Egy nyilatkozat margójára

A „baloldal”, de különösen az „antifasiszták”, no meg az Orbán-ellenesek láthatóan kitörő lelkesedéssel fogadták a budapesti amerikai nagykövetség közleményét, melyben mélységesen elítélik „a Jobbik által rendezett szégyenletes eseményt, amelyen (…) november 3-án felavatták Magyarország második világháború alatti vezetőjének, a náci-szövetséges Horthy Miklós a mellszobrát.”.

Az eredetileg - feltehetően - angol nyelven íródott állásfoglalás kissé eltér a magyar nyelvű változattól, melynek okát nem ismerem. A félreérthetőségeket azonban vegyük sorjában.

Az angol szöveg szerint ez egy sajtóközlemény (Press Release) (mely) az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének nyilatkozata (Statement of the United States Embassy in Budapest)

Tehát, nem az Egyesült Államok kormányának nyilatkozata, hanem a nagykövetségé, mely, mint külképviselet, természetesen az Egyesült Államok nevében nyilatkozik. Már csak azért is, mert a nagykövetség jobban ismeri a helyi (magyarországi) viszonyokat, mint a washingtoni adminisztráció.

A magyar nyelvű változat szerint az esemény szervezői között „néhány magyar parlamenti képviselő” is részt vett. Ugyanakkor „a magyar kormány egyes tagjai hangot adtak helytelenítésüknek”. Ez a „számszakiság” (néhány, ill. egyes = some) az angol szövegben nincs, nem szerepel! Sőt, a kormány, mint olyan, sem! Az angol szöveg szerint, mind a szervezők, mind a helytelenítők a magyar parlament tagjai (members of Hungary's Parliament).

Horthy elítéléséről nincs szó. Hiszen a nagykövetség nyilatkozatában csak az olvasható, hogy „a náci-szövetséges Horthy, Magyarország vezetője volt a második világháború alatt, idején” (Nazi ally Miklos Horthy, Hungary’s leader during World War II.) Tehát nem a kormányzó személye és cselekedetei állnak a nyilatkozat középpontjában, hanem a (mell)szoborállítók. Az amerikai felháborodás egyértelműen a Jobbik ellen irányul, mely „egy etnikai gyűlölettel és antiszemitizmussal azonosított magyar politikai párt”.

Az amerikai diplomácia remekül megkerülte az esetleges konfliktusforrásokat. Különösen Horthy személyének megítélését. Pedig lett volna rá oka, hiszen Horthy Magyarországa üzent hadat az Egyesült Államoknak 1941. december 12-én, a Pearl Harbor-t ért japán (orv)támadást követően. Az Egyesült Államok, akkor komolytalannak tartotta a hadüzenetet, illetve mögötte náci nyomást tételezett fel. Roosevelt elnök csak egy félév múlva, 1942. június 02-án tekintette országát hadban álló félnek három náci szövetségessel (Magyarország, Bulgária, Románia) szemben.

Az olaszországi repterekről (elsősorban Foggia) felszálló szövetségesek légitámadásai többek között a román olajmezők és finomítók ellen irányultak. Ezek védelmére szállta meg a náci hadvezetés Magyarországot 1944. március 19-én. Az amerikai-brit légierő először április 03-án indított légitámadást Budapest ellen, majd megkezdődött az ország stratégiailag fontos ipari létesítményeinek és közlekedési (vasúti) csomópontjainak, hidainak szisztematikus bombázása. A 15. amerikai katonai légierő (15th Army Air Force) pilótái szerint a magyar lakosság ellenséges volt. A harcképtelenné tett, lelőtt gépek ejtőernyővel földet ért pilótáit a helybéliek általában nyomban agyonütötték. Megmenekülésre csak akkor volt esély, ha a közelben német tiszt tartózkodott, aki a pilótákat azonnal hadifogolynak nyilvánította, és németországi fogolytáborba szállítatta.

A pusztítást és halált okozó bombázásokat a magyar lakosság nem a közelgő szabadság előjeleként üdvözölte. A költő sem a felszabadítót látta bennük („Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj …”) A szélsőségek (főleg a baloldalon) napjainkban is helyeselték a Roosevelt tér nevének megváltoztatását, mondván (ellentétben a Vörös Hadsereggel – sic!) az amerikaiak nem szabadságot, hanem csak pusztulást hoztak. Valószínűleg ez is közrejátszott a meglehetősen visszafogott és csakis a Jobbik ellen protestáló nyilatkozat meghozatalában.