző származását, vallási hovatartozását, sőt ösztöndíjat is kaphattak.

Az 1945 utáni időktől kezdve ilyen kirekesztő törvény és felvételi arányszám nem volt, viszont akár egyszerű „bemondás” alapján is eltanácsolták a továbbtanulástól azt, akit „osztályidegen"-nek tartottak, tekintettek. A lezárt határok miatt ezek a fiatalok nem tudtak külföldre menni, mint elődeik, a numerus clausus áldozatai. Ez a megkülönböztetés a 60-as évek közepére szűnt csak meg, amikor bevezették a pontrendszert. 20 pont volt a maximum, amiből tízet lehetett hozni a középiskolából (az érettségi által) és tíz pontot összeszedni a felvételi tárgyakból összeállított vizsgapontok alapján. A húszpontosokat azonnal felvették. A felvételi ponthatárt pedig minden egyetem, ill. kar maga szabta meg. Méghozzá a férőhelyek száma és a felvételi vizsgaeredmények függvényében. Ez évente változott, és a felvételi ponthatár általában 18 és 15 között mozgott. A rendszer igazságosnak tűnt. Persze, az azonos pontszámúak esetében már „mérlegeltek”, és ekkor előnynek számított a KISZ-tagság, a szülői („munkásmozgalmi”) háttér. Sőt, akinek a családjában „Szocialista Hazáért érdemrend”-del kitüntettet is található volt, annak felvételiznie sem kellett! Lásd Kövér László fideszes parlamenti házelnök. A maximális pontszámot el nem ért fiúknak egy év (11 hónap) katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. Ebből is kimaradt a jelenlegi házelnök.

„Hallgatói szerződés”-re sem volt szükség. Igaz, a külföldre utazás, távozás is állami monopólium volt. A diktatúra mondta meg, döntötte el, hogy ki mehet, ki kaphat útlevelet, és ki nem. Általános gyakorlat volt, hogy diplomavédés előtt (szinte) mindenki kapott útlevelet, mert tudták, hogy 4-5 év tanulás után senki sem fogja hagyni elveszni ezt a nagyon fontos okiratot. Diákhitel nem volt, helyette ösztöndíjat lehetett kapni, kérvényezni, amit állami intézmények, vállalatok ajánlottak fel (köztük a HM, a BM, sőt az Elhárítás is!). Ehhez valóban tartozott egy szerződés, melyben a hallgató kötelezte magát, hogy néhány évig az ösztöndíjat nyújtó intézménynél fog dolgozni, azaz első, pályakezdő munkahelye biztosított volt. Ellenkező esetben vissza kellett fizetnie a neki adott több éves juttatást.

Mindent összevetve a 70-es évektől - a párthűség biztosította kiskapuk meghagyása mellett - korrekt módon oldották meg a kádári gulyáskommunizmus egyetemi felvételi rendszerét.

Érdekes, mostanság nem hallom, olvasom a hazai médiában, hogy a világ csodálná a tervezett unorthodox oktatási reformot, de még utalást sem hallok erre a hazai vezetőktől, nyilatkozó kormánytagoktól.

Ugyanakkor megrökönyödve konstatáltam, hogy manapság „keretszámokkal”, meg „helyhez kötöttséggel” manipulál a jelenlegi kormányzat. Vajon miért nem tudják felfogni és belátni, hogy most más a helyzet, mint ami az elmúlt száz évben (megszokott?) volt, és lényegesen eltér az eddig alkalmazott oktatási kirekesztetésektől. Hiszen a numerus clausus csak a lakosság 6 százalékát érintette, azaz a többség leszarta. Pardon, az érintetteken kívül csak a jogvédők háborogtak, tiltakoztak. Elsősorban külföldön. 25 esztendővel később, a proletárdiktatúrában, az „osztályidegenek” esetében már ők sem, mert tudomásul vették, hogy ez a Vasfüggöny mögötti világ (szerves) része. A felsőoktatási intézményekbe bekerült, felvett munkás-parasztszármazású fiatalok legfeljebb sajnálták eltanácsolt társaikat, barátaikat, szomszédjaikat, rokonaikat. Most viszont, több mint 20 évvel a rendszerváltás után(!), nem egy „réteget”, a lakosság 5 – 6 százalékát érinti a kizárás, hanem a fiatalság egészét! Miközben csupán kb. 8-10 százaléknak kedvez. És ez óriási különbség! Hogy ezt képtelenek felfogni a mai vezetők, törvény- és jogalkotók, számomra érthetetlen.

Naná, hogy a kiherélt szakszervezetek tehetetlensége láttán a rosszul fizetett pedagógusok a diákok mellé álltak, állnak. Ők engedték a sztrájkot, a tüntetéseket, hiszen nélkülük lehetetlen lett volna bármilyen megmozdulás (főleg iskolán belül). A hatalom is azért bánt (eddig) kesztyűs kézzel velük, mert tudták és tudják, hogy az alulfizetett pedagógusok sokkal erősebb hátteret biztosítanak a fiataloknak, mint az ellenzéki szolidaritás, no meg az Orbán-ellenesek szimpátiája. Ez a tiltakozás nem csak a felvételiről és a tandíjakról szól! Hanem a pedagógusok állásáról, fizetéséről is! (politikai hovatartozástól függetlenül!) Hogy ezt a hatalom eddig nem érzékelte volna, - kétlem. Remélhetőelg hamarosan rádöbbenek, hogy az eddigi trükközés, hitegetés (a szebb jövőről) kifulladt. Az oktatás, a jövő nemzedék tanítása és taníttatása jelentősen eltér az egészségügyben tapasztalható anomáliáktól. Hiszen az egészségügyben a betegek nem vonulnak az utcára! Itt és most viszont a „kezelésre várók” lázadtak fel. Ezért hatásosabb (és veszélyesebb) ennek a „szakágnak” az ellenállása, és kezelése.

A kormánypárti kommunikáció pocsék, de ez nem újság. Annál inkább meglepett az 5. számú Fidesz párttagkönyv birtokosának legutóbbi publicisztikája, melyben kijelenti:

"......A diákság nem akar semmit, csak balhét. ..."

Ezzel a kijelentésével nem csak a „baloldalon”, hanem a „jobboldalon”, mi több a nemzet egészénél, no jó, a többségénél megvetést kellene, hogy kiváltson. Hiszen ez a megállapítás megalázza, szembeköpi 1848 és 1956 szellemét, a változást követelő fiatalság, diákság, egyetemisták hazaszeretetét. Ha pedig „rosszul fejezte ki magát” (amit kétlek!), akkor tudnia kellene, hogy a ’68-as ifjúság is iskolareformokat követelt, majd politikai mozgalommá vált, mely a környezet védelmét hirdetve új pártot hozott létre, a Zöldeket. Ilyen aspektusból és analógiából nézve (B. Zs. hülyeségének köszönhetően) új dimenziót adhat a hazai politikának ez az oktatási rendszer (ésszerű) megreformálásáért indult össznépi megmozdulás.