1972. március 15.

Olvasva, nézve a mai nap jelentőségét ismertető hazai cikkeket, az emlékezések között egy valamit nagyon hiányolok: 1972. március idusának akárcsak említését is, amikor Budapesten 83 fiatalt állítottak elő - 33 fiatalkorút, 47 fiatal felnőttet, és 3 felnőttet -, közülük 33 középiskolás, 15 egyetemista, 26 szak- és segédmunkás. Ez a negyven évvel ezelőtti nap, - egyesek szerint, így utólag, - a hazai ellenzék megalakulásának pillanata volt. A hivatalos ünnepségek után a helyszínen maradt, és továbbünneplő fiatalok csoportjának erőszakkal történt feloszlatása, szétverése, ébresztette rá az akkori hatalmat, hogy 1848 szellemét képtelen politikai, ideológiai céljainak részévé tenni. A mai hazai állapotok is valami hasonlóságot sejtetnek ezzel a kétféle: „hivatalos” és „spontán” ünnepléssel. Igaz, napjainkra ez a „spontaneitás” igencsak szervezetté vált. Ez lenne a válasz 1848-ra, a demokrácia és a(z egyéni) szabadság (mai) jelképe?

Negyven évvel ezelőtt egyszerűen csak azt éreztük, hogy az a szocializmus, amit a hatalom úgy dicsért, mint a 48-as eszmék megvalósulása, nem az, amiről Petőfiék álmodtak. Sőt, ha Petőfi, vagy a többi, későbbi forradalmi szellemű költő (Ady, József Attila, stb.) élne, biztos ugyanúgy elvitte volna a rendőrség őket, mint azokat a fiatalokat, akik a hivatalos ünneplés után nem mentek haza. Ez a negyven évvel ezelőtti érzés mintha feléledt volna az utóbbi időkben, a hazai történések láttán, hallatán. Fura. Még csak belegondolni is, hogy mai szónokaink egy része 1972-ben még hátulgombolós volt, másik része pedig KISZ vagy párttagként élte át e napot, és ítélte el az „államellenes izgatást”, ami a Himnusz eléneklésében, a Szózat elszavalásában vagy a 12. pont kommentálásában merült ki. Azért is bevittek lányokat, mert nemzetiszínű harisnyakötőt viseltek, és a miniszoknyájuk alól (jól) kilátszott. Különben hihetetlen ötlettárral jelentek meg az „alternatív” ünneplők: földig lógó kokárda, nemzetőr karszalag, fejre kötött, lelógó pántlikában folytatódó nemzetiszínű szalagok. A képzősök mondták is, hogy „Jancsózunk”, utalva ezzel az 1966-ban bemutatott és nagysikerű „Szegénylegények”-re, amely egyszerre volt a totalitarizmus parabolája és a magyarságélmény ötvözete. És ne feledjük, ekkor már négy éve magunk mögött tudhattuk ’68-at, a prágai tavaszt, a Dubcek-érát, az emberarcú szocializmust, és annak leverését, valamint a párizsi és nyugatnémet ifjúsági megmozdulások hozzánk is elért híreit. 1972. március 15. mély nyomokat hagyott bennünk, a háború után született nemzedékben, az akkori tizen-huszonévesekben..

Mindenki érezte, hogy valami nem jó, valami nem stimmel, hogy valamit elhallgatnak és letagadnak, hogy sok az ellentmondás, a hazugság és a hazudozás. Hogyan lehetséges, hogy 1944-45-ben még fasiszták voltunk, a nácik utolsó csatlósa, aztán két-három év múlva már mindenki kommunista lett, és a szocialista tábor kiválóságai közé tartoztunk? 1956 mitől lett ellenforradalom? Ellenforradalom csak akkor lehetséges, ha előtte forradalom volt. Lásd Horthy-féle ellenforradalom, amit egy vörös forradalom előzött meg. Miért nem lehet Nagy Imréről beszélni, aki 1956 nov. 4-ig jó kommunista volt, majd azt követően igen rövid idő alatt áruló lett. Igaz, Rajk is jó kommunista volt, aztán gyorsan rossz lett, olyannyira, hogy ki is végezték, aztán néhány év múlva ismét jó lett. Sőt, ugyanazok mondtak beszédet újratemetésén, akik néhány évvel korábban még „csalódtak benne az elkövetett bűnei miatt”, amiről csak később derült ki, hogy „tévedtek”. No, nem a szónokok, hanem maga a párt, mely egy „súlyos hibákra hivatkozó” mea culpa kíséretében elintézte tévedését. Hogy ebben hány párthű ember és család ment tönkre, vagy fizetett az életével, senkit sem érdekelt. Ez a "bocs, tévedtünk" (a „rehabilitálás”) azonban nem terjedt ki a „személyi kultusz” többi áldozatára, akiket ugyancsak hamis vádak alapján ítéltek el vagy végeztek ki. A múlt, a közelmúlt igazságai és hazugságai, no meg a „hogyan tovább?” nagyon is elkezdte foglalkoztatni a 70-es évek ifjúságát. A negyven évvel ezelőtti, 1972. március 15. valóban mérföldkőnek tekinthető, hiszen ettől kezdve minden év március idusán volt ellenzéki megmozdulás, amiben az volt a legszebb, hogy nem az „értelmiség” szervezte, hanem az ifjúság teljesen spontán megnyilvánulása volt a ’48-as eszmék ápolásáért.

Kár, hogy napjaink fiataljai ezt nem érzik át, sőt talán nem is tudják. Számomra elszomorító, hogy 22 évvel a diktatúra és a szovjetrendszer bukása után még mindig képtelen az ország egyetlenegy napra félretenni a politikai és ideológiai ellentéteket és 1848 ifjúsága szelleméhez méltóan emlékezni.