Kadhafit hallgatva.....

Február 21-én (magyar idő szerint) éjjel az ausztrál közszolgálati internetes oldalán pillantottam meg: Most beszél Kadhafi (LIVE) – mellette pedig az Aljazeera angol nyelvű tv-adásának internetes címe, linkje. (http://english.aljazeera.net/watch_now/)

Igaz, hamar kiderült, hogy ez a Kadhafi, nem az a (Moamer-El) Kadhafi, akit én fénykép alapján ismerek. A monitoron látható, hosszasan magyarázó kopasz fiatalember Kadhafi fia (Saif Al-Islam) volt, akinek szövege számomra felettébb ismerősnek tűnt. Hasonlókat már hallottam 56 után, majd 68-ban a Prágai Tavasz idején, és 80-ban is, mielőtt Lengyelországban bevezették a szükségállapotot. Az ifjú Kadhafi arról beszélt, hogy a nyugati média felfújja az egész líbiai helyzetet. Nem igaz, hogy annyi (több száz) halott van. Ugyan van néhány, ami különben sajnálatos, de hát ez bárhol előfordulhat, ahol fel lehet heccelni a fiatalokat, és az utcára küldeni. Mindez persze a külföld, a Nyugat műve, mesterkedése. Majd folytatta: Amerika, Európa, és mindenki más azt akarja, hogy Líbia megint kapitalista legyen. Líbia nem Tunézia és nem Egyiptom, meg kell védeni az ország egységét és a békét. A rendbontók külföldiek, idegenek, kábítószer-kereskedők stb. Ha visszajönnek a kapitalisták, nem lesz olaj, nem lesznek kórházak. Feldarabolják az országot. Líbiából nem lehet Korea, ami észak-délre van osztva. stb. stb. stb.

Szóval, nagyon ismerős hangok és érvek voltak ezek a fülemnek. Aztán másnap (február 22) délután a papa, az igazi Kadhafi (Moamer-El) állt a kamerák elé és az Aljazeera jóvoltából egyenes adásban végighallgathattam szenvedélyes beszédét. Hasonlókat mondott, mint a fia az előző nap, de ez így már sokkal elfogadhatóbb volt, hogy megértsem mi is történik a Közel-Keleten, pontosabban Észak-Afrikában és az Arab-félszigeten. Számomra ekkor lett világos, hogy az egykor szovjetbefolyás alatt álló arab országok most zárják le azt a korszakot, és vesznek búcsút attól a rendszertől, és attól a forradalmi mozgalomtól, amit Moszkva exportált, ill. támogatott a kétpólusú (hidegháborús) világ idején a kapitalista tábor gyengítése érdekében.

Kadhafi ennek a politikának a szülötte és elkötelezett követője. Mostani beszédét is erre alapozta. Hivatkozott nagyapjára, aki - szerinte - 1911-ben az olasz gyarmatosítók elleni harc mártírjaként esett el. Majd természetesen saját magával folytatta, aki (katonai puccsal - szerk.) megdöntötte a királyságot és megteremtette az iszlám szocializmust. Hallgatóságát emlékeztette az imperializmus elleni harcra, külön kiemelve az „iszlámistákat” (fundamentalisták, Al-Kaida, stb.), valamint a CIA-t, az USA-t, Nagy-Britanniát és a nemzetközi sajtó (média) "kutyáit". Megemlítette, hogy egyik (fogadott) gyermekét az amerikai bombázásokban veszítette el. Arról persze nem szólt, hogy az amerikaiak miért bombázták (Lockerbie és a terrorizmus támogatása miatt). Aztán a tömeghez fordulva így folytatta: „Gyermekeitek halnak meg (az utcán). Vajon miért? Én az utolsó csepp véremig fogok küzdeni a mögöttem álló (felsorakozó) líbiai népért”. A forradalom vezére kijelentette, hogy egykönnyen nem fogja feladni. Hamarosan – minő véletlen - előkerült a saját maga alkotta „Zöld könyv”, amiből mint valami szent könyvből, részleteket olvasott fel. Abból a könyvből, amit Mao híres (hírhedt?) „vörös könyv”-e mintájára írt, és ami az iskolákban a 70-es évektől kötelező tananyag volt Líbiában, és amit mindenki betéve tud: „aki erőszakot alkalmaz az állami hatóság ellen halállal büntetendő”. Külön üzent a bengáziaknak: „Csak várjatok! A rendőrség visszajön és rendet fog tenni!”

A (hazai) szocialista időkből jól ismert forgatókönyv láttán, valamint a szlogenek hallatán értettem meg, hogy mi is történt, történik Líbiában és a többi szomszédos országban. Egy szóval: forradalom. Méghozzá egy olyan gyorsan terjedő forradalom, mint amit igen ritkán látunk és élünk át, ill. meg, amilyen az 1848-as, az 1968-as, majd pedig az 1989-es is volt, amikor (történelmi léptékben) pillanatok alatt, futótűzként terjedtek tova és változtatták meg egy adott térség társadalmi rendszerét. 1848-ban a párizsi forradalom napokon belül keresztülsöpört Európán. 1968-ban a változást akaró, mi több, követelő II. világháború utáni nemzedék, a (huszonéves) fiatalság tiltakozó mozgalma rengette meg Európát. Majd 89-ben – alig egy félév leforgása alatt – ugyancsak eljött az idő az európai (kommunista?) diktatúrák bukására. Ez az idő jött el most az arab világban is. Hiszen csak azokban az országokban lázongnak, ahol forradalomnak álcázott katonai puccsal, erőszakkal döntötték meg valamikor a 60-as években a helyi monarchiát: Tunézia, Egyiptom, Líbia, Jemen, és ahol azóta is szovjet mintára, ill. befolyás alatt regnáltak a „forradalmár” vezetők, ill. családjaik. Érdekes, a jelenlegi monarchiákra (Marokkó, Jordánia, Szaúd-Arábia stb.) ez a forradalmi hullám nem terjedt át. Ez is csak alátámasztja véleményemet: a mostani események gyakorlatilag a szovjetrendszer végleges eltűnését jelzik az arabvilágban.

A nagy kérdés: mi jön ezután? Mi váltja fel az ottani szovjet típusú rendszert, rendszereket? Törvényszerű, ha a forradalmak győznek (és nem verik le őket), akkor először a demokráciáért folyik a harc. Ahogy napjainkban is szinte csak ezeket a követeléseket halljuk a tüntetőktől, hiszen ez az elsődleges cél mozgatja a társadalmakat a világon mindenütt. A következő nagy kérdés pedig az lesz: vajon miféle demokrácia fog létrejönni? Nyugati értelemben vett polgári, és parlamentáris demokrácia vagy valami más. Ez a kérdés azonban már a térségnél messzebbre mutat, ......ha, csak a hazai változásokat (is) nézzük.

.

Megjegyzés

Kadhafival kapcsolatban a hazai média mintha megfeledkezett volna a magyar áldozatokról, azok felemlegetéséről. Lockerbie, ill. a bécsi Schwechat-i repülőtéren történt vérengzésről, amit ugyancsak Líbia pénzelt. Akkoriban Kadhafit tekintették az arab "Che Guevara"-nak, aki ugyancsak katonai egyenruhában, de szivar helyett napszemüvegben tetszelgett, mint az imperialista-ellenes (terrorista) mozgalmak tevékeny támogatója.