Jogilag elfogadható, erkölcsileg aggályos
Ezt, a mára már
szállóigévé vált, mottót választottam ezen eszmefuttatásom
címének. Sokat gondolkoztam (és vacilláltam), hogy “A Mester”
vagy az “Ügyes” címet adjam. Végül mindkettőt elvetettem,
mert személyeskedésnek tartottam. Tehát, maradt a fenti cím (és
utalás), mely – szerintem – találóan fejezi ki és határozza
meg a legutóbbi húsz esztendő hazai közgondolkodását és
közéletét, különösen a politikusok cselekedeteit és
felelősségét. Ennek iskolapéldája az azeri baltás gyilkos
szabadon engedése, mely érzelmi alapon igencsak megosztotta a hazai
közvéleményt. Ismét markásan két táborra szakadt az ország.
Az árokásás, az ellenségeskedés új dimenziókat öltött a már
lassan megszokottá váló “nyilasozás” és “zsidózás”
mellett. A hazai belviszályok most valóban túllépték a nyelvi
korlátot, miközben Virág elvtárs klasszikus szavaival élve: a
nemzetközi helyzet egyre fokozódik.
A legnagyobb baj: Orbán
Viktor képtelen jó szakemberekkel körbevenni magát. Különösen
a tájékoztatás terén. A kormány kommunikációja pocsék.
Olyannyira, hogy az már az őszinteség, a szavahihetőség, a
hitelesség kárára megy. Képtelenek időben és elfogadhatóan
tájékoztatni, a lakosság bizalmát fenntartani. Pedig az ellenzék
szavalókórusait könnyen le lehetne szerelni a valós tények
őszinte közlésével. Jelen esetben is nem kellett volna megvárni,
hogy Örményországból keltezett hírekből tudjuk meg: Budapest
magára haragította a Dunántúl nagyságú ország 3,2 millió
(ős)keresztény lakosát. Akarva, akaratlanul egy térségi, helyi
konfliktusba avatkozott bele a jelenlegi magyar kormány. Az Orbán
féle vezetés ezzel nemzetközi szintre emelte azt a bevett hazai
gondolkodást és szokást, mely szerint tetteink “jogilag
elfogadhatók, erkölcsileg viszont megkérdőjelezhetők”. Lásd
Tocsik ügy, ahol államilag(?), központilag 10 százalékos
sikerdíjat tűztek ki a települések földterületeinek sikeres
privatizálására.
A bibi csak ott volt,
hogy erre az országos feladatra (Tocsik Márta ügyvéd személyében)
egyetlen embert jelőltek ki, aki megbízatását teljesítette.
Később perbe fogták és sikkasztással gyanúsították. Több
éves huzavona után felmentették, mondván, ami történt “jogilag
elfogadható, erkölcsileg azonban nem”. Az elhíresült ügy
kapcsán nem merült fel annak megállapítása, hogy ki találta ki
a 10 százalékos sikerdíjat, és kinek az ötlete volt ezzel a
hatalmas (és országos) feladattal egyetlenegy embert megbízni?
Hiszen, borítékolható volt, hogy a megbízott hatalmasat tud (és
fog) jogilag és jogosan kaszálni. A dolog erkölcsi oldala senkit
sem érdekelt.
Hasonló volt Gyurcsány
Ferenc üzletemberi tevékenysége is, mely a kapitalista világban,
“Nyugaton”, fel sem tűnt volna, hiszen üzleti vállalkozásai
“jogilag elfogadhatók, erkölcsileg viszont megkérdőjelezhetők”.
Családi segítséggel könnyen jutott nagyösszegű kedvező (olcsó) hitelhez,
amiből fel tudott vásárolni egykori (párt)állami ingatlanokat,
majd azokat az államnak bérbeadta. A bérleti díjból pedig
hamarosan visszafizette a felvett hitelt. Mindezt miniszterlenöksége
előtt, magánemberként (jó kapcsolatai révén) követte el.
Ellentétben Orbán Viktorral, aki (hivatali ideje)
miniszterelnöksége alatt gazdagította (családja) magánvagyonát.
Persze, minden jogszerűen zajlott és zajlik ma is. Elvégre egykori
jogászhallgatók, kollégiumi barátok vezetik az országot.
Orbán Viktor sikerének
titka, hogy nagyon jól ismeri a magyar lelket, a hullámzó
érzelmeket, a mindent elsöprő pillanatnyi lelkesedést és a
nehezen múló elkeseredettséget. Ehhez remekül használja fel és
ki a nacionalizmus kártyáját, amiből népszerűsége táplálkozik,
és amit “külföldiül” populizmusnak hívnak.
Ezt a “baltás gyilkos”
történetet is túl fogja élni Orbán, sőt egész kormánya is.
Hiszen mindent az ország felvirágoztatásáért tett, és tesz.
Három milliárd euró hiányzik a költségvetésből, amit anélkül
szerzett meg hazája és népe számára, hogy annak fejében
bármiféle megszorítást kellene bevezetni. Ezt ellenfeleinek is be
kellene látnia, már ami az ügy jogi oldalát illeti. Hiszen minden
a nemzetközi jog szerint történt. Abba éppúgy nem tudnak a
jogászok belekötni, mint Orbán többi tettébe sem. Kiváló
taktikus, miközben ellenzői szemében egyre inkább gyűlölt
politikus. Főleg, mert egyelőre legyőzhetetlen Magyarországon.
Nincs alternatíva! A “jogilag elfogadható, erkölcsileg viszont
megkérdőjelezhető” elv épp Orbánnál teljesült be, ill. ki,
mint az ország függetlenségének visszakapása óta eltelt idő
sajátos eredménye, vagy inkább hozadéka. Az erkölcs, a
humanítás, a szolidaritás egyetlen kormánynak sem volt az
erőssége, de magának az ország népének sem. Sokkal inkább a
kiskapuk keresése, a mutyizás, a “kibulizás”, az “átverés”
jellemzi a lakosság hozzáállást és szemléletét. Ezért
tekintik hazafinak, de minimum “tökös gyereknek” a miniszterelnököt, aki szembe
mer szállni mindennel és mindenkivel a magyarság érdekében.
Lehet az EU, IMF, vagy éppen a hazánktól oly távoli piciny
Örményország. A hazai nacionalizmus meg fogja védeni Orbánt és
kormányát, mint ahogy eddigis is tette.
A baloldal hagyományosan
képtelen kezelni a nacionalizmust. A liberálisok úgyszintén. Az
egész hazai ellenzék csak Orbán szapulásában éli ki magát.
Erről szól minden, különösen a szólásszabadság legújabbkori
letéteményese: az internet világa. A klasszikus “fogjuk meg, oszt
vigyétek” elv érvényesül Orbán ellentáborában. Valamit tud
ez az ember (OV). Hiszen bukásaiból, az elvesztett parlamentáris választásaiból,
mindig fel tudott állni, újjászerveződni. Ez – valószínűleg
- a nacionalizmusra támaszkodó populizmus titka. A baloldal
képviselőire ez nem jellemző. Sőt, mivel a nacionalizmusnak
Magyarországon nincs alternatívája, az egész baloldal képtelen
hathatós ellenzékké szerveződni. Számottevő (erős) ellenzék
nélkül pedig nincs parlamentáris demokrácia. Hogy ez így
alakult, az az előző “nyolc év” igazi bűne, hiszen az
elkeseredett tömegek nemcsak elfordultak az addigi kurzustól, de
azt katasztrófálisan le is szavazták.
Egy börtönbüntetését
töltő személy elengedése, kiváltása, megváltása nem új
keletű. Volt már rá példa a magyar történelemben is. Például,
amikor az életfogytiglanra ítélt Rákosi Mátyást 1848-as
honvédzászlókra cserélték ki Horthy-ék 1941 tavaszán. Igaz, az
valójában a nagy szovjet-náci összeborulásnak, az 1939-ben
aláírt Molotov-Ribbentrop paktumnak, volt a következménye.
Orbánék jogilag valóban
nem hibáztak. A történtek megfelelnek a nemzetközi jognak. Azon
belül is az Európa Tanács “az elítélt személyek
átadásáról, átszállításáról” szóló nemzetközi
egyezményének (Convention on the Transfer of Sentenced Persons). A
súlyos hibát akkor és azzal követték el, hogy az ET egyezmény
szövegét nem tanulmányozták elég alaposan, (vagy szándékosan).
Hiszen ebben, a 12. paragrafusban, a következő olvasható:
Kegyelem, amnesztia,
büntetés megváltoztatás
Mindkét fél
alkotmányának vagy más törvényének megfelelően adhat
kegyelmet, amnesztiát vagy a büntetést megváltoztathatja.
(Article 12 –
Pardon, amnesty, commutation
Each Party may grant pardon, amnesty or commutation of the sentence in accordance with its Constitution or other laws. )
Each Party may grant pardon, amnesty or commutation of the sentence in accordance with its Constitution or other laws. )
Ez pedig egyértelműen a
magyar fél felelősségét, ill. nagyfokú felelőtlenségét jelzi
és jelenti.
A gyilkossági per ideje
óta, nemcsak a magyar államvezetés, de az újságolvasó nagyközönség is tisztában volt, hogy a NATO nyelvtanfolyamra
Magyarországra érkezett azeri katonát a borzalmas és brutális
gyilkosság elkövetése pillanatától szülőföldjén nemzeti
hősként kezelik. Sőt, elítélése után, 2006-ban Azerbajdzsánban
az “Év embere” lett.
Itt lép be a jog mellé
az erkölcs. Az a mérlegelés, amit a magát jogállamnak tartó
Magyarország, ill. annak igazságszolgáltatása nem szokott
figyelembe venni. Például, milyen következményekkel járhat ennek
a baltás gyilkosnak az “átszállítása” (transfer) egy azeri
büntetővégrehajtási intézetbe? Vajon mit szól hozzá
Örményország? Talán az örményekkel is fel kellett volna venni a
kapcsolatot. Hiszen ők abban a hiszemben éltek, voltak, hogy a
magyar törvények szerint életfogytiglani börtönbüntetésre
ítélt személyt NEM LEHET KIADNI !!! Tényleg, van ilyen magyar
törvény?
Ha Magda Marinkóra
gondolunk, akkor van! Hiszen ő is már többször kérte, hogy
hazájában (Szerbia) töltse le büntetését, mivel az azerihez
hasonlóan (a nagy távolság miatt) a családja nem tudja látogatni és nyelvi nehézségei
vannak. Kérését, minden alkalommal elutasították a magyar
hatóságok. Vajon ki írta alá Safarov “átszállítási”
engedélyét?
Továbbmegyek. Charles
Zentai ügyét ismerve, az ausztrál kiadatási engedélyt, amit
hivatalból a kormány nevében a belügyminiszter ír alá, a
Legfelsőbb Bíróság (még) felülbírálhatja (ha ezt a kiadandó
személy kéri). Igaz, a baltás gyilkos esetében nem kiadatásról
volt szó, hanem “átszállítás”-ról. Ráadásul az erre
vonatkozó nemzetközi egyezmény 12. paragrafusa világosan kimondja
(lásd fentebb!):
Mindkét fél (…)
adhat kegyelmet, amnesztiát vagy a büntetést megváltoztathatja.
Ergo, (akár) a magyar
igazságszolgáltatás is (eleve) megváltoztathatta Safarov
ítéletét! Az is az egyezmény és a törvényesség jegyében
történhetett volna, mégha az erkölcsileg megkérdőjelezhető.
Kapcsolódó anyagok
Fejlemény
Ki hibázott a Safarov ügyben? (Thursday, September 06, 2012)
Előzmények, jelentések a Pocakos News-on
Kapcsolódó anyagok
Fejlemény
Ki hibázott a Safarov ügyben? (Thursday, September 06, 2012)
Előzmények, jelentések a Pocakos News-on
0 Comments:
Post a Comment
<< Home