Illuziók

Valami megmozdult. Vagy mégsem? Ez motoszkál a fejemben az utóbbi hónapok hazai eseményeinek figyelése közben. Az internet segítségével van csak rálátásom a történtekre. Következtetéseimet az ott közzétettek alapján összegezem és vetem a képzeletbeli papírra.

Egypólusú lett a magyar világ. Úgy tűnik Orbán nélkül semmi sem történik, történhet ebben az országban, amihez az ellenzéknek nevezett állítólagos „baloldal” és annak médiája is rendesen alátesz. Hiszen nincs olyan esemény, amikor ne épp az ellenzék kérné ki a miniszterelnök véleményét. „Hol van Orbán?” „Most miért nem szólal meg Orbán?” - szinte naponta hallható, olvasható ez a „baloldali” (liberális) követelés. Érdekes, a nyugati demokráciákban effajta kérdések nem hangzanak el ilyen sűrűn. Ergo, azt a bizonyos diktatúrát maga a „baloldali” ellenzék is elfogadja, készpénznek veszi, hiszen az elégedetlenkedők is a „Vezér”-től várják a megoldást. Nagyon szomorú ezt szinte nap, mint nap konstatálni.

Aztán a miniszterelnök megjelenik, megszólal és a „beteg megnyugszik”, miközben az ellenzék vezérszónokainak még néhány napig témát ad Orbán szavainak „elemzése”. Különben, meg az élet megy tovább. A gubanc (és idegesség) állami szinten akkor kezd érződni, ha a külföld (is) jelzi, hogy valami nem stimmel, nem jó irányba mennek a dolgok. Ekkor az állami vezetés belföldi használatra előveszi a nacionalista kártyát, hogy „minket mindenki bánt” és „ne tessék beleszólni a dolgainkba, mert mi tudjuk, hogyan és mit kell csinálni.” A nép tapsol és helyesel. Az elégedetlenkedőket, pedig nyilvánosan, de ugyancsak szigorúan belföldi használatra „hazaárulók”-nak bélyegzik meg. Ettől függetlenül, az élet megy tovább. Közben a színfalak mögött a külfölddel kiegyeznek, amit elsősorban a gazdasági érdekek vezérelnek, mi több kikényszerítenek. Orbán annyira nem hülye, hogy a lélegeztető készülékeket, és egyben a fejőgépeket lekapcsolja.

Igen, Orbán és a Fidesz (no meg a KDNP) mindent a népért tesz. Szociális érzékenysége vezérli a zavartalan gázszállítás biztosítását. Mindenáron. Szó szerint, ilyen helyzetekben a pénz nem számít, sőt igazából a világpolitika sem. A nép pedig tapsol, és helyesel. A rezsicsökkentés is erre vezethető vissza. Az orbáni koncepció szerint a béreket alacsonyan kell tartani, hogy jöjjön és maradjon a nyugati tőke (lásd német autógyárak), viszont az alacsony bérekért cserében a lakosságot bizonyos „kedvezményekkel” kárpótolni, kompenzálni kell. Az elv nem új, már a rómaiak is használták az ókori demokráciában (tetszik figyelni? Demokráciában!) „Panem et circenses” (kenyér és szórakoztatás) néven, már  Krisztus előtt 140-ben törvénybe is iktattak, megszavaztak polgáraik és saját érdekükben a római politikusok. Érdekes, e kifejezés magyarázata nem található meg a magyar wikipédiában. Igaz a rómaiak ügyesebbek voltak, mert ingyen(es) cirkuszt, szórakozást, előadásokat rendeztek a jó népnek, amivel aztán nyugalmat és szavazatokat szereztek. Lehet, hogy a stadion-építési program gondolata is innen származik? Egy dolog felettébb meglepő az angol nyelvű magyarázatban: "...it remained an object of political contention until it was taken under the control of the autocratic Roman emperors. (Ez a gyakorlat addig volt érvényben, ameddig nem került az autokrata római császárok felügyelete alá.)

Bevallom, 2010-ben még reménykedve hittem, hogy a kétharmados parlamenti többséggel valóban olyan reformok, törvények fognak születni, amik a nyugati demokráciákhoz és jóléti társadalmokhoz való gyors felzárkózást eredményezik. Ehelyett egy sajátos „szabadságharc” indult be, melynek már fogalmai, kifejezései is merőben újak voltak: fülkeforradalom, unortodox gazdaság, illiberális állam, stb. Az orbáni gondolkodás és gyakorlat igencsak az 50-es évek magyarországi szovjetrendszerére emlékeztet, annak egyfajta sajátos változatára: a terror nélküli személyi kultuszra. Sőt, a személyi kultuszt sem a „vezér éltetése” jellemzi, hanem, hogy személye megkerülhetetlen. Nélküle, szava és véleménye nélkül képtelenek vagyunk tájékozódni. Aztán, amit mond, azt az ország egyik fele elfogadja, a másik fele meg nem, és jót „mérgelődik” rajta. Nagy népi játék, melyben az ellenzék igen aktív, de hatástalan. Mindennek örülnek, ami Orbánnak és pártjának rossz. Csak arról feledkeznek meg, hogy sok esetben az, az egész országnak és lakosságának is rossz.

A mostani veszprémi választás eredményét az ellenzék diadalittasan üdvözölte, csak arról feledkeztek meg: a győztes senkit sem képviselt, pontosabban nem a „baloldalt”, a „baloldali értékeket”, hanem az Orbánnnal és/vagy pártjával elégedetleneket. Őszintén, ha a jelölt nem függetlenként indul, hanem valamelyik „baloldali” párt színeiben, esélye nem lett volna a győzelemre. Ezt tessék megérteni kedves „baloldali” politikusok és szimpatizánsok. És itt van a visszautalás az internetadó elleni felháborodásra. Ott sem a „baloldal” győzött, a tömegeket sem ők mozgatták. Az elégedetlenség vitte az utcára az embereket, amit Orbán ötperc alatt belátott, és mint valami mindenekfeletti rögvest kinyilatkoztatta: „.....internetadóról sosem volt szó…..” (…) „..Ha az embereknek ez nem tetszik, ésszerűtlennek tartják, nem lehet megvalósítani. Ez az adó ebben a formában nem vezethető be.” Az orbáni visszatáncolásba különben a tömegmegmozdulás mellett a világsajtó is rendesen besegített, amire kivételesen a hazai kormánypropaganda nem mondhatta, hogy „hazaáruló, ballibek” állnak az országot lejárató nyugati jelentések mögött. Heller Ágnes és társai most megúszták.

A kérdés csak az, ilyen ökörséget (internetadó) vajon ki talál ki? Miért nem egyeztetnek szakértőkkel, miért nem előzi meg hatástanulmány? Még akkoris, ha csak (törvény)javaslatról van szó. Aztán, a végén, az égés elkerülése végett a miniszterelnök közli, hogy ő találta ki egyedül, és „ha az embereknek nem tetszik, (…) akkor nem lehet bevezetni” . Valójában ez az igazi égés, amikor egy miniszterelnök maga talál ki valamit, majd a felháborodásra hivatkozva egymaga visszavonja. Ennek már igazán önkényuralmi szaga van. (Lehet diktatúrát kiáltani kedves Orbán-ellenesek.)

A Demokratikus Koalíció (DK) tisztújító kongresszusa (febr. 21-22) elé Bauer Tamás írt egy nagyon hosszú levelet, ami valójában a megalakulás óta eltelt idő értékelése volt. Bauer „okos fiú”, intelligens, értelmiségi, de nem valószínű, hogy a (melós, munkás-paraszt) tömegek hallgatnának rá. Levele borzasztó komplex eszmefuttatás. Végig „Feri”-zik és jól látja, hogy amennyire hívó szó a hívők számára Gyurcsány neve, annyira akadálya a tömegpárttá válásnak. Aztán többször említi a (politikai) földindulást, mely az Orbán-rendszer (nem kormány!) végét segítené elő. Hogy ez alatt mit ért, rejtély. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy liberális beállítottságú ember forradalmat vagy polgárháborút viziónáljon a jelenlegi vezetés leváltása érdekében. Ha mégis így lenne, akkor az ellenzékkel is baj van. Demokratikus, békés úton képtelenek leváltani Orbánt és pártját. Ergo, gyenge, erőtlen széthúzó, megosztott, stb. a magát baloldalnak tituláló ellenzék.

Máig nincs válasz, alapos, pontos elemzés: mi okozta a 2010-es csúfos vereséget? Hogy Orbánék a 2006-2010 közötti MSZP (és SZDSZ) kormányzás ideje alatt „keresztbe tettek”, és, mint ellenzék nem segítették, hanem gátolták a kormányzást, (még) érthető. A magyarázat elfogadható lenne, ha néhány százalékos különbség lett volna a Fidesz javára a választási eredmény. De nem! Itt és akkor átrendeződött az egész magyar politikai élet, paletta. A baloldal addigi vezető ereje, az MSZP, egy szintre került az addig marginális szélsőjobbos Jobbikkal. Ez pedig egyértelműen a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett MSZP (és SZDSZ) kormányzásnak és politizálásnak az eredménye. Említhetném még az SZDSZ eltűnését a politikai életből, valamint Gyurcsány kiválását az addig magát és pártját szociáldemokratának tituláló „szocialista” pártból. 2010. a magyar baloldal Mohácsa volt. Amire nem válasz az előző négy (vagy nyolc) évben mindenhol és mindenben keresztbe tevő akkori ellenzék. Azonban, nem csak ezzel adós a magát baloldalinak nevező jelenlegi ellenzék, hanem egy olyan programmal is, ami alternatívája lehetne a mára kialakult és működő orbáni modellnek. Egyelőre csak elégedetlenkedők vannak, akik a jelenlegi ellenzékkel sem kívánnak semmilyen közösséget vállalni.

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy Simicska feldúlt állapotban mondott szitokszavát (g-ci) valamennyi magyar „baloldali” sajtóorgánum szó szerint átvette, és szinte kéjelegve leközölte. A Népszavában a főszerkesztő publicisztikájának címe lett! A nyugati demokráciákban – különösen angol nyelvterületen – ez elképzelhetetlen, ott biztos, hogy „kipontozták” volna. Még akkor is, ha annak közléséhez az „elkövető” hozzájárult.

Ha már Simicska. Az Orbán-Simicska vita teljesen új (és más) dimenzióba állítja az egész hazai vezetési mechanizmust, és politikai rendszert. Úgy tűnik az ellenzék teljesen meg van vezetve. Pontosabban, meglepő az a rövidlátás, ahogy a hazai értelmiség elvész a részletekben, és csak a "klasszikus" demokráciát ért sérelmekre reagál. Amire aztán az EU és a nagyvilág figyelmét is felhívja. Ezek szinte mind működési problémák, amiket aztán a kormány, ill. a kétharmados parlament korrigál, hogy a nemzetközi előírásoknak megfeleljen. Az Orbán rendszer ezzel jelzi, hogy demokratikusan működik. Az összeférhetelenségre azonban nincs törvény, legalábbis nem a családtagok, rokonok, iskolatársak, barátok, „csókosok” kizárására. Igen meglepő volt az utóbbi időben olvasni, hogy Orbán Viktor kollégiumi társai szinte mind valamilyen fontos és befolyásos állást töltenek be. Összehasonlítva akár a német, amerikai vagy bármely demokratikus ország vezetését, nem hiszem, hogy például, Obama, Merkel, vagy Cameron egykori kollégiumi társa töltené be mondjuk az Adó- és Vámhivatal elnöki posztját. Ugyancsak elképzelhetetlen, hogy bármely miniszter kiskorú gyerekének milliós lakást venne hivatali ideje alatt.

Bajorországban tavaly volt egy botrány, mikor kiderült, hogy a kultuszminiszter felesége évekig a férje mellett dolgozott (jó pénzért). Azonnal új törvényt hoztak, melyben felsorolták a rokoni fokot, ami kizáró ok lehet bármilyen állami, parlamenti állás betöltésénél. A kultuszminiszter pedig visszafizette a neje által felvett összeget.

Végül Ságvári.

25 év nem volt elég, hogy ne azt vegyük észre mindig, ami szétválaszt, hanem azt, ami összetart. Kompromisszum, megértés, megbékélés. Még mindig a két szélsőség uralja a magyar közéletet, közgondolkodást, közbeszédet: hős – a szélsőbalról, terrorista - a szélsőjobbról. A ’89 utáni tudatlan ifjúság pedig csak fújja, hogy Ságvári rossz ember volt, hiszen nem lehet más, ha 40 éven át az államvezetés szerint hősként kellett tisztelni. Ezért logikusnak hangzik: bűnöző volt, akit évek óta körözött a rendőrség. Elfogásakor ráadásul rálőtt a nyomozókra. Rendes ember ilyet nem csinál, bármilyen rendszer is van. Ezzel ki is merül a hazai jobboldal, jelenleg az államigazgatásban (is) dolgozó konzervatív fiataljainak történelem ismerete. A jól informáltak még hozzáteszik: zsidó volt, és kommunista. Ezt aztán már tényleg nem lehet cáfolni.

Edmund Veesenmayer SS-dandártábornok, akit Hitler 1944. március 19-én (Magyarország német megszállásakor) a Harmadik Birodalom nagykövetének és teljhatalmú magyarországi megbízottjának nevezte ki, táviratban jelentette Berlinnek, hogy „elfogták a pacifista Sagvarit”. Tehát, nem a zsidót, nem a kommunistát, hanem a pacifistát, azaz a háborúellenes Ságvárit. Igen, ő volt a fő szervezője a Szovjetunió elleni háborúba lépésünket követően a Batthyány-emlékmécsesnél 1941. október 6-án lezajlott megmozdulásnak, ahol háromszáz szociáldemokrata fiatal adott jelre körülvette az emlékművet, és talapzatára nemzeti színű szalaggal átkötött koszorút helyezett el – A magyar szabadságért – a magyar ifjúság felirattal majd szétszéledtek. Ugyancsak részt vett a Petőfi térnél tartott háborúellenes megmozdulás szervezésében: 1942. március 15-én, ahol 6-8 ezer fős tömeg gyűlt össze, hogy tiltakozzon a háború ellen. A demonstrálók megindultak a Kossuth tér irányába, ám a Lánchídnál a rendőrség megkísérelte feloszlatni a tüntetőket. A rendőrök közel száz embert vettek őrizetbe, ám a tüntetők egy része mégis eljutott a Kossuth-szoborhoz, ahol megismételték háborúellenes követeléseiket. (forrás: wikipédia)

Ezután Ságvári illegalitásba vonult, miközben a rendőrség elfogatási parancsot adott ki ellene. Elvégre, akkor még az ország a hadi szerencse mámorában hitt a háború győzelmében. Két esztendő múlva, a 1944. máciusi német/náci megszállást követően, a Belügyminisztérium nácibarát (nyilas) állambiztonsági rendészetének vezetője, Hain Péter, minden segítséget megadott a Gestaponak az ellenzéki személyek felkutatásához. Ekkor lőtt a letartóztatására érkező nyomozókra az országgyűlési képviselő Bajcsy-Zsilinszki Endre is. (Figyeltek, kedves fideszes államtitkárok?!) Egész nyomozó csoport állt rá a háborúellenesek felkutatására, különös tekintettel a „judeo-bolsevistákra”.

A nagyköveti távíratból egyértelmű, hogy Ságvári pacifista, azaz háborúellenes volt, még a nácik szemében is! A háborúellenes tüntetések megszervezése nem volt nehéz, hiszen melyik fiatal akarja életét adni hazájától 2000 kilométerre egy ideológia ellen? A lakosság, főleg akinek fiát, testvérét, apját behívták katonának és kiküldték a frontra, háborúellenes volt. Viszont nagy bátorság kellett ennek kimutatásához, egy-egy tüntetésen való résztvételhez akkor, amikor a frontról (még) győzelmi jelentések jöttek. Ságvári azonban nem csak résztvevő volt, hanem szervező is, ami miatt – mai szóhasználattal – a (politika) rendőrség „látókörébe került.” Ennyi.