A "baloldal" médiája (?)
Bajban a hazai baloldal. Lehetne sommázni és általánosítani a magyarországi politikai helyzetet.
Igaz, a bajok nem új keletűek, hiszen a tavalyi országgyűlési választások megmutatták hogyan is állunk. Sőt! Sokkal előbb, a 2008-as világválság idején szinte mást sem lehetett hallani és olvasni a magyar “baloldalon” és médiájában, mint “....az MSZP (Gyurcsány) bukik, a Fidesz (Orbán) biztos befutó....”, amihez, vagy amire az egyetlen ellenszer Orbán Viktor démonizálása lett. Leegyszerűsítve a képletet: a jó beszélőkével megáldott két egyéniségnek az ország előtt folyó személyes ellentéte láthatóan kenyértöréshez közeledett. Orbán kiváló taktikusnak bizonyult, hiszen mint a magyar lélek kitünő ismerője, olyanokat mondott, amit a nép, pardon a nemzet, hallani szeret, miközben jó focistához méltóan időre játszott. Kivárta, amig az ellenfél csapata elfárad és szétesik a sok kemény és durva, no meg szabálytalan, becsúszó szerelésektől. Majd a lelátó közönsége már a meccs vége előtt a kihívót tette meg győztesnek. Ehhez persze hozzájárult a sok csalódott drukker is, akik a második félidő közepétől kezdték egyre nagyobb számban elhagyni a küzdőteret. Tehát, bejött a papírforma. Mármint a jobboldali győzelem. Ez a parlamentáris demokráciában természetes.
2010 tavaszán azonban nem a (nyugati demokráciákban megszokott) jobb- és baloldal között dőlt el (néhány százalékos különbséggel) az ország irányítása az elkövetkező négyévre. Úgy tűnik a lakosság többsége nem pártokban, ideológiákban gondolkodott, ha egyáltalán gondolkodott, hanem egyszerűen elfordult az addigi vezetéstől, magyarán azt leszavazta. Az eredmény megdöbbentő volt. Az egész baloldalra mindössze 20 százalék adta szavazatát. Alig többen, mint a szélsőjobbra! Ez volt, és még ma is, az igazi tragédia, nem pedig Orbán és a Fidesz győzelme, mint ahogy azt a baloldalon – sebeiket nyalogatva - “kommunikálják”. Az a bizonyos – és oly sokszor emlegetett - szembenézés (a múlttal) ezúttal is, mint eddig mindig, elmaradt. Itt nem a “párt” megújulására gondolok, hanem – elsősorban - annak a ténynek a felismerésére, és elemzésére, hogy egy parlamenti választáson Európában, a baloldalt, és a baloldaliságot képviselő tömörülés egy szintre került a világon mindenütt megvetett, és elenyésző számú szélsőjobbal. A szociális juttatások és az egyenlőség érzékeny élharcosának tekintett baloldalt, a nyugati demokráciákban, ilyen fajta és mérvű vereség talán még sehol sem érte. Még a sokat emlegetett weimari köztársaság utolsó parlamenti választásán sem! ***** Ennek okát kellene feltárni, kivizsgálni, és a lakosság felé “kommunikálni”, nem pedig azon síránkozni, hogy “nyomják a baloldalt, mint Krahácsot”.
A Fidesz, ill. Orbán Viktor jól csinálja. Naná, hogy kihasználják az ölükbe hullott alkalmat, a kétharmad adta (és valószínűleg soha vissza nem térő) helyzetet, melynek segítségével hatalmukat oly hosszú ideig próbálják megtartani, amíg csak lehet. Hiszen ehhez, ill. erről “papírjuk van”, amivel bizonyítani tudják, hogy ők erre közvetlenül a néptől, pardon, a népnemzettől kaptak felhatalmazást, attól függetlenül, hogy a lakosság hány százaléka ment el szavazni. Emlékszem (szélső?)baloldali megmondó emberek is arról írtak oldalakon át esszéket a 2010-es parlamenti választás előtt, hogy nemcsak Orbánékat, de Gyurcsányékat is meg kell büntetni. Ne menjünk el szavazni.*** Mára már bebizonyosodott, hogy ez mennyire káros volt, és Antall József után szabadon, helytálló a visszakérdezés: “miért nem tetszettek elmenni szavazni?”
Ahogy a baloldal vezető erejének kikiáltott MSZP rövid idő alatt a “futottak még” kategóriába került, úgy a “baloldali” média is a perifériára szorult. Ez sem most kezdődött el. Már a rendszerváltás után megindult egy mozgás, pontosabban “vándorlás” a Magyar Rádióból kirúgottak az MTV-hez mentek, majd fordítva. Ugyanazok az arcok, nevek valahol, valahogy mindig felbukkantak. Érdekes, a kereskedelmi tévék, rádiók megjelenése sem igazán vonzotta ezeket az embereket (és műsorokat), vagy tán fordítva. Inkább az állami tévé (és rádió) “alvállalkozói”, “bedolgozói” lettek. A nyugati világban ismeretlen helyzetek alakultak ki. Volt olyan reggeli tv műsorvezető, aki egyben egy "baloldali" országos napilap vezető publicistája is volt egy személyben. Ugyancsak "baloldali" országos napilap főszerkesztője ma is betelefonálos műsort vezet egy vallási csoport kezében lévő magántévében. Ez a “sokoldalúság”, vagy inkább haknizás a nyugati médiában ismeretlen. Ez a bevett szokás a legutóbbi választások idejére szabályos egérútnak bizonyult. Megdöbbentő, hogy egy kis, és viszonylag fiatal, egyház által fenntartott tévé-állomás ad menedéket a liberális és baloldali eszméket valló és terjesztő zsurnalisztáknak. Ugyancsak elgondolkoztató, hogy az eredetileg a Magyar Autóklub politikamentesnek indult közlekedési hír- és tájékoztató rádióállomása alakult át az idők folyamán a baloldali eszmék hordozójává.
Hasonló történt a munkásmozgalom legrégebbi lapjával is, melyben ma már meglehetősen kevés cikk foglalkozik az alapítók egykori célkitűzésével: a munkavállalók problémáinak ismertetésével, azok megvitatásával. Sőt a vélemény rovatban is gyakran üzengetnek egymásnak a ketté szakadt ország főmunkatársai. Ebben csak az a jó, hogy így legalább mindkét olvasótábor megismeri a másik véleményét, miközben szert tehet egy kis összehasonlítási alapra a stilusgyakorlatok terén. Állítom, az alacsony példányszámú Magyar Hírlap főmunkatársának vitriolos(?) írásai a magát baloldalinak nevező média nélkül csak igen kevés emberhez jutna el. Mégis, egy-egy glossza országos hírű lesz az “ejnye-bejnyézők” jóvoltából. Talán ezért is érdemes lenne (vagy lesz) meghagyni a “baloldali” médiát, mely (részben) a legjobb és legolcsóbb reklámfelülete a politikai (szélső)jobboldalnak.
Vajon miért érzi úgy az értelmiség egy része, hogy egy újság vagy rádió megszűnése a gonosz ellenség műve, ami ellen nem lehet semmit sem tenni? Természetesen sok politikai manőver és taktikázás van egy-egy médium léte és fennmaradása mögött. Mégis, felvetődik a kérdés: valóban nincs más megoldás, csak a siránkozás, a sajnálkozás, a “mártiromkodás”, no meg a másikra mutogatás: őmiattuk van minden?
A válasz: nem. Ha egy iparmágnás (hobby-ból?) pénzelhet, és fenntarthat egy meglehetősen szélsőséges újságot, akkor egy (vagy több) “baloldali” multimilliomos miért nem támogathat pl. egy Népszavát? Főleg, ha ezek a közismert dúsgazdagok amúgyis azt állítják magukról, hogy (meggyőződéses) szociáldemokraták. Az újság történetében pedig nem egyszer fordult már elő, hogy a szakszervezeti tagoknak feltételként (vagy épp kötelezővé) tették a lap előfizetését. Ezzel visszatértünk az alapproblémához: hol van az, az alkalmazottak és a munkások érdekeit képviselő párt ma Magyarországon, amely élvezi a dolgozó tömegek bizalmát, valamint a szakszervezetek támogatását?
Megjegyzem, a Népszava eredetileg a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) lapja volt, majd 1948-tól 1989-ig a pártállami szakszervezeteké. A rendszerváltáskor privatizálták, és a (magyar) wikipedia szerint jelenleg a Magyar Szocialista Párthoz áll közel. Tehát, nem pártlap. Fejlécén az áll: Szociáldemokrata napilap. Alapítva 1873-ban. Hogy mennyire képviseli manapság a szociáldemokrata értékeket, azt az olvasóra bízom. Összehasonlítva a háború előtti példányokkal, ahol szinte csak a vezércikk volt aktuálpolitika, a fennálló rendszer (éles és bátor) kritikája, a mai Népszavában én nem sok cikket találok, amely a munkásokkal, azok hétköznapi problémáival foglalkozna, azokra gyógyírt adna, javasolna. De, talán éppen ez is azt az “útkeresést” (vagy éppenséggel válságot?) bizonyítja, amiben jelenleg a baloldal, és annak vezető(?) pártja van.
Igazából, a Népszavában megjelent Arató András interjú, vagyis a Klubrádió sorsa késztetett e bejegyzés megírására. A cikk nem mutatja be magát a rádiót, ill. annak múltját, eredetét. Nem ártott volna emlékeztetni az olvasót, hogy a rádiót eredetileg a Magyar Autóklub hozta létre, mint az ország első helyi (budapesti), körzeti, közlekedési, érdekvédelmi, balesetmegelőzési és tájékoztatási célú rádióállomása. Majd lett belőle (az új tulajdonos, Arató András, alatt) egy “vélemény- és hírrádió”. A magyar nyelvű wikipedia megjegyzi: “........(amikor a MAK eladta Aratónak) ….. Ezzel az eredeti Klubrádió – és a hazai önálló közlekedési rádiózás – megszűnt, csak a megnevezése és a frekvenciája maradt meg, olyan műsorstruktúrával, mely már teljesen más volt, amit az 1998-as pályázatban az ORTT elfogadott. …..”
Ugyancsak hiányzik a cikkből a hazai rádiózás szereplőinek, profiljának megnevezése, bemutatása. Például mi a különbség a közszolgálati, a közösségi és a kereskedelmi adók között? A műsorszórásért felelős hivatal, hatóság mi alapján dönt, és állítja össze a rádiófajtákat, valamint határozza meg azok számát, arányát? Arató Andrást hallgatva, tényleg úgy tűnik, mintha arra kérnék a hatóságot, hogy a Klubrádió profiljához alakítsák a pályázati kiírást. Igaz, az sem derül ki az interjúból, hogy a hatóság miért ragaszkodik egy (újabb) zenei adóhoz? Persze az már az olvasó feladata eldönteni, hogy melyik félnek ad igazat. A döntést nehezíti, hogy nem ismerjük az előírásokat, a vezérelveket, esetleg magát a törvényt. A frekvenciák pályáztatása és kiosztása milyen elvek alapján történik? Van-e valami szabály arra, hogy hány és milyen zenei (klasszikus, rock, jazz stb.) adóra, és hány nem zenei adóra van szüksége az országnak ill. az adott vételkörzetnek? Vajon ezt “magasabb helyen” döntik el, vagy a hallgatói igény alapján?
Az interjúban elhangzik a “közösségi tartalmúnak nyilvánított” adók kifejezés. Tehát, nem közösségi (azaz non- profit, civil) adókról van szó, mint pl. a botrányairól ismert, elenyésző hallgatottságú Tilos Rádió, amely eleve a (konzervatív) támadások (és provokációk) állandó célpontja volt a múltban. Különben a felsorolt hat rádióadó közül valójában csak a Tilos az egyetlen non-profit, civil adó, melynek műsorkészítői önkéntesek, azaz fizetés nélkül dolgoznak. A többi adónál ez nem ilyen egyértelmű. (Számomra külön meglepő, hogy egyedül a Katolikus Egyháznak van Magyarországon rádióállomása, a többi történelmi, pardon “bevett” egyháznak viszont nincs!) Ráadásul gyakorlatilag helyi, körzeti adókról van szó, amibe a Klubrádió is beletartozik! Tehát, nem igaz, hogy az ország valamennyi “baloldalijához” eljutnak az ott elhangzottak. Ezért a nagy kérdés: milyen fajtájú adó a Klubrádió: kereskedelmi vagy közösségi? Valamint melyik “hivatalos” kategóriába sorolható? Ha egyáltalán vannak ilyen kategóriák. Továbbá, a tervezett zenei adó melyik kategóriába tartozna? Az ORTT által engedélyezett, és az Autóklub által üzemeltetett “közlekedési” adó a tulajdonosváltással új profilt kapott. Viszont az új profil “besorolásáról” nem túl sokat tudunk. Ha egyáltalán volt ilyen “átcsoportosítás” abban az időben, vagy azóta.
“......ha teljesen más formátumot írnak elő, olyat, amelyik a lehető legkevésbé hasonlít a Klubrádióra, akkor a nyertesnek nagyon kevés esélye van az életképességhez elengedhetetlen hallgatottság elérésére......” - állítja Arató András, anélkül, hogy kifejtené: (műfajtól függetlenül!) mekkora hallgatóság szükséges az “életképesség”-hez? Egyáltalán mi az összefüggés a hallgatottság és az “életképesség” között? Hiszen egy rádióállomás működését nem a hallgatók - előre (fel)becsült - létszáma alapján engedélyezik. Arról nem is beszélve, hogy ha más nyeri meg a pályázatot, akkor annak fennmaradási problémája miatt fölösleges Aratónak aggódnia. A félmilliós hallgatóság valóban nem elhanyagolható egy nem országos, hanem helyi, körzeti adónál.
A felügyeleti hatóság hozzáállása, ill. döntése a Klubrádió jövőjét illetően kétségtelenül precedens értékű lesz a kormányzás és a demokrácia szempontjából. Persze elsősorban a “baloldali” érzelműek körében lesz nagy visszhangja, de a pillanatnyi beszédtémán túl több nem fog történni egy negatív döntés esetén sem. Ez épp olyan, mint mikor egy kedvelt műsornak, sorozatnak vége lesz. Az élet megy tovább. Gondolom, erre játszanak a jelenlegi rádió ellenzői is. Az aktív pártolók valódi száma viszont szinte elenyésző. Sarkosan fogalmazva: nyolcezren fizettek eddig azért, hogy azt hallják, amit szeretnének. Különös tekintettel a hazai közélet, a hétköznapok problémáinak nyilvános megvitatására, a törvényileg központosított hírszolgáltatás ellensúlyozására. Ugyancsak hivatalos adatnak tekinthető 22 ezer aláírás, mely a rádió fennmaradását hívatott támogatni. Ez a támogatói aktivítás összességében azonban akár egy zenei adó fennmaradásához is kevés lenne.
Nem ismerem sem a tulajdonost, sem a tulajdonosi kört. Ha ez a rádió valóban annyira fontos a “baloldal”-nak, akkor – ahogy már a Népszava esetében is említettem – vajon miért nem száll be a finanszírozásba egy-egy multimillios “baloldali”? Mire jó ez a szinte hecckampánnyal felérő “siránkozás”, és az azt övező vézna tiltakozás, ahelyett, hogy egy jól szervezett baloldali összefogásnak álcázott finanszírozás megmutatná: “rajtunk nem lehet kifogni”.
Végül, valóban reális és hihető-e a félmilliós hallgatóság felemlegetése, ha “anyagi” támogatásra csak nyolcezren vállalkoztak, tiltakozó aláírásra pedig 22 ezren? Ez egyúttal jelzésértékű lehet a politikai hatalmi elitnek is, hogy a Klubrádió mégsem akkora “veszély”, mint azt egyesek gondolják. Ez a konkluzió viszont egyúttal rácáfol arra a hiedelemre(?), hogy a rádió mögött “baloldali” tömegek állnak. Ha a Klubrádió hallgatóságát valóban az MSZP és SZDSZ szimpatizásai teszik ki, akkor a tulajdonos által közölt támogatottsági adatok igencsak lesújtóak. Hiszen eszerint e két párt képtelen annyi támogatót mozgósítani, hogy legalább a “baloldal” virtuális erejét fitogtatni tudná. Ezért felvetődik a kérdés: a Klubrádió mögött tényleg a magyar “baloldal” áll? Ha nem, akkor az egész vaklárma, ha igen, akkor viszont tényleg komoly válságban van a tavalyi országgyűlési választáson leszerepelt hazai “baloldal”.
Igaz, a bajok nem új keletűek, hiszen a tavalyi országgyűlési választások megmutatták hogyan is állunk. Sőt! Sokkal előbb, a 2008-as világválság idején szinte mást sem lehetett hallani és olvasni a magyar “baloldalon” és médiájában, mint “....az MSZP (Gyurcsány) bukik, a Fidesz (Orbán) biztos befutó....”, amihez, vagy amire az egyetlen ellenszer Orbán Viktor démonizálása lett. Leegyszerűsítve a képletet: a jó beszélőkével megáldott két egyéniségnek az ország előtt folyó személyes ellentéte láthatóan kenyértöréshez közeledett. Orbán kiváló taktikusnak bizonyult, hiszen mint a magyar lélek kitünő ismerője, olyanokat mondott, amit a nép, pardon a nemzet, hallani szeret, miközben jó focistához méltóan időre játszott. Kivárta, amig az ellenfél csapata elfárad és szétesik a sok kemény és durva, no meg szabálytalan, becsúszó szerelésektől. Majd a lelátó közönsége már a meccs vége előtt a kihívót tette meg győztesnek. Ehhez persze hozzájárult a sok csalódott drukker is, akik a második félidő közepétől kezdték egyre nagyobb számban elhagyni a küzdőteret. Tehát, bejött a papírforma. Mármint a jobboldali győzelem. Ez a parlamentáris demokráciában természetes.
2010 tavaszán azonban nem a (nyugati demokráciákban megszokott) jobb- és baloldal között dőlt el (néhány százalékos különbséggel) az ország irányítása az elkövetkező négyévre. Úgy tűnik a lakosság többsége nem pártokban, ideológiákban gondolkodott, ha egyáltalán gondolkodott, hanem egyszerűen elfordult az addigi vezetéstől, magyarán azt leszavazta. Az eredmény megdöbbentő volt. Az egész baloldalra mindössze 20 százalék adta szavazatát. Alig többen, mint a szélsőjobbra! Ez volt, és még ma is, az igazi tragédia, nem pedig Orbán és a Fidesz győzelme, mint ahogy azt a baloldalon – sebeiket nyalogatva - “kommunikálják”. Az a bizonyos – és oly sokszor emlegetett - szembenézés (a múlttal) ezúttal is, mint eddig mindig, elmaradt. Itt nem a “párt” megújulására gondolok, hanem – elsősorban - annak a ténynek a felismerésére, és elemzésére, hogy egy parlamenti választáson Európában, a baloldalt, és a baloldaliságot képviselő tömörülés egy szintre került a világon mindenütt megvetett, és elenyésző számú szélsőjobbal. A szociális juttatások és az egyenlőség érzékeny élharcosának tekintett baloldalt, a nyugati demokráciákban, ilyen fajta és mérvű vereség talán még sehol sem érte. Még a sokat emlegetett weimari köztársaság utolsó parlamenti választásán sem! ***** Ennek okát kellene feltárni, kivizsgálni, és a lakosság felé “kommunikálni”, nem pedig azon síránkozni, hogy “nyomják a baloldalt, mint Krahácsot”.
A Fidesz, ill. Orbán Viktor jól csinálja. Naná, hogy kihasználják az ölükbe hullott alkalmat, a kétharmad adta (és valószínűleg soha vissza nem térő) helyzetet, melynek segítségével hatalmukat oly hosszú ideig próbálják megtartani, amíg csak lehet. Hiszen ehhez, ill. erről “papírjuk van”, amivel bizonyítani tudják, hogy ők erre közvetlenül a néptől, pardon, a népnemzettől kaptak felhatalmazást, attól függetlenül, hogy a lakosság hány százaléka ment el szavazni. Emlékszem (szélső?)baloldali megmondó emberek is arról írtak oldalakon át esszéket a 2010-es parlamenti választás előtt, hogy nemcsak Orbánékat, de Gyurcsányékat is meg kell büntetni. Ne menjünk el szavazni.*** Mára már bebizonyosodott, hogy ez mennyire káros volt, és Antall József után szabadon, helytálló a visszakérdezés: “miért nem tetszettek elmenni szavazni?”
Ahogy a baloldal vezető erejének kikiáltott MSZP rövid idő alatt a “futottak még” kategóriába került, úgy a “baloldali” média is a perifériára szorult. Ez sem most kezdődött el. Már a rendszerváltás után megindult egy mozgás, pontosabban “vándorlás” a Magyar Rádióból kirúgottak az MTV-hez mentek, majd fordítva. Ugyanazok az arcok, nevek valahol, valahogy mindig felbukkantak. Érdekes, a kereskedelmi tévék, rádiók megjelenése sem igazán vonzotta ezeket az embereket (és műsorokat), vagy tán fordítva. Inkább az állami tévé (és rádió) “alvállalkozói”, “bedolgozói” lettek. A nyugati világban ismeretlen helyzetek alakultak ki. Volt olyan reggeli tv műsorvezető, aki egyben egy "baloldali" országos napilap vezető publicistája is volt egy személyben. Ugyancsak "baloldali" országos napilap főszerkesztője ma is betelefonálos műsort vezet egy vallási csoport kezében lévő magántévében. Ez a “sokoldalúság”, vagy inkább haknizás a nyugati médiában ismeretlen. Ez a bevett szokás a legutóbbi választások idejére szabályos egérútnak bizonyult. Megdöbbentő, hogy egy kis, és viszonylag fiatal, egyház által fenntartott tévé-állomás ad menedéket a liberális és baloldali eszméket valló és terjesztő zsurnalisztáknak. Ugyancsak elgondolkoztató, hogy az eredetileg a Magyar Autóklub politikamentesnek indult közlekedési hír- és tájékoztató rádióállomása alakult át az idők folyamán a baloldali eszmék hordozójává.
Hasonló történt a munkásmozgalom legrégebbi lapjával is, melyben ma már meglehetősen kevés cikk foglalkozik az alapítók egykori célkitűzésével: a munkavállalók problémáinak ismertetésével, azok megvitatásával. Sőt a vélemény rovatban is gyakran üzengetnek egymásnak a ketté szakadt ország főmunkatársai. Ebben csak az a jó, hogy így legalább mindkét olvasótábor megismeri a másik véleményét, miközben szert tehet egy kis összehasonlítási alapra a stilusgyakorlatok terén. Állítom, az alacsony példányszámú Magyar Hírlap főmunkatársának vitriolos(?) írásai a magát baloldalinak nevező média nélkül csak igen kevés emberhez jutna el. Mégis, egy-egy glossza országos hírű lesz az “ejnye-bejnyézők” jóvoltából. Talán ezért is érdemes lenne (vagy lesz) meghagyni a “baloldali” médiát, mely (részben) a legjobb és legolcsóbb reklámfelülete a politikai (szélső)jobboldalnak.
Vajon miért érzi úgy az értelmiség egy része, hogy egy újság vagy rádió megszűnése a gonosz ellenség műve, ami ellen nem lehet semmit sem tenni? Természetesen sok politikai manőver és taktikázás van egy-egy médium léte és fennmaradása mögött. Mégis, felvetődik a kérdés: valóban nincs más megoldás, csak a siránkozás, a sajnálkozás, a “mártiromkodás”, no meg a másikra mutogatás: őmiattuk van minden?
A válasz: nem. Ha egy iparmágnás (hobby-ból?) pénzelhet, és fenntarthat egy meglehetősen szélsőséges újságot, akkor egy (vagy több) “baloldali” multimilliomos miért nem támogathat pl. egy Népszavát? Főleg, ha ezek a közismert dúsgazdagok amúgyis azt állítják magukról, hogy (meggyőződéses) szociáldemokraták. Az újság történetében pedig nem egyszer fordult már elő, hogy a szakszervezeti tagoknak feltételként (vagy épp kötelezővé) tették a lap előfizetését. Ezzel visszatértünk az alapproblémához: hol van az, az alkalmazottak és a munkások érdekeit képviselő párt ma Magyarországon, amely élvezi a dolgozó tömegek bizalmát, valamint a szakszervezetek támogatását?
Megjegyzem, a Népszava eredetileg a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) lapja volt, majd 1948-tól 1989-ig a pártállami szakszervezeteké. A rendszerváltáskor privatizálták, és a (magyar) wikipedia szerint jelenleg a Magyar Szocialista Párthoz áll közel. Tehát, nem pártlap. Fejlécén az áll: Szociáldemokrata napilap. Alapítva 1873-ban. Hogy mennyire képviseli manapság a szociáldemokrata értékeket, azt az olvasóra bízom. Összehasonlítva a háború előtti példányokkal, ahol szinte csak a vezércikk volt aktuálpolitika, a fennálló rendszer (éles és bátor) kritikája, a mai Népszavában én nem sok cikket találok, amely a munkásokkal, azok hétköznapi problémáival foglalkozna, azokra gyógyírt adna, javasolna. De, talán éppen ez is azt az “útkeresést” (vagy éppenséggel válságot?) bizonyítja, amiben jelenleg a baloldal, és annak vezető(?) pártja van.
Igazából, a Népszavában megjelent Arató András interjú, vagyis a Klubrádió sorsa késztetett e bejegyzés megírására. A cikk nem mutatja be magát a rádiót, ill. annak múltját, eredetét. Nem ártott volna emlékeztetni az olvasót, hogy a rádiót eredetileg a Magyar Autóklub hozta létre, mint az ország első helyi (budapesti), körzeti, közlekedési, érdekvédelmi, balesetmegelőzési és tájékoztatási célú rádióállomása. Majd lett belőle (az új tulajdonos, Arató András, alatt) egy “vélemény- és hírrádió”. A magyar nyelvű wikipedia megjegyzi: “........(amikor a MAK eladta Aratónak) ….. Ezzel az eredeti Klubrádió – és a hazai önálló közlekedési rádiózás – megszűnt, csak a megnevezése és a frekvenciája maradt meg, olyan műsorstruktúrával, mely már teljesen más volt, amit az 1998-as pályázatban az ORTT elfogadott. …..”
Ugyancsak hiányzik a cikkből a hazai rádiózás szereplőinek, profiljának megnevezése, bemutatása. Például mi a különbség a közszolgálati, a közösségi és a kereskedelmi adók között? A műsorszórásért felelős hivatal, hatóság mi alapján dönt, és állítja össze a rádiófajtákat, valamint határozza meg azok számát, arányát? Arató Andrást hallgatva, tényleg úgy tűnik, mintha arra kérnék a hatóságot, hogy a Klubrádió profiljához alakítsák a pályázati kiírást. Igaz, az sem derül ki az interjúból, hogy a hatóság miért ragaszkodik egy (újabb) zenei adóhoz? Persze az már az olvasó feladata eldönteni, hogy melyik félnek ad igazat. A döntést nehezíti, hogy nem ismerjük az előírásokat, a vezérelveket, esetleg magát a törvényt. A frekvenciák pályáztatása és kiosztása milyen elvek alapján történik? Van-e valami szabály arra, hogy hány és milyen zenei (klasszikus, rock, jazz stb.) adóra, és hány nem zenei adóra van szüksége az országnak ill. az adott vételkörzetnek? Vajon ezt “magasabb helyen” döntik el, vagy a hallgatói igény alapján?
Az interjúban elhangzik a “közösségi tartalmúnak nyilvánított” adók kifejezés. Tehát, nem közösségi (azaz non- profit, civil) adókról van szó, mint pl. a botrányairól ismert, elenyésző hallgatottságú Tilos Rádió, amely eleve a (konzervatív) támadások (és provokációk) állandó célpontja volt a múltban. Különben a felsorolt hat rádióadó közül valójában csak a Tilos az egyetlen non-profit, civil adó, melynek műsorkészítői önkéntesek, azaz fizetés nélkül dolgoznak. A többi adónál ez nem ilyen egyértelmű. (Számomra külön meglepő, hogy egyedül a Katolikus Egyháznak van Magyarországon rádióállomása, a többi történelmi, pardon “bevett” egyháznak viszont nincs!) Ráadásul gyakorlatilag helyi, körzeti adókról van szó, amibe a Klubrádió is beletartozik! Tehát, nem igaz, hogy az ország valamennyi “baloldalijához” eljutnak az ott elhangzottak. Ezért a nagy kérdés: milyen fajtájú adó a Klubrádió: kereskedelmi vagy közösségi? Valamint melyik “hivatalos” kategóriába sorolható? Ha egyáltalán vannak ilyen kategóriák. Továbbá, a tervezett zenei adó melyik kategóriába tartozna? Az ORTT által engedélyezett, és az Autóklub által üzemeltetett “közlekedési” adó a tulajdonosváltással új profilt kapott. Viszont az új profil “besorolásáról” nem túl sokat tudunk. Ha egyáltalán volt ilyen “átcsoportosítás” abban az időben, vagy azóta.
“......ha teljesen más formátumot írnak elő, olyat, amelyik a lehető legkevésbé hasonlít a Klubrádióra, akkor a nyertesnek nagyon kevés esélye van az életképességhez elengedhetetlen hallgatottság elérésére......” - állítja Arató András, anélkül, hogy kifejtené: (műfajtól függetlenül!) mekkora hallgatóság szükséges az “életképesség”-hez? Egyáltalán mi az összefüggés a hallgatottság és az “életképesség” között? Hiszen egy rádióállomás működését nem a hallgatók - előre (fel)becsült - létszáma alapján engedélyezik. Arról nem is beszélve, hogy ha más nyeri meg a pályázatot, akkor annak fennmaradási problémája miatt fölösleges Aratónak aggódnia. A félmilliós hallgatóság valóban nem elhanyagolható egy nem országos, hanem helyi, körzeti adónál.
A felügyeleti hatóság hozzáállása, ill. döntése a Klubrádió jövőjét illetően kétségtelenül precedens értékű lesz a kormányzás és a demokrácia szempontjából. Persze elsősorban a “baloldali” érzelműek körében lesz nagy visszhangja, de a pillanatnyi beszédtémán túl több nem fog történni egy negatív döntés esetén sem. Ez épp olyan, mint mikor egy kedvelt műsornak, sorozatnak vége lesz. Az élet megy tovább. Gondolom, erre játszanak a jelenlegi rádió ellenzői is. Az aktív pártolók valódi száma viszont szinte elenyésző. Sarkosan fogalmazva: nyolcezren fizettek eddig azért, hogy azt hallják, amit szeretnének. Különös tekintettel a hazai közélet, a hétköznapok problémáinak nyilvános megvitatására, a törvényileg központosított hírszolgáltatás ellensúlyozására. Ugyancsak hivatalos adatnak tekinthető 22 ezer aláírás, mely a rádió fennmaradását hívatott támogatni. Ez a támogatói aktivítás összességében azonban akár egy zenei adó fennmaradásához is kevés lenne.
Nem ismerem sem a tulajdonost, sem a tulajdonosi kört. Ha ez a rádió valóban annyira fontos a “baloldal”-nak, akkor – ahogy már a Népszava esetében is említettem – vajon miért nem száll be a finanszírozásba egy-egy multimillios “baloldali”? Mire jó ez a szinte hecckampánnyal felérő “siránkozás”, és az azt övező vézna tiltakozás, ahelyett, hogy egy jól szervezett baloldali összefogásnak álcázott finanszírozás megmutatná: “rajtunk nem lehet kifogni”.
Végül, valóban reális és hihető-e a félmilliós hallgatóság felemlegetése, ha “anyagi” támogatásra csak nyolcezren vállalkoztak, tiltakozó aláírásra pedig 22 ezren? Ez egyúttal jelzésértékű lehet a politikai hatalmi elitnek is, hogy a Klubrádió mégsem akkora “veszély”, mint azt egyesek gondolják. Ez a konkluzió viszont egyúttal rácáfol arra a hiedelemre(?), hogy a rádió mögött “baloldali” tömegek állnak. Ha a Klubrádió hallgatóságát valóban az MSZP és SZDSZ szimpatizásai teszik ki, akkor a tulajdonos által közölt támogatottsági adatok igencsak lesújtóak. Hiszen eszerint e két párt képtelen annyi támogatót mozgósítani, hogy legalább a “baloldal” virtuális erejét fitogtatni tudná. Ezért felvetődik a kérdés: a Klubrádió mögött tényleg a magyar “baloldal” áll? Ha nem, akkor az egész vaklárma, ha igen, akkor viszont tényleg komoly válságban van a tavalyi országgyűlési választáson leszerepelt hazai “baloldal”.
***
"........Kire szavazzunk?
Mivel a „nemzeti jobboldal” és a fasisztoid Jobbik nem jön számításba, dönteni kell abban, hogy megint egyszer megkíséreljük-e a „kisebbik rossz” politikáját vagy sem. Szavazhatunk-e az MSZP-re?
Azt hiszen, hogy nem. .........."
(TGM - Hosszú séta egy rövid mólón - 2010-01-04)
*****
Reichstagswahl November 1932
NSDAP (33,1%), SPD (20,4%), KPD (16,9%)
Reichstagswahl März 1933
NSDAP (43,9%). SPD (18,3), KPD (12,3%)
posted by Pocakos at 11:28 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home