Rögös út a kapitalizmus felé

Szemlélve a magyarországi eseményeket, az az ember benyomása, hogy az elmúlt több mint húsz esztendő alatt nem sikerült lerakni a modern kapitalizmus alapjait. Nem sikerült oda eljutni, ahol az utolsó békeévben (1938) a magyar gazdaság volt, ill. állt. Még napjainkban is a szovjetrendszer 40 évében belénk sulykolt ideológia határozza meg a közgondolkodást. A lényeg: kell egy ellenségkép.

 

Bolsevik hagyomány. Vagy örökség? A nép vezető ereje, a párt, tévedhetetlen. A hibát, hibákat az ellenség követi el, amely természetesen kivülről jön, mert nem bírja elviselni sikereinket. Persze köztünk is vannak ügynökeik, ezért ébernek kell lennünk. Azért megy rosszul, mert ellenük kell harcolnunk, de ha a helyzet urai leszünk, akkor eljön a Kánaán, pardon a kommunizmus, akarom mondani Mária országa. Ugyancsak jó bolsevik hagyomány és gyakorlat, hogy mindig a jelenlegi vezető a jó, az előző pedig rossz. Annak hibái miatt tartunk ott, ahol tartunk. Hruscsov szerint Sztálin volt rossz, Brezsnyev szerint Hruscsov, Gorbacsov szerint Brezsnyev. Hogy maga a rendszer rossz, arra senki sem gondolt. Fontos még! Az előző vezető szobrát, képét, emlékét, stb. el kell tűntetni.

 

Magyar viszonylatban: Rákosi szerint Horthy volt rossz, Kádár szerint Rákosi volt a rossz. Az elődökre emlékeztető tárgyakat, jeleket, elnevezéseket el kell tűntetni. Ez a szemlélet élt és él tovább 1989 óta is. Miközben a modern kapitalizmusra való valódi gazdasági átállás elmaradt. Nagy szólamok hangzanak el, és a többség tapsol, mert úgy érzi szívéből beszélnek. Hogy közben a kapitalista átalakulás elmaradt, senkit sem érdekel. Sokat szídják Horthyt, de csak politikája miatt, különösen azért, mert nem tudta megállítani azt, amit Teleki – szinte látnokként - halálával már előre jelzett: “Szószegők lettünk”, “A gazemberek oldalára álltunk” “Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.” (Teleki búcsúlevele)

 

Ugyanakkor a Horthy-korszak gazdaságáról, a fejlődő képes kapitalizmusról senki sem beszél. Mintha nem lett volna bethleni konszolidáció, gömbösi felismerés (hogy a “zsidó tőke és hozzáértés nélkül a magyar gazdaság nem működik”). Mintha egyáltalán nem lett volna az a tíz év (1928-38), amikor úgy tűnt visszatér az I. világháború előtti aranykor. Azt a kapitalizmust máig nem sikerült felépíteni, pedig az jó alap lett volna 1945 után is egy demokratikus (kapitalista) újrakezdéshez.

 

Csak néhány példa. Erős pengő. Erős szakszervezetek. Nem teljeskörű, de működő egészségügy, betegbiztosítás (MABI, OTI, stb.). Megfizethető bérlakások, bérházak, amiket részben a biztosító társaságok építettek, hiszen ők hosszú távban gondolkoztak, nem pedig néhány éven belüli megtérülésben, azaz nem a gyors meggazdagodás vezette őket. A nagyvállalatok, gyárak dolgozóiknak, munkásaiknak lakótelepeket (olcsó bérlakásokat) építettek. Az állami, városi, községi hivatalnokoknak “tisztviselő telepek” létesültek. Sőt, a nagyvállalatoknak, részvénytársaságoknak saját kórházaik is voltak (pl. MÁV). A kórházak jó részében az egyházak biztosították a személyzetet, ahol a nővérek, apácák hivatásnak tekintették az ápolást. A középiskolák nagy része is városi, községi és egyházi volt, ahova mindenkit felvettek. A hittan oktatást valamennyi felekezet részére biztosították. Amolyan fakultatív rendszerben, az igénynek megfelelően vagy hitoktató látogatta az iskolát vagy a diákok mehetek el a vallásuk szerinti hitoktatóhoz.

 

Ezeket a kapitalista gazdasági alapokat és társadalmi szerkezeteket a rendszerváltás óta nem értük el, amikre aztán lehetne egy igazságos(abb) szociális elosztást építeni. Ehelyett egészen napjainkig csak az egymásra mutogatás folyik, miközben nem sikerült a működő kapitalizmust legalább arra a szinte hozni, ami 1945 után megszakadt. Hangsúlyozom, gazdaságról beszélek! Egy jól működő kapitalista gazdaságról, aminek megteremtésére 23 esztendő sem volt elég. Az 1990 óta eltelt idő kormányzási kísérletei mellőzték a gazdasági koncepciót, egy valóban modern (nyugati) kapitalista rendszer alapjainak lerakását. Köztudott, hogy nem egyszerű az állami tulajdonon alapuló tervgazdálkodásról átállni (visszatérni) a magántulajdonon alapuló piacgazdaságra. Már csak azért sem, mert ilyenre nem volt még példa. Diktatúrából a demokráciára számtalan van. Lásd Spanyolország. Amire különben szoktak hivatkozni. Csak arról feledkeznek meg, hogy Franco alatt is kapitalizmus volt! Így az átállás, visszaállás a demokráciára csak politikai térre szorítkozott. Magyarországnak viszont egy hiánygazdaságon alapuló, központi irányítású szovjetmodellt kellett átalakítania. Erre azonban – így utólag úgy tűnik – mai napig nem került sor. Cinikusan azt mondhatnám: minden rosszat (különösen a gondolkodást) megtartottunk a szovjetrendszerből és ugyancsak minden rosszat átvettünk a kapitalista rendszerből.

 

Pedig, számtalan követendő példa van. Csak egyet említek: Nyugaton a szakszervezetek ereje részben az önfinanszírozáson alapul. Első számú feladatuk a tagdíjból biztosítani a sztrájkok miatt kiesett bérek, fizetések pótlását. Nem egy szakszervezetnek saját bankja, takarékszövetkezete van.

 

A teljesség igénye nélkül, megprobáltam egy rövid kronológiát összeállítani arról, hogy mennyire mellőzte a hazai vezetés a kapitalista gazdaságra való átállást. És mennyire velünk él a 40 év diktatúra szelleme, mozgató rugója: a pártosság fontossága és a megbélyegző általánosítás. A legnagyobb hiba, hogy az ország vezetése elméleti és nem gyakorlati emberek kezébe került, és ez, az elmúlt közel 25 esztendő alatt semmit sem változott. Talán a rövidéletű Bajnai “szakértő” kormánya az egyetlen kívétel. De menjünk sorjában!

 

Antall-kormány   (1990-93)

Antallék nem mertek a kapitalista átalakításhoz neki látni. A közhangulat szovjetellenességének kedvezve politikai alapon szakított az addigi gazdasági függőséggel, melynek következtében megszűnt az addigi (szovjet-orosz) felvevő piac, ami ha olcsón is, de mindent elvitt, megvett, felvásárolt minőségtől függetlenül. Állandó és biztos vevője volt a magyar áruknak, termékeknek. Az egész (szocialista) gazdaság, amire oly büszkék voltunk - csak Keletre termelt, Nyugatra szinte semmit. Ha mégis, akkor a hidegháború engedte termékekből csak olcsóságukból profitált, miközben abban a hiú ábrándban élt az ország lakossága, hogy termékeink világhírűek. Pedig azok csak a szocialista táborban, valamint a szovjet befolyás alatti országokban, elsősorban az arabvilágban, valamint a harmadik világ országaiban volt versenyképes (pl. Ikarus, Globus, Videoton, stb.). Termékeinkre a Nyugat (Európa, Észak-Amerika) nem volt jelentős felvevőpiac.

 

Horn-kormány   (1994-98)

A Bokros-csomag mentette meg az országot a csődtől, amikor végre elkezdődtek azok az átalakítások (és a velük járó megszorítások), amiket már Antalléknak meg kellett volna tenniük. A csomag a hatalmon lévő pártnak, ill. kormánykoalicíónak későn jött, ezért a megszorítások miatt a lakosság leszavazta a szocialistákat. Igaz, számszakilag továbbra is az MSZP maradt a legerősebb párt, de a "jobboldali" koalició felülkerekedett.

 

Orbán-kormány   (1998-2002)

A Fidesz-FKGP-MDF koalicíó semmit sem tett a gazdaság kapitalista átalakítása érdekében. Az addigra beért Bokros-csomagból éltek. Annak ellenére, hogy önjelölt módon a kapitalizmus hívének és védelmezőjének, azaz “jobboldali”-nak nevezte magát, az Orbán-kormány nem tűzte ki céljául a gazdaság kapitalista modernizálását. Az EU tagfelvétel tárgyalásait vezette Orbán Viktor. Ezek valójában egyeztetések, ígéretek és alkudozások voltak arról, hogy a csatlakozás utáni hét évben mit kell teljesítenie Magyarországnak. Ennek eredményeként (Orbán kézjegyével) hazánk kötelezte magát, hogy minél előbb bevezeti a közös fizetőeszközt, az eurót. Az ígéreteken kivül az ország nem került közelebb a nyugati gazdasági szinthez. A nemzeti töltetű lelkesítő (millenniumi) szólamok nem pótolták a kapitalista fejlődést, az alacsonyok béreket, ezért a nép leszavazta.

 

Medgyessy-kormány (2002-04)

Az egyetlen miniszterelnök, aki betartotta a szavát, választási ígéretét, és bért emelt. Bele is bukott. Hiszen a gazdaság nem tudta elviselni ezt az egyoldalú intézkedést.

 

Gyurcsány-kormány (2004-09)

SZDSZ segítséggel, puccsal került hatalomra. Méltó ellenfele lett (volt) Orbánnak, ugyanazt fújta balról, mint OV jobbról. Míg Orbán, mint a kapitalizmus védelmezője “jobboldalinak” kiáltotta ki magát, addig a Tony Blair rajongó Gyurcsány hirtelen szociáldemokráciáról regélt egy olyan országban, ahol csak a történelem könyvekből ismerték ezt a fogalmat! (Ja, és a Horthy-korszakban élte fénykorát, amikor volt munkásság, méghozzá szervezett és tanulni vágyó!) Közben a piacgazdaságot hirdető egykori szamizdatosok pártja, az SZDSZ,  átalakult liberálissá, méghozzá a Nyugatot majmolva olyan programmal állt elő, amire a (keleti) magyar ember (nép) NEM vevő ! (kábítószer, marihuana, homoszexualitás, stb.)

 

Gazdasági téren továbbra sem volt fejlődés, előrelépés a modern (nyugati) kapitalizmus felé. El voltak foglalva az "átkosból" örökölt párt és ideológiai problémákkal. Gyurcsány csak abban tudott gondolkodni. Lásd öszödi beszéd, ami ugyanazon a "szűkkörű", “belső” tájékoztatón, "eligazitáson" alapult, mint ami az előző negyven év gyakorlata volt. Hasonló megfontolásból teljesen hanyagolta a kapcsolatot Szlovákiával, mert annak (ugyancsak szocialista) miniszterelnöke koalicióra lépett a nacionalistákkal. Magyarország ezért több nemzetközi fórumon is feljelentette Fico-ékat. Hogy közben Szlovákia bevezette az eurót, valahogy nem jutott el a magyar köztudatba. Sem a média, sem az ellenzék nem szembesítette ezzel a kormányt. Ugyanakkor meglepő, hogy a szocialista kormány három olyan kulcsfontosságú poziciót (gazdaság, egészségügy, oktatás) adott az 5 %-os koaliciós partnernek, ami az egész kormányzás alapja békeidőben.

 

Bajnai-kormány (2009-10)

A nevetséges kéthetes kormányfő keresés után végre egy olyan szakember került az élre, akinek volt "rálátása"' a dolgokra, hiszen az EU (pénz)ügyeket intézte addig is, fiatal, angol tudása kitűnő, (gondolom) nemzetközi, gazdasági kapcsolatai úgyszintén. Bajnai megállította az államcsőd felé tartó országot, még a görög miniszterelnök is idejött "tanulmányozni a magyar csodát".

 

Az eladósodás

Ez egy folyamat eredménye, amit a kormányok nem vettek észre, vagy szándékosan szemet hunytak felette. Mintha a képviselők és a közgazdászok nem is éltek volna közöttünk, nem vettek volna lakást, autót, televiziót, stb. az elmúlt közel 25 év alatt. Sőt, a vállakozások és az önkormányzatok sem vettek volna fel hitelt. Pedig vettek! Méghozzá CHF-ban! Nagy népi játék lett a devizahitel, ami a nyugati kapitalista piacgazdaságra abszolút nem jellemző! Magyar specialitás. Hiszen nincs még egy ország az EU-ban, de talán a világon sem, ahol a lakosság 90-95 %-a, a vállalkozások 60 %-a, valamint az önkormányzatok 30 %-a lenne vagy lett volna devizahitelben eladósodva! Ez nem jellemző, mitöbb ismeretlen a fejlett tőkés országokra (hogy régi fogalmat használjak). Be kell látni, 23 évvel a rendszerváltás után, Magyarország még mindig se nem fejlett, se nem tőkés. És nem érte el azt a gazdasági kapcsolatrendszert és (kapitalista) szerkezetet, amilyen az utolsó békeévben (1938) volt.

 

A rendszerváltás óta – különösen a kezdetekben - baromi magas inflációval küzd(ött) az ország. A forint alapú kölcsönök, hitelek kamata elérte az 50 %-ot is ! Ezzel szemben a keményvaluták hitelkamata 5-6 % volt. Naná, hogy mindenki az alacsony kamatút választotta, hiszen logikus és jó ötletnek számított. Nem sejtették, hogy a deviza árfolyamok ilyen (kb. 40 %) mértékben változhatnak. Az volt az emberek tudatában, hogy a svájci frank, mint maga az ország, mindentől független, ezért a fizetőeszköze is stabil. Sőt, örülni kellett, hogy (államilag) megengedték a devizahiteleket! A válságnak még nyoma sem volt, de az autókereskedők csak devizaalapú hitelre adtak kedvezményt!!! A készpénzzel fizetőt elzavarták, pedig normális társadalomban a készpénzes vevő előnyt élvez, és árengedményt kap. Magyarországon viszont eleve a (deviza)hitelt részesítették előnyben! Tehát, itt NEM a bankok az elsőszámú hunyók !!! Mindenki, mindent hitelre vett! A bankok csak kihasználták ezt a (fura) helyzetet. Csak emlékeztetőül. Hányan mentek át Ausztriába alacsony kamatú eurós hitelért, amire életbiztosítás volt a fedezet? Őket is a bankok “csapták be”, beszélték rá és kényszerítették a hitelfelvételre?

 

Szar akkor lett, amikor az amerikai ingatlan, majd pénzügyi válság miatt mindenki menekülni kezdett az addig biztonságosnak tűnő keményvalutáktól (USD, EUR, stb.), és a svájci frank került előtérbe. Ez tett be az euróhoz kötött forintnak és az egész magyar gazdaságnak. Az 1,60 árfolyamról parításra, azaz 1,00-ra ugrott a CHF az EUR-hoz képest! Forintban számolva: az addig 160-170 forintos CHF - nagyon gyorsan 250-270 forint lett !

 

Gyurcsány látva a közelgő csődveszélyt segítségért kiáltott. Csakhogy akkoriban EU-tag NEM vehetett fel IMF kölcsönt! Az Európai Központi Bank hiteléhez pedig a "nagyok" engedélye kellett. A németek hallani sem akartak EKB-s EU hitelről! Nekik egyszer már elég volt az NDK, azt meg akkor még nem lehetett tudni, hogy az amerikai válság milyen hatással lesz a német, ill. az EU, benne az euró-zóna gazdaságára. A német gazdaság jól állt, csak azt nem tudták, hogy a német bankok mennyire vannak benne az amerikai buktában, ill. a válság mennyire lesz kihatással a német exportra. Arról meg fogalmuk sem volt, hogy az új tagokat, a volt szoc. országokat mennyire érinti az amerikai válság. Végülis ezért döntöttek úgy, hogy a tagországok közül elsőként Magyarországnak engedélyezik az IMF hitelfelvételt. Ezzel egy időben az EU kiadott egy közleményt, mely szerint az újonnan csatlakozott kelet-európai országoknak engedélyezett a IMF hitele, de az euró-zónának (továbbra is) tiltva van! Csak, amikor Görögország is jelezte, hogy baj van, engedték meg, hogy valamennyi rászoruló EU-s tagállam vehessen fel hitelt az IMF-től. Így, ezzel nem terhelik a központi bankot (EKB), no meg a "jómenő" országok adófizetőinek pénztárcáját.

 

Orbán-kormány (2010- )

2010-ben felcsillant a remény, hogy a kétharmados többség olyan páratlan lehetőséget ad a magát “jobboldalinak” nevező Fidesz (és Orbán) kezébe, amivel a teljes kapitalista átalakulás és átállás végre bekövetkezhet. Az elmúlt több mint két év kormányzási időszaka azonban nem azt mutatja, hogy ebbe az irányba mozdult volna el az ország és vezetése, és hamarosan elérjük az 1938-as gazdasági környezetet. Például lesz elég megfizethető bérlakás, amit a biztosító társaságok finanszíroznak, vagy a nagyvállalatok építenek az alkalmazottaiknak. A pengőhöz hasonló erős forint (vagy euró) sincs a láthatáron. Csak Horthy-szobor, meg nosztalgia. De ebből az ország népe nem tud megélni! Ettől nem lesz (kapitalista) felemelkedés.

 

Napjaink gazdaságpolitikája jobban hasonlít a kádári időkre, mint a megszépített Horthy-korszakra. A kádári gazdaságpolitika alapja volt: a kölcsönök, hitelek pontos és időbeni visszafizetése. Hadd lássa a Nyugat, (ott a szakadék szélén) hogy mi jó adósok vagyunk. Elvégre ha pontosan fizetünk, akkor máskor is kapunk. Hogy a nép ebből mit lát és kap, nem érdekes. A lényeg a nyomorúságot a csúnya kapitalistákra lehet fogni, akik aztán végül még is csak megszánnak és megsegítenek, hiszen a pénzüket visszakapják. Most is ez folyik, ez az elv érvényesül. Orbán a fejébe vette, hogy mindenáron tartja a “mutatókat”, a nehézségeket pedig az előző “nyócévre” fogja. A nép erre (egyelőre) vevő, és a minszterelnökkel együtt értetlenül nézik, hogy az EU meg az IMF ezt nem veszi be. Ugyanis a “mutatók” betartása nem a (gazdasági) fejlődés és növekedés eredménye, hanem a kötségvetési hiányt toldozó-foltozó elvonások és extra megadóztatások következménye. A modern, jól működő kapitalista gazdaság továbbra is csak álom a Kárpát-medencében. Sőt, egyre távolodó.