Egy élsportoló tűndöklése és bukása

Épp elkészültem értekezésemmel arról, hogy Schmitt Pál esete mennyire jellemző a hazai viszonyokra. Címnek “A régi beidegződés”-t szántam, és azt próbáltam megmagyarázni (magamnak is!), hogy valójában az egész történet és eszmevilág annak a bizonyos (szovjetrendszerű) 40 évnek a része, amiben a párthűség mellett az ügyeskedés, a (ki)bulizás volt a főmozgató erő. Ennek (volt) iskolapéldája Schmitt Pál egész élete és munkássága. A “stikli”-jeit mindig sikerült kimosni, elkenni, elvégre egy példakép, egy élsportoló nem hibázhat! Most is a két olimpiai aranyérmére hívatkozik, amit ugye csapatban szerzett, és nem egyéniben. Tudom, ez már rosszindulatú személyeskedés, amit egy leköszönt államelnök esetében nem elegáns felhánytorgatni.

A fentebb jelzett értekezésem nem is Schmitt Pálról szólt (volna), hanem arról a mentalitásról,, amit napjainkban tekintélyelvűségnek szoktak nevezni. Arról, hogy akinek vannak országosan (pláne nemzetközileg) elismert múltbeli érdemei, az “sérhetetlen”. Ez a felfogás (és gyakorlat) a 40 év szovjetrendszer alatt vált általánossá, lett életünk része, lételeme. Ha egy ismert ember valami hibát(?) elkövetett, arról a lakosságot nem tájékoztatták. Arról csak a jól értesültek útján tudhattunk. Ilyen hiteles forrás volt a fodrász, aki biztos helyről (valamelyik vendége elmeséléséből) tudta, hogy mi történt xy-nal. Ezt a tabut törte meg a rendszerváltás, és lett a sajtószabadság jelképe a bulvár, ami hazai viszonylatban inkább a pletyka és a rémhírtejesztés hivatalos, törvényileg engedélyezett formája. Új iparág alakult ki: a sajtóper, aminek azon kivül, hogy sokba kerül, nincs igazán hathatós következménye.

Persze, a híres-neves közéleti személyiségekkel napjainkban is kesztyűs kézzel bánik az irányított közvélemény. Az a bizonyos kettős mérce itt működik igazán. Az egykor ünnepelt beat-énekesnő börtönbe vonulásakor egy ország aggódott, vajon mi lesz magára hagyott tizenéves kislányával? Érdekes, ugyanez a kérdésfelvetés a médiában még sohasem merült fel, mondjuk egy tízgyermekes cigányasszony lecsukása esetében. Orbán Viktor gyerekeit szállító állami terepjáró ellopására tett kisérletért 9 évet kapott a peches tolvaj. Miközben a lopást megakadályozó civilruhás testőrnőt kitüntették, aki fegyverét használva akadályozta meg az autó ellopását. A lővéstől részben megbénult tolvaj elítélésénél ezt nem vették enyhítő körülménynek. Ugyanakkor egy népszerű énekes kábítószer hatása alatt halálra gázolt egy szolgálatban lévő rendőrt, amiért felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Igaz, a tettes nagybátyja magasrangú rendőrtiszt volt. Legutóbb pedig néhány hónap letöltendő börtönbüntetést kapott egy tehetséges színész, aki nem először karambolozott ittasan és/vagy kábítószer hatása alatt, tehát visszaesőnek számított. Ha nem lettek volna “múltbeli érdemei”, biztos nem úszhatta volna meg ilyen enyhe ítélettel. Ez a“celeb”-szellem dívik Magyarországon.

Nyugaton pont fordítva van. Ott a közszereplők nagyon odafigyelnek magánéletükre, mert tudják, hogy az igazságszolgáltatás rájuk keményebben, súlyosabban csap le, elvégre egy ország, egy nemzet példaképei (habár előfordultak kivételek). Ezt a nyugatival ellentétes mentalitást éreztem a Schmitt ügyben is. Az egykori olimpiai aranyérmes, aki ennek köszönhetően szálloda igazgatóhelyettes, majd a Népstadion főigazgatója lehetett, utána miniszterhelyettesi rangban a MOB-ban tevékenykedett, amely jó ugródeszkának bizonyult a NOB-hoz. Az Antall-kormány idején lépett diplomáciai pályára, 2003-ban pedig a Fidesz színeiben lett politikus, majd az ország első embere, aki még mindig azt hiszi, hogy 20 évvel ezelőtti "ballépés"-ét meg tudja úszni. Mint a múltban, manapság is majd csak elsikálják ezt az “ügyét” is. Eleinte úgy látszott erre meg is lesz a lehetősége, hiszen a miniszterelnök is valamiféle “sérthetetlenség”-ről beszélt, amivel a legmagasabb állami poszt tekintélyét próbálta védeni és menteni. Schmitt támogatói azonban egy dologról megfeledkeztek: a plagizálás az egész magyar tudományos társadalmat, a felsőoktatás rendszerét rendítette meg. Ezt nem lehet, sőt, nem szabad szó nélkül hagyni, nem lehet felette szemet hunyni!

Ez nem egy bolti lopás esete, ami bizonyos idő múlva elévül. Sőt, még egy “szellemi termék” lopásánál is több! Hiszen ez egy rang, egy felsőfokú, tudományos végezettséggel járó titulus, amit valódi szellemi munkával lehet csak elérni, ill. rászolgálni. Ráadásul magasabb (és biztosabb) beosztás és fizetés, valamint képzettségi (PhD) pótlék is jár hozzá, ami a nyugdíjat is “megdobja”.

Schmitt védekezése, magyarázkodása, egy doppingoláson kapott sportolóra emlékeztet. Az is azzal védekezik, hogy ő semmiről sem tudott, ő csak bevette azt a szert, amit az edzője, a sportorvosa, stb. adott neki influenza ellen a jobb és biztos szereplés érdekében. Schmitt is a legnagyobb jóhiszeműséggel írta meg disszertációját. (Csak zárójelben: a doppingoláson rajta kapott sportolótól évek múltán is el lehet venni az érmet! - vagy a helyezést)

Schmitt érvelése ezért mindenképpen nagyon átlátszó, hiszen a kisdoktori megszerzésekor 50 éves volt. Azaz nem valamiféle diákcsínyt követett el, mint amikor valaki puskázik vagy a szomszédjáról másolja le a dolgozatot. 50 évesen, kimagasló sportolói és diplomáciai múlttal, közéleti szerepléssel, a MOB elnökeként, valamint a NOB alelnökeként készítette el szakdolgozatát! Ezért ez a gyerekes magyarázkodása csak rontotta helyzetét. A pénteki (márc. 30.) televizós interjúja láttán, bevallom, azt hittem bekattant nála valami. Akkora nyomás alatt van, hogy elhiszi, amit mond: neki senki sem szólt, hogy nem jó, amit csinál(t).

Fiatal ismerőseim jelezték, hogy 1992-ben már ritkán használtak régimódi “pötyögtetős” irógépet. Ők már akkor szövegszerkesztővel dolgoztak. Vezetőbeosztású – korombeli – barátaim is állítják, hogy akkoriban Magyarországon a jobb helyeken már a “gömbfejes” IBM írógépet használtak. A titkárnőnek, gépíróknak magnóba (diktafón) mondták, diktálták a szöveget, aki aztán elektromos írógéppel megírta, majd jött az ollóval való szövegszerkesztés. Részekre, bekezdésekre feldarabolták a kész irományt, és a papírszeleteket megfelelő sorrendbe rakták, aztán a fénymásolóval elkészítették a főnök számára a hivatalos munkát, tanulmányt. Ergo, nem hiszem, hogy a MOB elnöke, és a NOB alelnöke odahaza, esti magányában Erika írógéppel pötyögte le 210 oldalas keménykötéses disszertációját.

Aztán vasárnap (ápr. 01.) reggel a Rádióban (Vasárnapi Újság) adott interjújában megismételte péntek esti butaságait, amivel többekben az erős, (mindenre) elszánt államelnök benyomását próbálta kelteni. Olyan nevetséges magyarázatokkal, mint például 20 évvel ezelőtt tartalmilag teljesen megfelelt a dolgozat, sőt a legjobb jegyet kapta rá. A tartalom ma is kiváló! Azzal most sincsen baj. A baj ott van, hogy nem a saját gondolatait írta le, hanem valaki másnak a szellemi termékét fordította le! Érdekes, erre az apróságra egyik beszélgetőtársa sem kérdezett rá. Amit viszont ennél is jobban hiányoltam: nem kért bocsánatot. Igaz, az maga a beismerés lett volna. Mégis, legalább a volt vizsgáztatóitól, no meg az egyetemtől kellett volna elnézést kérnie, hogy (az “az ismeretlen blogger” miatt) ilyen galibába keveredtek (közösen). Ekkor és ezért éreztem úgy, hogy Schmitt elvesztette diplomácia érzékét, és államfői méltóságát. Ma pedig bejelentette, hogy beperli az Alma Mater-t! Ez az egykori élsportoló tényleg elvesztette a józan ítélőképességét.

Miközben a hétvégén, a tévében és a rádióban, Schmitt még a magabiztos államelnök benyomását próbálta kelteni, többször hangsúlyozta, hogy a személyét ért támadások miatt nem perel. Vasárnap folyamán azonban a nemzetközi sajtóban már megjelentek az NOB-ban betöltött szerepét, valamint ottani “stikli”-jeit firtató írások. Sőt, a nemzetközi sportszervezet szóvívője vizsgálatot helyezett kilátásba. Ez volt az a pont, amikor baráti körben azt mondtam: "Schmitt akkor fog megtörni és összeomlani, ha a NOB is fellép ellene." Úgy látszik nem várta meg jóslatomat.

Másnap (hétfőn) délben Schmitt Pál lemondott államelnöki tisztjéről. Ugyanakkor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) Sport és Környezetvédelem Bizottságának elnöki tisztjét (egyelőre) még betölti. Vajon meddig? Csak úgy mellékesen, az ország első embere államelnöki tevékenysége és feladatai mellett vajon hogyan látta el a NOB-ban reá háruló feladatokat? És fordítva, ez a NOB-béli “elfoglaltsága” nem zavarta magyar államelnöki feladatai ellátásában, hazája és nemzete összefogásában? Ez senkinek sem jutott eszébe (akárcsak rákérdezni) Schmitt megválasztása óta?