A szerződésszegő

56 évvel ezelőtt ezen a napon – ugyancsak vasárnap - hajnali 4:00 órakor iszonyatos morajra ébredtünk. Azt hittük ismét földrengés van, mint amilyent már január 12-én átéltünk. Csakhogy ez a rengés nem néhány percre mozgatta meg a csillárt meg a poharakat a vitrinben, hanem egyre erősödő és közeledő zúgás követte, lánctalpasok csattogásával. Aztán az ablakból tankok végtelen sokaságának lámpái, fényei tűntek fel. Apám csak ennyit mondott: "Elindultak." Öregemet látszólag nem lepte meg, hiszen előző nap a rádió többször is bemondta: "Maléter Pál azonnal menjen Tökölre." Mindenegyes alkalommal, amikor bemondták Apám a rádiókészülék mellett, mintha futballmeccset hallgatott volna többször is felkiáltott: Ne menj! Csapda! Ne menj! Csapda!

Vasárnap hajnalban a rádió még nem szólt. Apám felhívta a húgát, a nagynénémet, aki a Keletinél lakott, ő is hasonlókat észlelt. A szovjet tankok kelet felől jöttek, és valamennyi főútvonalon özönlöttek a Belváros (a Parlament) felé: Váci út, Lehel út, Városligeti hídon át a Hősök terén keresztül a Magyar Ifjúság útjára (Andrássy), Ajtósi Dürer sor, Thököly út, Kerepesi út, Üllői út, Soroksári út, stb.

Végre megszólalt a rádió. Nagy Imre beszélt. „Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” – majd Egmont-nyitány. Amikor ezt játszották, mindig valami szomorú dolog történt.

Aztán a törvényes magyar kormány miniszterelnöke délután már a jugoszláv követségen volt, ahol a környék utcáit szovjet páncélautók zárták el. Persze mi azt hittük, hogy a diplomata negyedet akarják távol tartani az esetleges (utcai) harcoktól. Elég fura helyzet volt: reggel még helytállás, harcban állás a hívó szó, délutánra pedig menedék. A honvédelmi miniszter (Maléter) már előző nap (szombaton) szovjet fogságba esett, miután elment Tökölre, ahol letartóztatták. Vajon Nagy Imrét mi késztette híres, utolsó rádióbeszédének elmondására?

Igaz, engem a mai napig jobban foglalkoztat, hogy november elsején este – ugyancsak a rádióban – miért kellett bejelentenie, hogy Magyarország (egyoldalúan) felmondja a Varsói Szerződést, és kinyilvánítja az ország semlegességét.

Előző írásomra, mely 1956-tal, annak szellemével, no meg a körülményekkel foglalkozott, bírálatot kaptam egy olyan valakitől, akinek véleményére sokat adok. Egyenesen „szentségtörés”- nek tartotta, hogy „meggondolatlan döntés”-nek neveztem a Varsói Szerződés felmondását, mivel az – szerintem - jó okot adott a szovjet beavatkozásra. Bírálómnak abban igaza van, hogy ezen megjegyzésem (talán) gyengíti az 56-ról kialakult forradalmi képet és csorbítja a szabadság iránti vágyban kifejezett egységet. Viszont a történelmi tények ismeretében meggyőződésem, hogy e döntés bejelentése nélkül is elindult volna, ahogy el is indult, a szovjet hadigépezet.

A probléma ott van és volt, hogy ameddig a szabadság iránti vágyban a sztálinizmus ellen egyesült az ország, addig a többségben ehhez a diktatúrát megtestesítő szovjetellenesség is párosult. Október 23. késő délutántól magyarok voltak a barikád mindkét oldalán.

A Sztálin halála (1953) utáni új vezetés (Hruscsov) és irányvonal 1955-re alakult ki, amely aztán rövid idő alatt világhatalommá tette a Szovjetuniót. 1956-ra vált kétpólusúvá a világ. Jaltában (1945. febr.) még három győztes hatalom volt (USA, UK, SZU). Az azt követő 10 évben aztán egyértelművé vált, hogy a két egykori gyarmati nagyhatalom (brit és francia) örökre elveszítette világpolitika jelentőségét. Ebben nagy szerepet játszott a II. világháború, mely jelentősen meggyengítette a tengerentúli területeikkel a kapcsolattartást. Másoldalról, a függetlenségi mozgalmak ügyesen kihasználták az egykori gyarmatosítóknak a világháború során felmerült hazai (európai) nehézségeit.

1945-ben, a nácizmus feletti győzelmi mámorban a világ mintha megfeledkezett volna a továbbra is antikapitalizmust és világforradalmat hirdető proletárdiktatúráról, a Szovjetunióról. Hat évvel korábban (1939) még Hitler és Sztálin együtt támadták meg Lengyelországot. Majd Hitler párizsi bevonulását (1940), mint a kapitalizmus egyik fellegvárának elfoglalását, üdvözölte dísztáviratában Sztálin. A két antikapitalista diktatúra és eszmerendszer (szovjet és náci) közül végül is Churchill döntött Sztálin mellett 1941 nyarán, amikor Európában már csak Nagy-Britannia küzdött egyedül a nácik ellen, és Hitler megtámadta a kapitalizmus elsőszámú ellenségét, a (proletár) világforradalmat hirdető munkásparadicsomot. Churchill ekkor katonai és gazdasági segítséget kezdeményezett Moszkvának, mert attól tartott, hogy a katonailag harmatgyenge Szovjetunió heteken belül elbukik, és akkor valóban senki sem menti meg Nagy-Britanniát, és vele együtt az európai kontinenst. Ez volt Sztálin és a Szovjetunió szerencséje.

Jaltában (1945. febr.) a háború végét jelentő megszállási öveztek kijelöléséről egyeztettek, nem pedig a megszállás időtartamáról. Annak megszűntetését, a kivonulás pontos menetét a békeszerződések (1947) utáni időkre tervezték. Közben Churchill már híres fulton-i beszédében (1946) jelezte, hogy hosszú távú megszállásra kell számítani, mert Moszkva Vasfüggönyt épít, azaz nincs szándékában Európából visszavonulnia az 1939. szeptember előtti határai mögé.

1953. fontos dátum a 20. század történelmében. Nemcsak Sztálin halála, no meg Nagy Imre első miniszterelnöksége miatt, hanem a szovjet diktátor utódának kiszemelt (ugyancsak grúz) Berija sorsa miatt is. Berijától sokan tartottak, mivel éveken, évtizedeken át Sztálin bizalmasa volt, és mint ilyen a titkosrendőrség (is) hozzátartozott. A sztálini „személyi kultusz”-t elvető új szovjet vezetés (élén Hruscsovval) okot próbált keresni Berija elmozdítására, elnémítására. Berija ugyanis véget akart vetni a hidegháborúnak. Elképzelése szerint egyesíti Németországot, méghozzá úgy, hogy a győztes hatalmakkal közösen kötnek egy semlegességet garantáló államszerződést. Ennek fejében az USA-tól (és Nagy-Britanniától) hatalmas „jóvátételt” követel. Többszörösét annak, amit 1941 nyarától a szövetségesek a Szovjetuniónak folyósítottak (és, amit, azóta sem fizettek vissza). Ezenkívül a balti államoknak a kelet-európai „testvér országokhoz” hasonló státuszt („nemzeti autonómia”) kívánt adni. Egyes vélemények szerint Nagy Imre miniszterelnöksége is Berijának köszönhető.

A 1953-as berlini munkásfelkelés jó alkalomnak tűnt. hogy Berija elképzelését Hruscsov és társai antikommunistának (hazaárulónak) tartsák, és a Szovjetunióra nézve veszélyesnek. Még 1953 nyarán – amolyan kis puccs formájában – Beriját tőrbe csalták, letartóztatták, a hadsereget pedig készenlétbe helyezték attól tartva, hogy Berija hívei megpróbálják majd kiszabadítani. 1953 szeptemberében Hruscsov lett a párt első titkára. A Berija elleni bizonyítékgyűjtés (vádemelés) decemberig tartott, az egynapos tárgyalásra védőügyvédet nem kapott, és fellebbezésre sem adtak lehetőséget. A halálos ítéletet még ugyanaznap végrehajtották.

Berija esetéből is jól látszik a hruscsovi „olvadás” elve és természete: „de-sztalinizálás” igen, rendszerváltás nem, azaz semmi olyan, amely a („magasabb rendű”) szovjetrendszert (proletárdiktatúra, tanácsrendszer, stb.) veszélyeztethetné. Két év múlva (1955) az osztrák államszerződéssel (kicsiben) megvalósították Berija elképzelését, azzal kiegészítve, hogy a Szovjetunió politikai és katonai hatalmát előbb meg kell erősíteni Kelet-Európában, amit egyúttal (puffer)védőzónának is tekintenek, abban az esetben ha nyugatról támadás érné. Ehhez tudni kell, hogy 1954-ben a Szovjetunió kérte felvételét a NATO-ba, amit az 1949-ben alakult védelmi szervezet elutasított. Az 1949-ben megalakult észak-atlanti katonai szövetség első főtitkára a NATO feladatát frappánsan így határozta meg: „Az amerikaiakat belül tartani, az oroszokat kívül, a németeket pedig kordában.” Erre volt válasz a Varsói Szerződés létrehozása 1955-ben. A kelet-európai országokkal addig csak kétoldalú szerződése volt a Szovjetuniónak, az 1955-ös megállapodás viszont az egymás közötti katonai segélynyújtást is biztosította. Tehát, ha valamelyiket külső támadás éri, akkor nemcsak a Szovjetunió, hanem valamennyi szerződő fél a bajbajutott segítségére siet.

A szerződésben csak a csatlakozás lehetősége szerepel, a szerződés felmondása nem! Lehet, hogy játék a szavakkal, de a NATO elnevezésben az „O” (organisation) szervezetet jelent, amihez „tagként” lehet csatlakozni vagy (elvben) kilépni. Franciaország nukleáris haderejét kivonta a közös (amerikai) főparancsnokság alól, de nem lépett ki, a partnerségi feladatokban továbbra is részt vesz. A Varsói Szerződés viszont nem tagokból áll(t), hanem szerződő felekből (contracting parties). Ergo, annak felmondása igen bonyolult lenne, hiszen a szerződő felek valamennyiével egyeztetni kell, és ez nem megy máról holnapra. Arról nem is beszélve, hogy egy védelmi rendszerből való kiválás súlyosan veszélyeztetheti a többi szerződő fél biztonságát, katonai rendszerét, (titkos kódok, támadási és védelmi tervek, stb.) elsősorban persze a Szovjetunióét.

Ha Moszkva bele is egyezett volna hazánk semlegességébe, azt egy nagyon hosszadalmas eljárás előzte volna meg. Arról nem is beszélve, hogy a magyar példának követői lehettek volna a „béketáboron” belül.

Éppen ezért, a szovjet beavatkozás (mai ésszel és történelmi távlatból) elkerülhetetlen volt. Már csak azért is, mert a magát magasabb társadalmi berendezkedésnek hirdető szovjetrendszer elvből NEM engedhette meg, hogy a „béketáborból” bárki is kiváljék. Ez a proletárdiktatúra teljes kudarca lett volna, és ékes bizonyítéka annak, hogy a 1917-ben elkezdődött társadalmi kísérlet nem sikerült. Moszkva azt elismerte, hogy Sztálin sokat „hibázott”, de az államszerkezet (egypártrendszer, tanácsrendszer, stb.) változtatásáról hallani sem akart. Az ugyanis (könnyen) az egész birodalom szétesését, végét eredményezhette volna.

A Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, nemzetközi jogilag tehetetlen volt, hiszen a hidegháború éveit éltük. Európában két ellentétes társadalmi berendezkedés nézett egymással farkasszemet. Mindegyik a másikat tartotta gonosznak és Európa népeiben azt az érzést táplálta, hogy a másik akarja megtámadni, lerohanni, azaz a veszély kívülről jön. Ennek a gondolatnak lett a jelképe a NATO és a Varsói Szerződés. A Szovjetunió és Magyarország „konfliktusa” a Vasfüggönyön túl, a béketábor (saját) problémája volt. Természetesen a Szabadvilág aggódva figyelte az eseményeket, de beleszólni nem tudott. Az ENSZ sem tudott hathatos azonnali segítséget nyújtani. Ha azonnal született volna egy határozat, annak végrehajtása is hosszú ideig elhúzódhatott volna, sőt nem egy olyan van, amit már évtizedek óta nem hajtanak végre az érintett felek.

A szovjet beavatkozást egyetlen ponton lehetett és lehet támadni: a Varsói Szerződés szerint a szerződő felek tiszteletben tartják az egyes országok szuverenitását, és csak akkor sietnek egymás megsegítésére, ha valamelyiket külső támadás éri. 1956-ban Magyarországot nem érte a béketáboron kívülről (katonai) támadás, ergo a szovjet beavatkozás jogtalan volt, ellentmond a Varsói Szerződés alapelvével, tehát a Szovjetunió a szerződésszegő.

Előzmény
'56 szelleme ............ Tuesday, October 23, 2012