'56 szelleme

Mint minden forradalomra, így az 1956-osra is jellemző a forradalmak sajátossága: az addigi társadalmi viszonyok megváltoztatása. Méghozzá azonnal és véglegesen. Mindenki valami mást, valami jobbat képzel el hazája, de elsősorban saját maga számára (is). A gyors változásban, annak szükségességében mindenki egyetért, a „hogyan tovább?”-ra azonban már nincs egyértelmű, mindenki számára elfogadható válasz. Az már megosztja az embereket. Igaz, erre már nem szokott sor kerülni, mert a forradalmakat általában leverik, vagy valamelyik érdekcsoport veszi át a hatalmat a forradalom nevében, és a közbiztonság érdekében. Lásd a francia forradalom eszméinek továbbélését Napóleon polgárjogi törvénykönyvében (Code Napoleon).

Az úgynevezett „Rákosi korszak” (1949-53) az Európában 1947-ig ismeretlen szovjetrendszert honosította meg, mely a baloldali érzelmű tömegek sorait is rendesen megritkította. A Vörös Hadsereggel érkezett moszkovita bolsevisták főfeladatuknak tekíntették a hazai hithű kommunisták elnémítását. Rajk László (kirakat)pere és kivégzése volt ennek a jele és kezdete. Majd jött a szociáldemokraták meghurcolása, letartóztatása, bebörtönzése, eltávolítása a közéletből, rosszabb esetben az élők sorából. Mindez a két baloldali párt (szocdemek és kommunisták) kényszeregyesítése után. A Moszkvából irányított terror csak Sztálin halála (1953) után enyhült, amikor a hatalmi belviszályok következtében vákuum keletkezett a szovjet párt és államvezetésben. A hatalomért folytatott harcba ringbe szállt (többek között) Malenkov, Berija, Molotov, Bulganyin, Kaganovics, Zsukov és Hruscsov is. Hruscsovot már 1953 szeptemberében első titkárnak választották, de csak 1956 februárjában, a XX. Pártkongresszuson, „lépett színre” a sztálinizmus bűneinek be- és elismerésével. Ezzel elkezdődött az un. olvadás, ami a magyar belpolitikai helyzetre is hatással volt, melynek eredményeként Rákosit gyakorlatilag sikerült háttérbe szorítani.

A moszkvai hatalmi belharc 1955-re érte el látványosan nemzetközi tetőfokát. Ekkor sikerült Adenauernek elérnie, hogy (10 évvel a háború befejezte után) még szovjet hadifogságban lévő (10.000) németet engedjék haza. Ausztria területéről, pedig kivonultak az ugyancsak 10 éve ott állomásozott négyhatalmi megszálló csapatok. Az osztrák államszerződés elnevezés is jól kifejezi, hogy itt nem valamiféle „államalapítás”-ról, vagy egy ország születéséről van szó, hanem egy szerződésről, melyben az osztrákok és a négy győztes nagyhatalom együtt és kölcsönösen garantálják Ausztria függetlenségét és semlegességét. Az osztrák államszerződés aláírását (1955. május 15.), egy nappal előzte meg a Varsói Szerződés megalakulása (1955. május 14. ), amely Moszkva számára biztosította a Vasfüggöny mögötti népek és országok szovjet katonai parancsnokság alá vonását. Ez nagyon fontos momentum Magyarország szempontjából, hiszen a második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés kimondta, hogy Magyarországnak biztosítania kell az Ausztriában állomásozó szovjet csapatok utánpótlási vonalait. Ekkor kapták a „hazánkban ideiglenesen tartózkodó” elnevezést ezek az utánpótlást biztosító egységek. A Varsói Szerződés nélkül, a szovjet alakulatok magyarországi állomásoztatása az ausztriai kivonulás után - a párizsi békeszerződés értelmébe - okafogyottá vált (volna).

A Hruscsov-féle moszkvai olvadás 1956 nyarára érte el Magyarországot. Megjelentek a kritikus hangok (Petőfi kör), ahol sorra vették az elmúlt időszak magyarországi bűneit. Ott hangzott el, hogy „Rákosi alatt több kommunistát végeztek ki, mint az egész Horthy-korszak idején, összesen”.

Ugyancsak 1956 június végén a lengyelországi Poznan-ban sztrájkolni kezdtek az acélgyári munkások. Béremelést követeltek, valamint a normarendszer, az élelmiszer- és áruhiány megszüntetését, a lakásviszonyok javítását követelték. Következésképpen a Szovjetunióba irányuló szállítmányok leállítását és jobb gazdaságirányítást. Mivel a gyári küldöttség Varsóban, a minisztériumban, nem tudott megegyezni, (nem fogadták őket), Poznan-ban a munkások az utcára vonultak. A hatóságok képtelenek voltak vízágyúval szétoszlatni a kb. százezres tömeget, ezért a hadsereg a tömegbe lövetett. Közel 80 halott és több száz sebesült volt az összetűzés eredménye. A hivatalos verzió szerint „provokatőrök, ellenforradalmárok és imperialista ügynökök” miatt és ellen kellett a hadsereget bevetni. A hatalom azonban hamar rájött, hogy a zavargások nacionalista érzelmeket válthatnak ki, és más városokra is átterjedhetnek. Ezért a tiltakozókból hirtelen „jogos követelésekkel előállt becsületes munkások” lettek, akik 50 %-os fizetésemelést is kaptak, valamint ígéretet a gazdasági és politikai változásra.

Közben Hruscsovék katonai beavatkozást helyeztek kilátásba. A lengyel kommunista párt élére (első titkárnak) Gomulka került, aki kijárta Moszkvában, hogy a sortűzért felelős lengyel védelmi minisztert, (az amúgy szovjet) Rokossovszkij marsallt, meneszthesse, mivel 10.000 katonát és 360 tankot vezényelt a tüntető munkások ellen. 1956. október 19-én Gomulka és hívei többségbe kerültek a politikai bizottságban, és első feladatának tekintette a nyáron vérbefojtott sztrájkban részt vett munkások ellen folyó per leállítását. Hruscsovnak meg megüzente, hogy a történtek lengyel belügynek tekintendők, és Lengyelországnak nincs szándékában szakítani a szocializmussal, valamint tiszteletben tartja a Szovjetunióval kötött szerződéseit. Az 1956. október 19-22 közötti lengyelországi események híre (a Szabad Európa Rádión keresztül) pillanatok alatt eljutott Magyarországra is, ahol a budapesti ifjúság szimpátiatüntetést akart tartani a lengyelek mellett, megjegyezve, hogy Gomulka a „szocializmus lengyel útját” keresi.

A magyar fővárosban ekkor már pattanásig feszült volt a hangulat. A hatóságok, a hatalom, a párt- és államvezetés két héttel korábban (október 06-án) nézett szembe a valósággal, amikor zuhogó őszi esőben legalább 100.000 ember néma tüntetésével vett részt Rajk László és társai újratemetésén. Egyes vélemények szerint, ha nem esik az eső, talán ott helyben, azonnal kitör a forradalom. Az emberekben valami iszonyatos düh volt a Rákosi-Sztálin diktatúrával szembe. Politikai meggyőződéstől függetlenül, szinte nem volt olyan magyar család, akit valamilyen formában ne érintett volna ez, a minden szempontból igazságtalan, elnyomó rendszer. Mindenki meg akart tőle szabadulni. Senki sem tudta, látta a célt, a következményt. Az egész ország lakossága egyben megegyezett és egyetértett: ez így tovább nem mehet!

1956. október 23-án, aztán alig 24 óra alatt, kártyavárként omlott össze ez a borzasztóan erősnek és megdönthetetlennek hitt és képzelt (kegyetlen) rendszer. A központi hatalom és irányítás pillanatok alatt megszűnt. Kedd reggel még nyoma se volt, hogy estére, de legkésőbb másnap (szerda) reggelre elillan egy államapparátus, egy közigazgatás, egy (gyűlölt) rendszer. 23-án reggel, még mindenki az addig megszokott úton és módon indult a dolgára, munkába. A gyerekek iskolába, óvodába. Egyedül a rádióból lehetett valami nyugtalanságot kiérezni a délelőtt folyamán. Félóránként mondták be: a belügyminiszter nem engedélyezi az egyetemisták tüntetését. A belügyminiszter engedélyezi az egyetemisták tüntetését. A belügyminiszter nem engedélyezi. A belügyminiszter engedélyezi. Aztán kora délután a fiatalok elindultak Pesten a Petőfi-szoborhoz, Budán pedig a Bem-szoborhoz. Lengyel-magyar barátság, szabadság, 1848. – ez járt az egyetemisták fejében.

Forradalomról szó sem volt. Szimpátiatüntetés a lengyelekkel, ahol a nyáron rálőttek a munkásokra, mert éltek alapvető jogukkal, a jobb életkörülmény követelésével, a munkamegtagadással. Ja, és Gomulka, aki nemet mert mondani a szovjetnek, és keresi a szocializmus lengyel útját. És, hogy nekünk is hasonló terveink vannak, amiről késő délután már 16 pontba összeszedve röplap formájában lehetett az egész városban olvasni. A követelések is hasonlóak voltak a lengyelekéhez. Például:

Vonják ki a szovjet csapatokat!

Vegyék teljes revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a bérköveteléseket, állapítsák meg a munkás létminimumot!

Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket, a jóvátétel tényleges adatait, adjanak tájékoztatást a magyar uránról!

A fennálló (szocialista) társadalmi rendszer reformját kívánták, a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia bevezetését, melynek részének tekintették a nemzeti szimbólumok újbóli használatát.

Az erre utaló pontok:

Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot!

Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet, a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján!

Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!

Új, nemzeti jellegű címert! A katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelő egyenruhát! Március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet!

Távolítsák el a Sztálin-szobrot! Helyére 1848–49-es emlékmű kerüljön!

Ez utóbbi követelés teljesítésére nem vártak, még aznap éjjel a gyűlölt diktátor szobrát a feldühödött budapestiek ledöntötték. A lengyelekkel szolidáris délutáni diáktüntetés este nyolc órára már forradalmi lendületet kapott, miután a gyárakból távozó munkások is csatlakoztak a spontán tömegmegmozduláshoz. 1848. március 15-e szelleme ismétlődött meg. Akkor, az egyetemisták követelését, a diákság 12 pontját, a kor „kommunikációs központjához”, a nyomdához kellett vinni, hogy kinyomtathassák, sokszorosíthassák, majd terjeszthessék. A huszadik század második felében (Magyarországon) a rádió töltötte be ezt a szerepet, így abszolút logikusnak tűnt, hogy az 56-os fiatalság 16 pontját a Magyar Rádióba olvassák fel, és erről az ország lakosságát tájékoztassák. A hatalmat, és az állam-, ill. pártvezetést teljesen váratlanul érte az események felgyorsulása. De nemcsak őket, az egész világot. (24 óra alatt)  A rendszer szétesett.

A rendőrség, a katonaság, a karhatalom (beleértve az ÁVO-t is) gyakorlatilag megszűnt működni. Központi irányítás nem volt, a helyi parancsnokokra maradt a döntéshozatal. Legtöbb helyen a helyi vezetők abból indultak ki, hogy valamennyien a munkás-paraszt államhoz tartozunk. A honvédség és a rendőrség tagjai, mind munkás és paraszt származásúak, ezért egymásra, a népre nem lövünk. Sok laktanyában a helyi parancsnok hazaküldte katonáit, beosztottjait azzal, hogy megbukott a gyűlölt rendszer, majd értesítünk, ha az új megalakult. Csak a fegyverek őrzését biztosították. A legtöbb konfliktus épp abból adódott, hogy a hihetetlen gyors változást látva a lakosság közül jó néhányan fegyverhez kívántak jutni a hirtelen jött (és ingatagnak tűnő) szabadság védelmére. A katonai (jellegű) objektumok védelmezői pedig helyi parancsnokuk döntésére voltak hagyatkozva, mivel kivülről semmilyen segítséget nem kaptak. A fejetlenséget látva, a szovjet hadsereg kivonult laktanyáiból, de ez inkább csak erőfitogtatás volt, hiszen tényeleges fegyveres összecsapás(ok)ra nem került sor. Október 28-án pedig látványosan elhagyták Budapestet. A fegyverhez jutottakat már október 24-től felkelőknek nevezték, a történteket, pedig felkelésnek. A forradalom szó, fogalom csak sokkal később került be a köztudatba, a köznyelvbe és a világsajtóba.

Mint minden ilyen forradalmi változásnak velejárója a (szórványos) fegyveres konfliktus, melyek (általában) egyéni sérelmeken és érzelmeken alapszanak, miközben résztvevői úgy gondolják, hogy tetteik a közösséget szolgálják. Ilyen eszeveszett vérengzés volt a Köztársaság téri pártház ostroma, ahol az épületet feltett kézzel és fehér zászlóval elhagyó, magukat megadó védőket legyilkolták, ill. meglincselték. Majd titkos, földalatti cellák után kutatva felásták a pártház előtti teret. Ugyanakkor a bukott hatalom számlájára írható a sok ártatlan emberáldozatot követelő mosonmagyaróvári és a Parlament előtti sortűz. Az új hatalom viszont nehezen lett úrrá a helyzeten. Gyakorlatilag napokon belül megszülettek a 16 pontban foglaltak nagy része. Sorra alakultak a független szakszervezetek és pártok, és sorra jelentek meg az újságok. A közbiztonság azonban még igencsak gyenge lábakon állt, amire legjobb példa az Üllői út két oldalán egymást lövő fegyveresek: a Corvin-közi felkelők és a Kilián laktanya honvédsége. Végül a honvédelmi miniszternek (Maléter Pál) kellett közbe lépnie.

November elsején már a forradalom győzelméről lehetett beszélni. Ekkora elültek a fegyveres harcok és a közbiztonság érdekében megalakult, de inkább csak szerveződött a Nemzetőrség. Ezen a napon szabadult ki házi őrizetéből Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Úgy volt, hogy a következő hétfőn (nov.05.) az ország lakossága visszamegy dolgozni, és megkezdődnek a dolgos munkás hétköznapok. A vezetés a többpártrendszer és a parlamenti demokrácia mellett tette le a voksát, és valamiféle „korlátozott kapitalizmus” lebegett az emberek szeme előtt. Ekkor tájt jelent meg a „gyárat vissza nem adunk” jelszó, és sorra alakultak a munkástanácsok, azaz a dolgozók közös tulajdonába és igazgatása alá kerültek a nagyvállalatok. A kapitalizmus teljes restaurációja még ekkor sem került szóba! ***

Ebből is látható, hogy 56 szelleme nem politikáról, pláne nem pártpolitikáról szól, hanem a zsarnokságot, a mindenfajta diktatúrát elvető egyetemes szabadságról.

*** "......Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. ......" (Mindszenty József - 1956. november 3-án 20 órakor elhangzott rádióbeszédéből)

PS.

Ugyanezen a nevezetes (1956) november elsején történt valami, ami végzetes hibának bizonyult, és még ma sincs rá elfogadható magyarázat. Ezen a napon, 1956. november 01-én hangzott el Nagy Imre híres rádióbeszéde, melyben kormánya és országa nevében felmondta a Varsói Szerződés tagságát. Pedig tudnia kellett, hiszen köztudott volt, hogy Ausztria semlegesének ára ennek a katonai szövetségnek a létrehozása volt. Ezt Magyarország egyoldalúan nem mondhatta fel. Pontosan egy évvel az után, hogy 1955. október 25-én az utolsó szovjet katona is elhagyta Ausztria területét.

Sajnos, 56 év távlatából sem ismeri el a hazai közgondolkodás, hogy a hidegháború kellős közepén, a szovjet katonai tömb létrehozása után egy évvel, ez a bejelentés nagyon erős ütőkártyát adott Moszkva kezébe a forradalom leveréséhez.

A Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, pedig nemzetközi jogilag tehetetlen volt, hiszen akkoriban két ellentétes társadalmi berendezkedés nézett egymással farkasszemet a világban, melynek katonai, védelmi jelképe Európában a NATO és a Varsói Szerződés lett.

Ezért a kilépési szándék mellőzése, a szovjetnek - talán - kevesebb alapot adott volna a beavatkozásra. A Nyugatnak, pedig - talán - némi esélyt, hogy Magyarországot egy Tito-féle jugoszláv rendszerhez segítse, ami aztán fokozatosan elvezethetett volna a "béketáborból", az "el nem kötelezett" országok táborába.  (Ezek azonban már a találgatások és a képzelődések világába tartoznak.)

 

Kapcsolódó anyag

A szerződésszegő .................Sunday, November 04, 2012