Oslo, a mészárlás után
Egy kis skandináv csónakozás volt a terv. Komppal közlekedni Göteborg (Svédország) – Frederikshavn (Dánia) és Oslo (Norvégia) között. Az oslo-i szállást még májusban lefoglaltam: 4 éjszaka (á NOK 600.-) július 27.-31. között, a városközponttól kicsit kijjebb található szállodában, amely egyúttal a szomszédos kórház betegeinek hozzátartozóit is fogadni szokta. Gondolom emiatt is volt kedvezőbb az árajánlat.
Pénteken, július 22-én, Dániában (Aalborg) ért a hír: Oslo központjában hatalmas robbanás történt. Hét halott. Majd nem sokkal később valaki tűzet nyitott egy Oslo közeli camping táborban. Tíz halott. A szerda (július 27.) délutáni oslo-i érkezésig még öt nap volt. Az ismerősök közül többen aggódtak, nekem viszont eszembe sem jutott az utazás lemondása, hiszen ilyen rendkívüli esemény után a hatóságok sokkal jobban odafigyelnek a közbiztonságra, pláne nyáron, a turista szezonban. Sőt, volt egy olyan hátsógondolatom, hogy talán épp a „tömegpszichózis” ellensúlyozására kedvezményeket adnak az odalátogatóknak. A történéseket, fejleményeket a televízió(ko)n keresztül követtem.
Hamarosan kiderült: autóbomba robbant. Mivel a miniszterelnök irodája (is) romba dőlt, a belvárost lezárták. Majd jelentették, hogy egy álrendőr nyitott tűzet az Oslo közeli tóban lévő kis szigeten, ahol a szociáldemokrata párt tartotta hagyományos nyári ifjúsági táborát az ország minden részéről érkezett (11-25 éves) fiatalok számára. A kép kezdett összeállni: politikai merénylet történt, hiszen mindkét esetben a célpont a kormányzó Munkáspárt (Labour Party - Arbeiderpartiet) volt. Ettől kezdve a hírekből szinte (teljesen) eltűntek a belvárosi robbanásról szóló jelentések, csak a tényt erősítették meg: nagy erejű autóbomba robbant. Ezenkívül, a mai napig nem tudunk semmi pontosat, mi is történt Oslo belvárosában? Később a halottak számát nyolcra korrigálták. Ennyi. Hogy hányan kerültek kórházba és milyen, mennyire súlyos, sérüléssel? Nem tudjuk. Nem mindegy, hogy valaki csak elsősegélyben részesült, vagy a detonáció leszakította a karját, lábát, esetleg elveszítette szeme világát, stb. Ami még feltűnőbb: (még ma is) mélyen hallgatnak a turistákról. a külföldi sérültekről.
A kettős merényletről érkező beszámolók szinte csak a szigeten történtekre kezdtek koncentrálni. Nem csoda, hiszen az ország minden részéből ott táborozó tinédzserek körében véghezvitt mészárlás sokkal nagyobb és mélyebb hatással volt, és viselte meg, a norvég lakosságot, mint a belvárosi autóbomba.
A politikai jellegre utalt Jens Stoltenberg (szociáldemokrata) miniszterelnök első megnyilatkozásában is, amikor a (belvárosi) kormányhivatalok elleni merényletet az (AUF) ifjúsági táborban elkövetett tömegmészárlással együtt a norvég nép és társadalom elleni támadásnak értékelte, és összefogásra szólított fel, amikor azt mondta
Pénteken, július 22-én, Dániában (Aalborg) ért a hír: Oslo központjában hatalmas robbanás történt. Hét halott. Majd nem sokkal később valaki tűzet nyitott egy Oslo közeli camping táborban. Tíz halott. A szerda (július 27.) délutáni oslo-i érkezésig még öt nap volt. Az ismerősök közül többen aggódtak, nekem viszont eszembe sem jutott az utazás lemondása, hiszen ilyen rendkívüli esemény után a hatóságok sokkal jobban odafigyelnek a közbiztonságra, pláne nyáron, a turista szezonban. Sőt, volt egy olyan hátsógondolatom, hogy talán épp a „tömegpszichózis” ellensúlyozására kedvezményeket adnak az odalátogatóknak. A történéseket, fejleményeket a televízió(ko)n keresztül követtem.
Hamarosan kiderült: autóbomba robbant. Mivel a miniszterelnök irodája (is) romba dőlt, a belvárost lezárták. Majd jelentették, hogy egy álrendőr nyitott tűzet az Oslo közeli tóban lévő kis szigeten, ahol a szociáldemokrata párt tartotta hagyományos nyári ifjúsági táborát az ország minden részéről érkezett (11-25 éves) fiatalok számára. A kép kezdett összeállni: politikai merénylet történt, hiszen mindkét esetben a célpont a kormányzó Munkáspárt (Labour Party - Arbeiderpartiet) volt. Ettől kezdve a hírekből szinte (teljesen) eltűntek a belvárosi robbanásról szóló jelentések, csak a tényt erősítették meg: nagy erejű autóbomba robbant. Ezenkívül, a mai napig nem tudunk semmi pontosat, mi is történt Oslo belvárosában? Később a halottak számát nyolcra korrigálták. Ennyi. Hogy hányan kerültek kórházba és milyen, mennyire súlyos, sérüléssel? Nem tudjuk. Nem mindegy, hogy valaki csak elsősegélyben részesült, vagy a detonáció leszakította a karját, lábát, esetleg elveszítette szeme világát, stb. Ami még feltűnőbb: (még ma is) mélyen hallgatnak a turistákról. a külföldi sérültekről.
A kettős merényletről érkező beszámolók szinte csak a szigeten történtekre kezdtek koncentrálni. Nem csoda, hiszen az ország minden részéből ott táborozó tinédzserek körében véghezvitt mészárlás sokkal nagyobb és mélyebb hatással volt, és viselte meg, a norvég lakosságot, mint a belvárosi autóbomba.
A politikai jellegre utalt Jens Stoltenberg (szociáldemokrata) miniszterelnök első megnyilatkozásában is, amikor a (belvárosi) kormányhivatalok elleni merényletet az (AUF) ifjúsági táborban elkövetett tömegmészárlással együtt a norvég nép és társadalom elleni támadásnak értékelte, és összefogásra szólított fel, amikor azt mondta
„Senki sem némíthat el bennünket egy bombával.
Senki sem némíthat el bennünket lövöldözéssel.
Senki sem félemlíthet meg bennünket attól, hogy Norvégiában éljünk. “
Másnap, az oslo-i székesegyházban tartott beszédében, a halottakról megemlékezve, név szerint említett egy fiatal (21 éves) norvég politikust (Tore Eikeland), aki az EU posta irányelvekhez való csatlakozás ellen lépett fel a miniszterelnök pártján belül, és nyert! Ekkor kaptam fel a fejem. A norvég szociáldemokrata párton belül az EU ellenzői (is) „győzhetnek”. (?) Kicsit utána néztem mi is ez az EU Postal Directive? (amiről magyar nyelven nem olvashatunk az EU hivatalos oldalain!) Mint kiderült, a postai szolgáltatások liberalizálásának irányelveiről szól, azaz az állami monopólium leépítésére irányuló javaslatok tára. A norvég álláspont szerint ez adó- és profitorientált szervezetté alakítaná át a Királyi (állami) Postát és a postai szolgáltatásokat, ez pedig veszélyeztetné a bérszínvonalat, a munkahelyeket és a (vállalati) nyugdíjat, mi több, postafiók-bezárásokhoz is vezetne. Ezenkívül a környezetet is károsíthatná, ha az államilag finanszírozott kézbesítő- és szállítóeszközök (autó, hajó, vonat, repülő) profitorientált magánvállalkozások kezébe kerülne.
Nem emlékszem, hogy ilyen viták zajlottak volna a Magyar Posta privatizációja idején (vagy azóta) a parlamentben, vagy a hazai pártok kongresszusán.
Megjegyzem a norvég miniszterelnök beszéde ébresztett rá, hogy valójában az EU még mindig ugyanaz a gazdasági közösség, ami a II. világháború után alakult, abból a megfontolásból, hogy „a béke az emberek hasán keresztül érhető el”. Ráadásul két kiváló jobboldali politikus: a kereszténydemokrata német Konrad Adenauer és az ugyancsak kereszténydemokrata (luxemburgi születésű) francia Robert Schuman „találmánya” ez a Gazdasági Közösség. Így már érthető, hogy az EU irányelvei a (neo)liberális gazdaságpolitikát követik, és valójában a francia-német kapcsolat (és viszony) határozza meg a 27 országot tömörítő EU működését. Az ugyancsak jobboldali, kereszténydemokrata Helmut Kohl volt a közös pénz, az euró, bevezetésének elsőszámú szorgalmazója. Az európai (benne a magyar) „baloldal”-nak tehát, valahol eleve EU szkeptikusnak, de legalábbis EU kritikusnak kellene lennie, hiszen a munkásság, a bérből és fizetésből élők érdekeit kell(ene) szem előtt tartaniuk. És itt jön be a nemzeti érdek. A helyzet kicsit hasonló ahhoz, amikor az első világháború kitörésekor (1914) a német császár felkérte a parlamentáris politikai pártokat, mindenekelőtt a szociáldemokratákat, hogy a háborúra való tekintettel tegyék félre „ideológiai harcukat” (különös tekintettel a sztrájkokra). A német szocdemek ezt meg is fogadták, a radikális változást szorgalmazó kommunisták (Leninnel az élén) azonban elvetették. A mai norvég szociáldemokraták is elsősorban saját országuk érdekét tekintik a legfontosabbnak. Természetesen a munkásosztály szempontjából. Ugyancsak a nemzeti érdekek szem előtt tartásával szorgalmazták a német szociáldemokraták is, 2004-ben, az új EU-tagokkal szembeni hétéves munkavállalási moratóriumot.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, miközben egyre jobban kezdett kirajzolódni az oslo-i tragédia. 15:26-kor robbant az autóbomba Oslo belvárosában, a kormányzati negyedben. A merénylő 17:00 óra után néhány perccel érkezett az Oslo-tól kb. 40 kilométerre fekvő tóban található Utøya szigetre, amely a norvég Munkáspárt ifjúsági szervezetének tulajdona. Rendőrnek adta ki magát, összehívatta a szigeten táborozókat, majd tűzet nyitott. Másfél órán keresztül válogatás nélkül gyilkolta a fiatalokat. Az Oslo-ból érkező kommandósoknak 18:27-kor adta meg magát.
Ettől kezdve a világsajtó megpróbált valami magyarázatot kreálni e borzalmas tettre, tömeggyilkosságra. A magyarországi média, no meg a blogszféra, rögtön elővette a szélsőjobb nevű ütőkártyát. A merénylő skandináv típus, iszlámellenes, ergo, rasszista, fasiszta, náci stb. volt a hazai „baloldal” véleménye, miközben az összeesküvés elméletek gyártásában jeleskedő szélsőjobb „zsidóbérenc”-nek állította be az elkövetőt, aki - szerintük - valójában szabadkőműves, és „zsidó” utasításra cselekedett.
Az indítékok keresése engem is foglalkoztatott. Nekem legelőször az oklahomai merénylet ugrott be, ahol ugyancsak egy elkeseredett(?) ember magakészítette autóbombával robbantott fel egy amerikai középületet.
Majd az Unabomber néven elhíresült, ugyancsak amerikai, matematikus és társadalomkritikus esete és tette ugrott be, aki több mint 50 oldalas kiáltványában (Manifesztum) foglalta össze az ipari társadalommal szembeni aggályait, melyeket egyetemeken és repülőgépeken elkövetett robbantásaival támasztott alá.
Aztán, amikor a „figyelemfelkeltés” jelent meg a norvég tömeggyilkos indítékai között, szegény Sisi, a „mi Erzsébet királynénk” tragikus halála jutott az eszembe. A magányos merénylő (Luigi Lucheni) ugyancsak a fennálló rend, az uralkodó osztály ellen lázadt, annak reményében, hogy tettével beírja nevét a (világ)történelembe. Alaposan kitervelt merénylete elkövetése után (akárcsak a norvég) mosolyogva adta fel magát a (svájci) rendőröknek.
Oslo-ba indulásom előtt e-mail-t küldtem a lefoglalt szállásra. Együttérzésemről biztosítottam a hotel alkalmazottjait és eligazítást kértem a kialakult helyzetről. Válaszukban megköszönték részvétnyilvánításomat, és arra kértek, hogy az oslo-i információs oldalon kövessem az eseményeket. Az indulásom előtti helyzet itt olvasható (kattints rá!)
Nyolc óra tengeri utazás után július 27-én 18:30-kor kötött ki a komp Oslo-ban. Gyalog mentünk a főpályaudvarhoz, ahol átvehettem 3 napos (72 órás) „Oslo pass” kártyámat, mely korlátlan tömegközlekedés használatra, valamit 30 múzeum ingyenes látogatására jogosított. A Központi pályaudvarhoz vezető úton (kb. 900 méter), a Tőzsde épület parkjában, 4-5 hajléktalan külsejű viking leszármazott heverészett a füvön. Egyikük épp felsőkarját kötötte el, és nyomta magába az adagot. Majd a pályaudvari kavalkádban alig láttam „skandináv típusú” embert. Ekkor átfutott az agyamon: lehet, hogy ez volt a merénylő igazi frusztrációja? Nem tudta elviselni ezt a szabadságot, ezt a túlzott liberalizmust? Nekem, mint turistának, érdekes volt a látvány, az első benyomások, de valahol vegyes érzéseim támadtak. Sokfelé jártam a világban, de (az őshonos, jellegzetes, tipikus) helyi lakosok hiányát sehol sem éreztem annyira, mint itt, Oslo belvárosában. London vagy Párizs központjában is jobb az „optikai” arány. A skandináv városok Göteborg, Aalborg, Frederiskhavn, vagy az ugyancsak toleráns Helsinki központjában is több északi típusú járókelőbe ütköztem, mint errefelé.
A hotelhez érkezve a recepción közölték: "a rendkívüli helyzet miatt teltház van, a szobákat a betegek hozzátartozóinak adták ki, ezért nekünk máshol biztosítottak szállást.” Méghozzá ugyanazon az áron. Kellemetlen volt a továbbállás, hiszen ezt e-mail-ben is jelezhették volna, és ezzel időt és fáradságot (fölösleges utazást, csomagvonszolást) spóroltak volna meg számunkra. Így utólag: lehet, hogy nem akartak elriasztani azzal, hogy oly sok a sérült, a sebesült, hogy a hozzátartozók ellepték a kórház környéki szállásokat. Hiszen, ha már ott vagyunk (Oslo-ban), akkor már nem fogjuk az utazást lemondani, pláne, hogy drágább hotelben kaptunk elhelyezést ugyanazon az áron!
A Székesegyház előtti virághalmaz látványa először csak, mint turisztikai érdekesség fogott meg. Láttam, amint néhányan ott, előtte fényképeszkedtek. A hatalmas kiterjedésű virágerdő egyik végében állandóan be voltak kapcsolva a reflektorok, és a kordon mellett ott álltak a tv-riporterek, akik egymást váltva adták helyszíni tudósításaikat. Fonák volt látni, ahogy ezek az emberek farmerben, felgyűrt ingujjal, meglehetősen fásult, fáradt arccal, cigarettázva várták, hogy élőadásba kerüljenek. Aztán előkerült a sötét (fekete) zakó, hogy a képernyők előtt a jólöltözött riporter benyomását keltsék. Nagyüzem volt, pedig közel egy héttel voltunk a tragédia után. Engem meg a sírás fojtogatott a virághalmaz közül ki-kikandikáló mosolygós teenager fényképek és mécsesek láttán. Sok volt a gyerekrajz és a „nem felejtünk” felirat. A többség norvégul. De volt angol, spanyol, sőt arab nyelvű is. Az emberáradat csak nem akart fogyni. Gyerekek, fiatalok, felnőttek, magukat vonszolni alig bíró idősek, mozgássérültek jöttek és rótták le kegyeletüket egy szál virággal. Egyúttal az összetartást és összetartozást is kifejezve. Nagyon megrázó látvány volt. A Székesegyházban kis mécseseket osztogattak, amit ott helyben lehetett meggyújtani.
Egy-egy mécses és fénykép kíséretében ezek a virágszálak, szinte a város minden pontján az utcaképhez tartoztak. Mindenfelé testközelbe éreztem a tragédiát, a közel 100 ártatlan (többségében) fiatal élet emlékét. Miközben az élet ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Egy héttel a tömeggyilkosság után, péntek este (július 29.) rock-koncert volt a Városháza előtti téren, a tengerparton.
A norvég lelket próbáltam megérteni, benne persze a merénylőjét is. A múzeumok sokat segítettek ebben. Ibsen és Munch, valamint Nansen, akiknek nevét amúgy ismerjük, de nemzetiségük, „norvégságuk” csak másodlagos. Ha egyáltalán eszünkbe jut.
Ibsen. Shakespeare után a legtöbbet játszott színműíró. Állami (királyi) ösztöndíjjal járt külföldre. Habár darabjainak többsége Norvégiában játszódik, műveit külföldön, főleg Rómában írta. Termékeny és ünnepelt munkásságának 27 évét töltötte távol hazájától. Szinte meghalni tért csak haza, Kristiania-ba, azaz a mai Oslo-ba, mely csak 1925-ben vette vissza eredeti nevét.
Munch. A sikoly című műve a legismertebb. Ő is sokat járt és élt külföldön, főleg Párizsban és Berlinben. Ugyancsak állami (királyi) ösztöndíjjal kezdte pályafutását, majd élete alkonyán tért vissza Norvégiába.
Nansen. Sarkkutató, elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Norvégia (Svédországtól 1905-ben történt) függetlenné válását követően diplomáciai pályára lépett, majd az első világháborút követően a menekültügy foglalkoztatta. Félmillió hadifogoly sorsát kívánta rendezni. Elsősorban a Szovjet-Oroszországban rekedt háromszázezer, többségükben német, osztrák és magyar katona hazaengedésén fáradozott. Az októberi forradalom, majd az azt követő polgárháború miatt senkit sem érdekelt ennek az embertömegnek a sorsa. Nansen, mint a Népszövetség Menekültügyi Biztosa 1922-ben jelenthette a közgyűlésnek, hogy mintegy félmillió hadifogoly (végre) hazatérhetett 30 különféle országba. Ezzel egy időben éhínség tört ki Szovjet-Oroszországban, mely a Volga mentén 30 millió ember halálával fenyegetett. Nansen szervezte az állami segélyeket, de Lenin nem bízott a kapitalistákban, illetve semmilyen nemzetközi összefogásban, így az élelmiszer szállítmányokat elutasította. Nansen végül csak magánszemélyek adakozására támaszkodhatott. Közben a szovjet forradalom miatt elmenekült két millió egykori orosz állampolgár is hontalan lett, mivel Lenin megfosztotta őket állampolgárságuktól. Érvényes papírok, személyazonosság nélkül pedig egyetlen ország sem volt hajlandó ezeket az embereket befogadni. Ekkor született meg a Nansen-útlevél, amit kimondottan szovjet menekültek számára találtak ki. Nansen-útlevéllel utazhatott Európa szerte pl. Chagall, Stravinsky és a balerina Anna Pavlova is. Később más menekültek is megkaphatták ezt a dokumentumot, mint a Népszövetség által elismert menekült (hontalan) státuszt. Ilyen Nansen-útlevéllel érkeztek az Egyesült Államokba a nácik által a német állampolgárságuktól megfosztott „zsidók”, köztük Hanna Arendt is. Az örmények érdekében is sokat tett Nansen. Különösen a törökök elől szovjet területre menekült örmények letelepítését szorgalmazta. Ehhez öntözési berendezésekre lett volna szükség, hogy szovjet Örményország talpra tudjon állni. Szovjet-Oroszországi terveinek, akcióinak megvalósításában Nansen egyik aktív segítője volt a segélyügyeket Harkovból irányító, ugyancsak norvég, Vidkun Quisling, akit később, mint a norvég náci bábkormány fejét, 1945-ben hazaárulásért kivégeztek. Nansen a hadifoglyok hazaengedéséért, valamint az orosz menekültek papírjainak rendezéséért és a Volga-menti éhínség csillapításáért 1922-ben Nobel Békedíjat kapott. Halála után, 1938-ban, a Népszövetségben róla elnevezett Nansen Menekültügyi Hivatal ugyancsak elnyerte a Nobel Békedíjat.
Ha már a Nobel Békedíjat említem, máig nem tisztázott, hogy a svéd Alfred Nobel miért kívánta, hogy ezt a díjat Norvégia „kezelje”. Valószínűleg azért, mert az akkor még Svédországgal unióban álló országnak közel sem volt akkora katonai hagyománya, mint a svédeknek. Ezenkívül a norvég parlament az Interparlamentáris Unió tagja és támogatója, azaz a konfliktusokat közvetítőkön és/vagy döntőbíróságokon keresztül oldja meg. Norvégia, tehát mindenképp a béke és a tolerancia szimbóluma. Épp ezért nem kell azon csodálkozni, hogy pont itt történt ilyesmi, hiszen a nyílt, nyitott társadalomban sokkal könnyebben elkövethetők azok a (borzalmas) tettek, amelyek egy erősen ellenőrzött, megfigyelt társadalomban (diktatúrában) szinte lehetetlen.
Az oslo-i tömeggyilkosságra nincs mentség, bármit is próbálnak belemagyarázni. A merénylő nem őrült. Aki ilyen tervet ki tud fundálni és végre tud hajtani, - méghozzá hidegvérrel! – az nagyon is észnél van. A tette viszont valóban őrült, és logikátlan. Hiszen, ha iszlámellenes, akkor miért (keresztény) honfitársait ölte meg? Ha rasszista, akkor miért nem egy arab, kínai stb. éttermet robbantott fel? Mint a Hollán utcai robbantók. Tényleg, velük mi van? Elfogták őket? Született (elrettentő) ítélet?
Butaság és értelmetlen, az oslo-i mészárlást a hazai cigányság elleni támadásokkal összehasonlítani. Az oslo-i mészáros a másvallású bevándorlókkal szembeni frusztrációjára hivatkozik. Magyarországon nem a másvallású bevándorlókkal van baj, „probléma”, hanem az évszázadok óta velünk élő, azonos vallásúakkal. Ezért, a hazai közgondolkodás inkább rasszista, mint néhány frusztrált norvégé. A merénylő sokat ártott a (nyugati értelemben vett) szélsőjobbnak is, hiszen a bevándorlás szigorítását követelők, nem nácik, nem az évszázadok óta együtt élő szomszédjukat akarják „elkergetni”, hanem az újonnan érkezők számát kívánják csökkenteni, esetleg teljesen megszűntetni. Ezért butaság, amikor a hazai „baloldal” (még mindig) nácit kiált, és a holokauszttal példálódzik.
Ellentétben a hazai helyzettel, ahol az, az előítélet forog közszájon, hogy a cigány lop, nem dolgozik, Oslo-ban nemcsak az utcán, de az üzletekben, a hotelekben is alig látható északi típusú ember, szinte mindenhol színesek (afrikaiak, ázsiaiak, dél-amerikaiak) dolgoznak: a McDonald's-ban, a gyógyszertárakban, sőt a biztonsági őrök többsége sem szőke, kékszemű, vagy vörös szakállú viking típus. Ez az óriási különbség. No meg a mentalitás.
Senki sem némíthat el bennünket lövöldözéssel.
Senki sem félemlíthet meg bennünket attól, hogy Norvégiában éljünk. “
Másnap, az oslo-i székesegyházban tartott beszédében, a halottakról megemlékezve, név szerint említett egy fiatal (21 éves) norvég politikust (Tore Eikeland), aki az EU posta irányelvekhez való csatlakozás ellen lépett fel a miniszterelnök pártján belül, és nyert! Ekkor kaptam fel a fejem. A norvég szociáldemokrata párton belül az EU ellenzői (is) „győzhetnek”. (?) Kicsit utána néztem mi is ez az EU Postal Directive? (amiről magyar nyelven nem olvashatunk az EU hivatalos oldalain!) Mint kiderült, a postai szolgáltatások liberalizálásának irányelveiről szól, azaz az állami monopólium leépítésére irányuló javaslatok tára. A norvég álláspont szerint ez adó- és profitorientált szervezetté alakítaná át a Királyi (állami) Postát és a postai szolgáltatásokat, ez pedig veszélyeztetné a bérszínvonalat, a munkahelyeket és a (vállalati) nyugdíjat, mi több, postafiók-bezárásokhoz is vezetne. Ezenkívül a környezetet is károsíthatná, ha az államilag finanszírozott kézbesítő- és szállítóeszközök (autó, hajó, vonat, repülő) profitorientált magánvállalkozások kezébe kerülne.
Nem emlékszem, hogy ilyen viták zajlottak volna a Magyar Posta privatizációja idején (vagy azóta) a parlamentben, vagy a hazai pártok kongresszusán.
Megjegyzem a norvég miniszterelnök beszéde ébresztett rá, hogy valójában az EU még mindig ugyanaz a gazdasági közösség, ami a II. világháború után alakult, abból a megfontolásból, hogy „a béke az emberek hasán keresztül érhető el”. Ráadásul két kiváló jobboldali politikus: a kereszténydemokrata német Konrad Adenauer és az ugyancsak kereszténydemokrata (luxemburgi születésű) francia Robert Schuman „találmánya” ez a Gazdasági Közösség. Így már érthető, hogy az EU irányelvei a (neo)liberális gazdaságpolitikát követik, és valójában a francia-német kapcsolat (és viszony) határozza meg a 27 országot tömörítő EU működését. Az ugyancsak jobboldali, kereszténydemokrata Helmut Kohl volt a közös pénz, az euró, bevezetésének elsőszámú szorgalmazója. Az európai (benne a magyar) „baloldal”-nak tehát, valahol eleve EU szkeptikusnak, de legalábbis EU kritikusnak kellene lennie, hiszen a munkásság, a bérből és fizetésből élők érdekeit kell(ene) szem előtt tartaniuk. És itt jön be a nemzeti érdek. A helyzet kicsit hasonló ahhoz, amikor az első világháború kitörésekor (1914) a német császár felkérte a parlamentáris politikai pártokat, mindenekelőtt a szociáldemokratákat, hogy a háborúra való tekintettel tegyék félre „ideológiai harcukat” (különös tekintettel a sztrájkokra). A német szocdemek ezt meg is fogadták, a radikális változást szorgalmazó kommunisták (Leninnel az élén) azonban elvetették. A mai norvég szociáldemokraták is elsősorban saját országuk érdekét tekintik a legfontosabbnak. Természetesen a munkásosztály szempontjából. Ugyancsak a nemzeti érdekek szem előtt tartásával szorgalmazták a német szociáldemokraták is, 2004-ben, az új EU-tagokkal szembeni hétéves munkavállalási moratóriumot.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, miközben egyre jobban kezdett kirajzolódni az oslo-i tragédia. 15:26-kor robbant az autóbomba Oslo belvárosában, a kormányzati negyedben. A merénylő 17:00 óra után néhány perccel érkezett az Oslo-tól kb. 40 kilométerre fekvő tóban található Utøya szigetre, amely a norvég Munkáspárt ifjúsági szervezetének tulajdona. Rendőrnek adta ki magát, összehívatta a szigeten táborozókat, majd tűzet nyitott. Másfél órán keresztül válogatás nélkül gyilkolta a fiatalokat. Az Oslo-ból érkező kommandósoknak 18:27-kor adta meg magát.
Ettől kezdve a világsajtó megpróbált valami magyarázatot kreálni e borzalmas tettre, tömeggyilkosságra. A magyarországi média, no meg a blogszféra, rögtön elővette a szélsőjobb nevű ütőkártyát. A merénylő skandináv típus, iszlámellenes, ergo, rasszista, fasiszta, náci stb. volt a hazai „baloldal” véleménye, miközben az összeesküvés elméletek gyártásában jeleskedő szélsőjobb „zsidóbérenc”-nek állította be az elkövetőt, aki - szerintük - valójában szabadkőműves, és „zsidó” utasításra cselekedett.
Az indítékok keresése engem is foglalkoztatott. Nekem legelőször az oklahomai merénylet ugrott be, ahol ugyancsak egy elkeseredett(?) ember magakészítette autóbombával robbantott fel egy amerikai középületet.
Majd az Unabomber néven elhíresült, ugyancsak amerikai, matematikus és társadalomkritikus esete és tette ugrott be, aki több mint 50 oldalas kiáltványában (Manifesztum) foglalta össze az ipari társadalommal szembeni aggályait, melyeket egyetemeken és repülőgépeken elkövetett robbantásaival támasztott alá.
Aztán, amikor a „figyelemfelkeltés” jelent meg a norvég tömeggyilkos indítékai között, szegény Sisi, a „mi Erzsébet királynénk” tragikus halála jutott az eszembe. A magányos merénylő (Luigi Lucheni) ugyancsak a fennálló rend, az uralkodó osztály ellen lázadt, annak reményében, hogy tettével beírja nevét a (világ)történelembe. Alaposan kitervelt merénylete elkövetése után (akárcsak a norvég) mosolyogva adta fel magát a (svájci) rendőröknek.
Oslo-ba indulásom előtt e-mail-t küldtem a lefoglalt szállásra. Együttérzésemről biztosítottam a hotel alkalmazottjait és eligazítást kértem a kialakult helyzetről. Válaszukban megköszönték részvétnyilvánításomat, és arra kértek, hogy az oslo-i információs oldalon kövessem az eseményeket. Az indulásom előtti helyzet itt olvasható (kattints rá!)
Nyolc óra tengeri utazás után július 27-én 18:30-kor kötött ki a komp Oslo-ban. Gyalog mentünk a főpályaudvarhoz, ahol átvehettem 3 napos (72 órás) „Oslo pass” kártyámat, mely korlátlan tömegközlekedés használatra, valamit 30 múzeum ingyenes látogatására jogosított. A Központi pályaudvarhoz vezető úton (kb. 900 méter), a Tőzsde épület parkjában, 4-5 hajléktalan külsejű viking leszármazott heverészett a füvön. Egyikük épp felsőkarját kötötte el, és nyomta magába az adagot. Majd a pályaudvari kavalkádban alig láttam „skandináv típusú” embert. Ekkor átfutott az agyamon: lehet, hogy ez volt a merénylő igazi frusztrációja? Nem tudta elviselni ezt a szabadságot, ezt a túlzott liberalizmust? Nekem, mint turistának, érdekes volt a látvány, az első benyomások, de valahol vegyes érzéseim támadtak. Sokfelé jártam a világban, de (az őshonos, jellegzetes, tipikus) helyi lakosok hiányát sehol sem éreztem annyira, mint itt, Oslo belvárosában. London vagy Párizs központjában is jobb az „optikai” arány. A skandináv városok Göteborg, Aalborg, Frederiskhavn, vagy az ugyancsak toleráns Helsinki központjában is több északi típusú járókelőbe ütköztem, mint errefelé.
A hotelhez érkezve a recepción közölték: "a rendkívüli helyzet miatt teltház van, a szobákat a betegek hozzátartozóinak adták ki, ezért nekünk máshol biztosítottak szállást.” Méghozzá ugyanazon az áron. Kellemetlen volt a továbbállás, hiszen ezt e-mail-ben is jelezhették volna, és ezzel időt és fáradságot (fölösleges utazást, csomagvonszolást) spóroltak volna meg számunkra. Így utólag: lehet, hogy nem akartak elriasztani azzal, hogy oly sok a sérült, a sebesült, hogy a hozzátartozók ellepték a kórház környéki szállásokat. Hiszen, ha már ott vagyunk (Oslo-ban), akkor már nem fogjuk az utazást lemondani, pláne, hogy drágább hotelben kaptunk elhelyezést ugyanazon az áron!
A Székesegyház előtti virághalmaz látványa először csak, mint turisztikai érdekesség fogott meg. Láttam, amint néhányan ott, előtte fényképeszkedtek. A hatalmas kiterjedésű virágerdő egyik végében állandóan be voltak kapcsolva a reflektorok, és a kordon mellett ott álltak a tv-riporterek, akik egymást váltva adták helyszíni tudósításaikat. Fonák volt látni, ahogy ezek az emberek farmerben, felgyűrt ingujjal, meglehetősen fásult, fáradt arccal, cigarettázva várták, hogy élőadásba kerüljenek. Aztán előkerült a sötét (fekete) zakó, hogy a képernyők előtt a jólöltözött riporter benyomását keltsék. Nagyüzem volt, pedig közel egy héttel voltunk a tragédia után. Engem meg a sírás fojtogatott a virághalmaz közül ki-kikandikáló mosolygós teenager fényképek és mécsesek láttán. Sok volt a gyerekrajz és a „nem felejtünk” felirat. A többség norvégul. De volt angol, spanyol, sőt arab nyelvű is. Az emberáradat csak nem akart fogyni. Gyerekek, fiatalok, felnőttek, magukat vonszolni alig bíró idősek, mozgássérültek jöttek és rótták le kegyeletüket egy szál virággal. Egyúttal az összetartást és összetartozást is kifejezve. Nagyon megrázó látvány volt. A Székesegyházban kis mécseseket osztogattak, amit ott helyben lehetett meggyújtani.
Egy-egy mécses és fénykép kíséretében ezek a virágszálak, szinte a város minden pontján az utcaképhez tartoztak. Mindenfelé testközelbe éreztem a tragédiát, a közel 100 ártatlan (többségében) fiatal élet emlékét. Miközben az élet ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Egy héttel a tömeggyilkosság után, péntek este (július 29.) rock-koncert volt a Városháza előtti téren, a tengerparton.
A norvég lelket próbáltam megérteni, benne persze a merénylőjét is. A múzeumok sokat segítettek ebben. Ibsen és Munch, valamint Nansen, akiknek nevét amúgy ismerjük, de nemzetiségük, „norvégságuk” csak másodlagos. Ha egyáltalán eszünkbe jut.
Ibsen. Shakespeare után a legtöbbet játszott színműíró. Állami (királyi) ösztöndíjjal járt külföldre. Habár darabjainak többsége Norvégiában játszódik, műveit külföldön, főleg Rómában írta. Termékeny és ünnepelt munkásságának 27 évét töltötte távol hazájától. Szinte meghalni tért csak haza, Kristiania-ba, azaz a mai Oslo-ba, mely csak 1925-ben vette vissza eredeti nevét.
Munch. A sikoly című műve a legismertebb. Ő is sokat járt és élt külföldön, főleg Párizsban és Berlinben. Ugyancsak állami (királyi) ösztöndíjjal kezdte pályafutását, majd élete alkonyán tért vissza Norvégiába.
Nansen. Sarkkutató, elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Norvégia (Svédországtól 1905-ben történt) függetlenné válását követően diplomáciai pályára lépett, majd az első világháborút követően a menekültügy foglalkoztatta. Félmillió hadifogoly sorsát kívánta rendezni. Elsősorban a Szovjet-Oroszországban rekedt háromszázezer, többségükben német, osztrák és magyar katona hazaengedésén fáradozott. Az októberi forradalom, majd az azt követő polgárháború miatt senkit sem érdekelt ennek az embertömegnek a sorsa. Nansen, mint a Népszövetség Menekültügyi Biztosa 1922-ben jelenthette a közgyűlésnek, hogy mintegy félmillió hadifogoly (végre) hazatérhetett 30 különféle országba. Ezzel egy időben éhínség tört ki Szovjet-Oroszországban, mely a Volga mentén 30 millió ember halálával fenyegetett. Nansen szervezte az állami segélyeket, de Lenin nem bízott a kapitalistákban, illetve semmilyen nemzetközi összefogásban, így az élelmiszer szállítmányokat elutasította. Nansen végül csak magánszemélyek adakozására támaszkodhatott. Közben a szovjet forradalom miatt elmenekült két millió egykori orosz állampolgár is hontalan lett, mivel Lenin megfosztotta őket állampolgárságuktól. Érvényes papírok, személyazonosság nélkül pedig egyetlen ország sem volt hajlandó ezeket az embereket befogadni. Ekkor született meg a Nansen-útlevél, amit kimondottan szovjet menekültek számára találtak ki. Nansen-útlevéllel utazhatott Európa szerte pl. Chagall, Stravinsky és a balerina Anna Pavlova is. Később más menekültek is megkaphatták ezt a dokumentumot, mint a Népszövetség által elismert menekült (hontalan) státuszt. Ilyen Nansen-útlevéllel érkeztek az Egyesült Államokba a nácik által a német állampolgárságuktól megfosztott „zsidók”, köztük Hanna Arendt is. Az örmények érdekében is sokat tett Nansen. Különösen a törökök elől szovjet területre menekült örmények letelepítését szorgalmazta. Ehhez öntözési berendezésekre lett volna szükség, hogy szovjet Örményország talpra tudjon állni. Szovjet-Oroszországi terveinek, akcióinak megvalósításában Nansen egyik aktív segítője volt a segélyügyeket Harkovból irányító, ugyancsak norvég, Vidkun Quisling, akit később, mint a norvég náci bábkormány fejét, 1945-ben hazaárulásért kivégeztek. Nansen a hadifoglyok hazaengedéséért, valamint az orosz menekültek papírjainak rendezéséért és a Volga-menti éhínség csillapításáért 1922-ben Nobel Békedíjat kapott. Halála után, 1938-ban, a Népszövetségben róla elnevezett Nansen Menekültügyi Hivatal ugyancsak elnyerte a Nobel Békedíjat.
Ha már a Nobel Békedíjat említem, máig nem tisztázott, hogy a svéd Alfred Nobel miért kívánta, hogy ezt a díjat Norvégia „kezelje”. Valószínűleg azért, mert az akkor még Svédországgal unióban álló országnak közel sem volt akkora katonai hagyománya, mint a svédeknek. Ezenkívül a norvég parlament az Interparlamentáris Unió tagja és támogatója, azaz a konfliktusokat közvetítőkön és/vagy döntőbíróságokon keresztül oldja meg. Norvégia, tehát mindenképp a béke és a tolerancia szimbóluma. Épp ezért nem kell azon csodálkozni, hogy pont itt történt ilyesmi, hiszen a nyílt, nyitott társadalomban sokkal könnyebben elkövethetők azok a (borzalmas) tettek, amelyek egy erősen ellenőrzött, megfigyelt társadalomban (diktatúrában) szinte lehetetlen.
Az oslo-i tömeggyilkosságra nincs mentség, bármit is próbálnak belemagyarázni. A merénylő nem őrült. Aki ilyen tervet ki tud fundálni és végre tud hajtani, - méghozzá hidegvérrel! – az nagyon is észnél van. A tette viszont valóban őrült, és logikátlan. Hiszen, ha iszlámellenes, akkor miért (keresztény) honfitársait ölte meg? Ha rasszista, akkor miért nem egy arab, kínai stb. éttermet robbantott fel? Mint a Hollán utcai robbantók. Tényleg, velük mi van? Elfogták őket? Született (elrettentő) ítélet?
Butaság és értelmetlen, az oslo-i mészárlást a hazai cigányság elleni támadásokkal összehasonlítani. Az oslo-i mészáros a másvallású bevándorlókkal szembeni frusztrációjára hivatkozik. Magyarországon nem a másvallású bevándorlókkal van baj, „probléma”, hanem az évszázadok óta velünk élő, azonos vallásúakkal. Ezért, a hazai közgondolkodás inkább rasszista, mint néhány frusztrált norvégé. A merénylő sokat ártott a (nyugati értelemben vett) szélsőjobbnak is, hiszen a bevándorlás szigorítását követelők, nem nácik, nem az évszázadok óta együtt élő szomszédjukat akarják „elkergetni”, hanem az újonnan érkezők számát kívánják csökkenteni, esetleg teljesen megszűntetni. Ezért butaság, amikor a hazai „baloldal” (még mindig) nácit kiált, és a holokauszttal példálódzik.
Ellentétben a hazai helyzettel, ahol az, az előítélet forog közszájon, hogy a cigány lop, nem dolgozik, Oslo-ban nemcsak az utcán, de az üzletekben, a hotelekben is alig látható északi típusú ember, szinte mindenhol színesek (afrikaiak, ázsiaiak, dél-amerikaiak) dolgoznak: a McDonald's-ban, a gyógyszertárakban, sőt a biztonsági őrök többsége sem szőke, kékszemű, vagy vörös szakállú viking típus. Ez az óriási különbség. No meg a mentalitás.
1 Comments:
Mint mindig...nagyon sokat tanulok töled.
Köszönöm Baby
Post a Comment
<< Home