Alternatíva nélkül nincs baloldal
Nagy az elégedetlenség. Mégis, az emberek nem igazán akarják
elkergetni a jelenlegi államvezetést. Az ok egyszerű: nincs alternatíva. Nincs
egy olyan koncepció és annak közvetítésére alkalmas személy vagy inkább személyiség,
aki ellenfele, mi több kihívója lehetne Orbán Viktornak. Az átlagember nem
pártprogramban gondolkodik. Őszintén, ki a francnak van kedve és ideje (több)
százoldalas terveket, elképzeléseket végigolvasni? Aztán tanulmányozni,
összehasonlítani, majd eldönteni, hogy valójában neki (illetve szerinte az
országnak) mi is lenne jó?
Be kellene végre látni, hogy nem pártokra, pláne nem
programokra szavaz a jónép, hanem jó beszélőkével megáldott személyekre.
Méghozzá olyanra, aki egyszerű szavakkal és hihetően tudja elmondani a
választók gondolatait, és akitől többet remélhetnek, mint a jelenlegi vagy
elmúlt idők személyiségeitől. A jelenlegi ellenzéknek viszont csak Orbán
szapulására telik. Legújabban pedig összefogást sürgetnek azzal a mottóval,
hogy „váltsuk le Orbánt”. Hogy azután mi lesz? Arra választ (még) nem kaptunk.
De nem is kaphatunk, mert nincs (elfogadható, kézzelfogható) koncepció, azaz
alternatíva. Viszont az emberek szeretnék tudni, hogy mi lesz Orbán távozása
után? Az nem elég válasz és magyarázat, hogy „jobb lesz”, meg „visszaállítjuk a
demokráciát”. Erre a nép nem vevő. Ezeket a szólamokat már ismeri, és köszöni,
nem kér belőle. Különben is a pesszimista népi bölcsesség szerint „csak
rosszabb jöhet.”.
Nehéz úgy nyugati demokráciáról beszélni, ha a jónép abban
sohasem élt, annak gondolkodása idegen tőle. Különben ezt használta, és
használja ki a hazai politikai elit a rendszerváltás óta.
Egy logikus folyamat részesei vagyunk, amelyben az érzelmek
uralkodnak régi, évszázados beidegződéssel, hogy „mi jók, sőt jobbak vagyunk,
mint mások, mégis mindenki minket bánt”. Pedig e mentalitás miatt nem jutunk
ötről hatra. Egy új, modern
(közigazgatású) polgári demokratikus állam, amolyan „Kelet-Európa Svájca”,
koncepció, vízió egy percig sem foglalkoztatta a rendszerváltás óta a hazai vezetést.
Mindig a múlton rágódtak, és rágódnak ma is, a pillanatnyi nehézségeket ad hoc
módon a „lyukak (és szájak) betömésével” próbálják megoldani. Ez a gondolkodás
és „válságmenedzselés” nem változott az elmúlt 23 évben. Ugyanúgy működik, mint
ahogy azt a szovjetrendszer 40 éve alatt megszoktuk, belénk verték. A
megörökölt rossz vagy rosszul működő dolgok miatt tartunk ott, ahol tartunk.
Mikor veszi észre már a mindenkori politikai elit, hogy ez nem vezet sehova? A
legsúlyosabb kerékkötő: a patriotizmus hiánya, ami helyett a nacionalizmus él borzasztó
mélyen a lelkekben. Elvégre ez, az egyetlen (sovány) vigasz és menekülés a
jelen problémái elől: a megszépített múltban való merengés és álmodozás. 40
évig - központilag - egy jövőbeli földi paradicsomról álmodoztunk, az utóbbi 20
évben pedig - egyénileg - ezeréves múltunk valamelyik (nekünk tetsző) szakaszáról.
Abban egyetértés volt a 80-as évek végén, hogy a
diktatúrának véget kell vetni. A külső, nemzetközi események, mindenekelőtt
Gorbacsov reformpolitikája, végül is megadták ezt a lehetőséget. Már az első
szabad választásnál (így utólag) megmutatkozott, hogy más az elmélet (a
papírforma) és más a gyakorlat (a valóság). A nyugati megfigyelők, elemzők
SZDSZ győzelemre számítottak, hiszen a „látható” ellenzék ebben a pártban
tömörült. A „láthatatlan” ellenzék, a nép-nemzetiek, valamint az MSZMP-t
belülről bomlasztók, viszont az MDF köré csoportosultak.
Az SZDSZ a piacgazdaság híve volt, és jó kapcsolatot tartott
a Nagy Imre emlékét ápolókkal, akik az 1958-ban kivégzett miniszterelnök
híveiből álltak.
Az MDF pedig elvállalta és betöltötte a (parlamentáris)
demokratikus jobboldal szerepét.
1989 után sem alakult ki a bérből és fizetésből élők táborát
tömörítő és képviselő, valamint a szakszervezetek támogatását (is) élvező,
igazi, klasszikus baloldal, sőt párt sem!
A 20. század magyar munkásmozgalma soha sem tudott
parlamentáris választást nyerni. A Szociáldemokrata Párt egyetlenegy
választáson sem tudta megszerezni a kormányzáshoz szükséges szavazatokat, sőt
kormány-koalíciós felkérést sem kapott. Ergo, a baloldal vezető erejének
tartott szocdemek támogatottsága sohasem volt a lakosság körében olyan népszerű
és nagymértékű, mint azt ma gondolnánk. Igaz, ebbe valószínűleg közrejátszott a
Horthy-korszak választási rendszere is. Majd a lenini ideológián alapuló
szovjetrendszer elsőszámú (halálos) ellenségnek tartotta a nyugati
munkásosztály élcsapatát, a párttá szerveződött szociáldemokráciát. Ennek
fényében, Magyarországon sohasem volt (nyugat-európai értelemben vett)
klasszikus baloldal. Ma sincs! Csak a jelenlegi kormányzás elleni (jogos)
elégedetlenség.
A két rendszerváltó párt (MDF, SZDSZ) sem követte az 1956-os
forradalom „harmadik utas” elképzelését, szemléletét. Sőt, az mára teljesen
feledésbe merült. A nép szabadságot és függetlenséget akart, azaz a szovjet
mintájú diktatúra megszűnését. A társadalmi szerkezetet viszont részben meg
akarta tartani. Erre utal a „gyárat vissza nem adunk” jelszó, és a
munkástanácsok megalakulása. Ez a gondolat és eszme 1989 körül és után egyik
párt részéről sem merült fel. Csakis a szovjetrendszer és az arra bármi
formában emlékeztető intézmények, intézményrendszerek felszámolása foglalkoztatta
vezetőinket, a rendszerváltó pártokat. Meg is lett az eredménye.
Az MDF
részéről a jól működő (nagyipari) mezőgazdaság eltüntetése, és vele együtt a
keleti (felvevő) piac tönkretétele, megszüntetése. Az SZDSZ pedig a
piacgazdaság megteremtéséhez a „privatizáció” jelszavát tűzte zászlajára.
Miközben nem akadt senki, aki például egy-egy gyár eladásába az ott dolgozókat
is bevonta volna. Akár úgy, hogy azok az eladási árból részesüljenek, akár úgy,
hogy maguk vegyék meg. Esetleg a dolgozók bevonásával részvénytársasággá
alakuljanak át. Sőt, még arra sem tellett, hogy az új tulajdonossal kötött
szerződésbe belevegyék: a munkásokat nem lehet x ideig elbocsátani, ill. az ott
eltöltött munkaviszony miatt mekkora végkielégítést kell számukra biztosítani.
Ezeken már rég túl vagyunk. Az MSZMP utódpártjától, az MSZP-től is jobbra álló mindkét
rendszerváltó (nagy) párt rég eltűnt a történelem süllyesztőjében. A bérből és fizetésből élők szociális
biztonságáért küzdő (klasszikus) baloldal pedig a mai napig nem született
meg.
Tévedés azt hinni, hogy 1994-ben a „szocialisták”, vagy
ne-adj-isten a „baloldal” győzött. Valójában a nép, az istenadta nép,
leszavazta a „rendszerváltókat” és visszakívánta a diktatúramentes
létbiztonságot (biztos munkahelyek, munkahelyi közétkeztetés, napközi otthonok,
vállalati óvodák, üdülők, stb.)
A két (nagy) rendszerváltó párt bomlása, és a magyar
politika paletta átalakulása (és az ország jobbra tolódása) már 1993-ban
megkezdődött. A liberális szabad demokraták (SZDSZ) „ifjúsági tagozata”, a fiatal demokraták (FIDESZ), önállósult.
Ennek egyértelmű jele volt, hogy kongresszusán eltörölte a 35 éves tagsági
korhatárt. Az MDF-ből pedig ebben az évben vált ki a Csurka István féle
csoport, frakció és megalakult a MIÉP. Az 1994-es választás „baloldali”
abszolút győzelme még inkább jobbra tolta az ellenzéket. Orbán Viktor azonnal
felismerte, hogy mindkét rendszerváltó párt belerokkant a „szocialista”
győzelembe. Antall József halála megingatta az MDF-et, amely lassú bomlásnak
indult.
A „jobboldal” vezetőjének tisztségére aspiráló Orbán jól látta és
érzékelte, hogy a liberálisok Nyugat-Európában általában csak koalíciós
partnereknek jók, támogatottságuk alapján egyedüli kormányzásra
képtelenek. Ezért pártjával együtt
átlépett a Liberális Internacionálé-ból, az Európai Néppártba, és ezáltal a
nemzetközi politika porondján a vezető (demokratikus és parlamentáris)
jobboldal tagjává vált. Sőt, az Európai Néppárt kilenc alelnökeinek egyike
lett.
Az 2002-es választási veresége utáni nap képes volt elővenni egy 1956-os
jelszó („Aki magyar velünk tart”) aktualizált változatát: „A haza nem lehet
ellenzékben”. Orbán ezzel egycsapásra felismerte a baloldal örök gyengéjét: a
nacionalizmussal szembeni tehetetlenséget. Ameddig a „baloldal” nem találja meg
a nacionalizmus hatásos ellenszerét, vagy alternatíváját, addig továbbra is a
szélsőjobbhoz (Jobbik) hasonló 20 % körüli szavazatra számíthat. Mint, ahogy az a legutóbbi, 2010-es országgyűlési választáskor történt.
0 Comments:
Post a Comment
<< Home