A magyar sport állapota

Az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem gyerekkori barátom könyvbemutatóján. Izgalmas témát feszeget a könyv alanya, Kovács Tamás kardvívó, aki életútján keresztül mutatja be nemcsak a sportágat, de az egész hazai sportvilágot, annak (belső) állapotát. Szókimondó, pikáns könyvet ígér a szerző is, meg a kiadó is. A megjelent (szak)újságírók rögtön le is csapták a magas labdát és már jöttek is az epés megjegyzések: Lesznek-e sajtóperek? Csámcsoghatunk-e rajta, mint azt nemrég egy úszólány magánéletének kitálalása kapcsán tette az ország. A „celeb”-nek kikiáltott hölgy könyve a rossznyelvek szerint egy hét alatt 25 ezer példányban kelt el. Ugyanakkor Serényi Péter "Kovács Tamás parádriposzt" című könyvét (egyelőre) 1.000 példányban jelentette meg a könyvkiadó Fekete Tibor.

A csipkelődésekre Kovács Tamás azonnal reagált. Kijelentette: nem bestsellernek szánta a közreadottakat, és ő nem „celeb”. Ő emléket akar állítani édesapjának (Kovács Pál, hatszoros olimpiai bajnok, kardvívó), és egyúttal bemutatni a hazai sportélet (keserves) hétköznapjait. Mivel éveken, mi több, évtizedeken át vezető posztokat töltött be a magyar sportéletben, ezért úgy érzi, jó rálátása van a dolgokra, és bennük a hibákra is. Egy gondolata nagyon megragadott: „…..a politika úgy gondolja, hogy egy olimpiai bajnok mindenhez ért. Pedig ha valaki versenyzőként klasszis, vezetőként még nem biztos, hogy az. Mégis ez az uralkodó szemlélet…..”

Miközben a könyvbemutatót hallgattam, agyamon átfutott egy kérdés, amit nem mertem, vagy nem akartam feltenni, különösen a könyv elolvasása, ismerete nélkül.

Vajon megtörtént-e a magyar sportban is a rendszerváltás? Átállt-e az ország, a politikai és sportvezetés a „nyugati”, kapitalista rendszerre? Vagy még mindig a pártállami idők szemlélete uralkodik? (mint pl. a pénzek központi elosztása, „felülről” mondják meg, hogy melyik sportágat támogatják, stb.) Őszintén, napjaink történései kezdenek az 50-es évekre emlékeztetni, amikor (propaganda céllal) előtérbe került a sport, azonbelül is a futball. Mivel akkoriban gazdasági és politikai téren nem volt előrelépés (sőt!), így a nemzeti büszkeség fenntartására a sport tűnt a legjobb lehetőségnek......


Kiindulásnak vegyük azt a 40 esztendőt (1949-1989), amikor – kezdetben - a sport népmozgalom volt, és az állami pártpolitika abszolút elsőbbséget biztosított számára. Természetesen propaganda célokra is használták az „ép testben, ép lélek” jelszó alatt, majd az MHK (Munkára, harcra kész) mozgalom keretében segítették fiataljainkat, hogy (később) helyt álljanak az életben is. Az akkori állam (és párt)vezetés mindent megadott az élsportnak. Nyílt titok volt, hogy, aki a legjobbak közé kerül, kiváltságok sokasságából részesül. Egyetemi konzulensem (Hatlaczky Ferenc kajakozó) mesélte, hogy a tatai edzőtáborban kiadós kajákat kaptak, köztük olyanokat, amik akkoriban a lakosság számára elérhetetlennek voltak. Például korlátlan mennyiségű narancsot és banánt ehetett, miközben szülei otthon a beszolgáltatás miatt szinte éheztek.

A szovjet típusú rendszer „megoldotta”, magyarul kijátszotta és csúfot űzött az olimpiai eszméből. Köztudott, hogy a világbajnokságokkal ellentétben az olimpián csak amatőr sportolók vehettek részt. Azaz, csak olyanok, akik a munka mellett, szabadidejükben sportoltak, edzettek. A hivatásosak, a pénzért versenyzők, nem vehettek részt a négyévenként rendezett ötkarikás játékokon. A „szocialista” állam ezért élsportolóikat behívta a fegyveres erőkhöz, a hadsereghez (Honvéd) és a rendőrséghez (Dózsa). Így lehetetlen volt kimutatni, hogy reménységeink mennyi időt töltöttek a „munka melletti” felkészülésre. A Vasfüggöny mögötti országok sportolói egyre jobb eredményeket értek el. Magyarország például 1952-ben, a Helsinki Olimpián szerezte a legtöbb érmet. Az „Aranycsapat” is a legsötétebb politikai időkben szerzett világra szóló dicsőséget.

Ahogy „konszolidálódott” a politikai helyzet és légkör, úgy esett vissza a sportolási kedve, a tömegsport iránti érdeklődés. A kiváltságok, juttatások sora is csökkent. Az utazás, a „csencselés” már nem volt akkora vonzerő. A mellékállás maradt még egy ideig vonzónak, ahova a rossznyelvek szerint csak a fizetésért kellett bemenni. Mivel akkoriban még ismeretlen volt a banki átutalás.

A kiváló szakemberek, edzők továbbra is rendesen felkészítették a tehetséges utánpótlást, akiket most már valóban (szinte) csak a sport szeretete hajtott jobb eredményekre, egy-egy világversenyen való részvételre.

Majd jött a rendszerváltás. Kitárult a világ, különösen a profi sportok felé. Ezentúl a pénz, a megélhetés kezdte vezetni és vezérelni a fiatalokat, nem pedig a sikerorientált klasszikus győzelem. Az átrendeződés szemmel látható volt. Sorra zártak be a sportpályák, eladták őket és lakóparkok épültek a helyükre. Vagy valamilyen spekuláció áldozatai lettek. A klubok is a tönkszélére kerültek. Rájuk a kapitalizmusból az eladósodás jutott, meg a reklámfelület.

Nem tudom, ezekről a dolgokról szól-e a Serényi-Kovács páros könyve. Beleolvasva azt látom, hogy egy egész fejezet foglalkozik Schmitt Pállal, ill. a vele folytatott levelezésekkel. Serényi Péter rutinos újságíró, Kovács Tamás pedig a vívókra jellemző nyíltsággal és fairness-séggel megáldott ember, aki – elmondása szerint – a címzetteknek írt levelei másolatát mindig elküldte a levélben szereplő személyeknek is.

A "Kovács Tamás parádriposzt" izgalmas olvasmánynak ígérkezik. Remélem, fentebbi gondolataimra is választ ad majd a könyv.

PS

A kapitalizmus fellegvárában, az Egyesült Államokban, a sport az oktatással párosul. A középiskolák és egyetemek feladata a sportolás és annak (helyi versenyeinek) szervezése. Az ösztöndíjak elnyerésében is szerepet játszik a sport, ill. a sportteljesítmény. Fő szervezete a non-profit, önkéntesség alapján szerveződő National Collegiate Athletic Association (NCAA). Tehát az Egyesült Államokban nincs (szövetségi)állami szintű irányítás, mely a sportot felügyelné vagy finanszírozná.  A sportolás, a fizikai állapot fenntartása és ápolása egyéni feladat, amihez különféle szervezetek nyújtanak segítséget, elvégre a sport az amerikai kultúra része.