Nyugati értékrend vs. magyar provincializmus

„……Meghalt Horn Gyula, jelentette az MTI szerda délután. A kormány közleményt adott ki nem sokkal a hír után, eszerint megrendüléssel értesültek arról, hogy hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Horn Gyula, Magyarország egykori miniszterelnöke. A kormány részvétét és együttérzését fejezi ki az elhunyt családjának….”

Ez volt az a jelentés, mely eldöntötte bennem: megemlékezem a szovjet megszállás utáni első (valóban) szabad országgyűlési választás győztes miniszterelnökéről, aki szinte percre pontosan akkor halt meg (június 19-én délután), amikor 22 évvel ezelőtt (1991) az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, Záhonynál elhagyta Magyarország területét. És ezt a napot 2001-ben az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett kormánykoalíció javaslatára az Országgyűlés a Magyar Szabadság Napjának nyilvánította.

Most ugyanaz a Fidesz kormány „megrendüléssel” értesült, valamint „részvétet és együttérzést” fejez ki az elhunyt családjának. Micsoda képmutatás! De, ennél is rosszabb! Érdekpolitika. Hiszen a kormányzó párt nagyon is jól tudja, hogy a néhai miniszterelnök neve összeforr a Német Egység megteremtésével. Ezért, és így, nem lehet érdemeit – a világ előtt – kihagyni, elhallgatni, ahogy azt hazai pályán, - „belföldi fogyasztásra” - az önmagát „jobboldali”-nak kikiáltó egykori Rajk-kollégisták és hívei megpróbálták az elmúlt közel két évtizedben. Már csak azért sem lehet, mert a jelenlegi (még működő) legnagyobb hazai beruházások (Audi, Mercedes, stb.) német kézben vannak! Az amúgy is elhidegült német-magyar kapcsolatoknak sokat ártana Horn szerepének és politikai jelentőségének szokásos hazai mellőzése, mi több rosszindulatú megbélyegzése. Lásd „a pufajkás”, vagy a Fideszes országgyűlési képviselő asszony parlamenti megjegyzése ("…Ha nem tudná, Horn Gyula hóhér volt. Hóhér volt a javából" - "és most pontosan a miniszterelnökünknek a jóvoltából, az Önök, az én adómból és mindenki adójából, de emberségből, már három éve ott kezelik, és ott vergődik a Honvéd Kórházban, mert képtelen meghalni".)

De említhetnénk Sólyom László államelnökhöz méltatlan, kicsinyes döntését, amikor egy német újságban megjelent (egyetlen!) interjúra hivatkozva alapozva, ill. indokolva tagadta meg a legmagasabb állami kitüntetés, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje polgári tagozatának adományozását Horn Gyulának, 75. születésnapja alkalmából. Itt jegyzem meg, félrefordításról van szó!

Sólyom szerint Horn a "törvényes rend" helyreállításával magyarázta és védte meg akkori szerepét és tetteit. Ezzel az államelnök szerint a Die Welt-interjúban lényegében megismételte előző évi érveit, miszerint 1956-ban szabadlábra került bűnözők veszélyeztették a "törvényes rendet".

A Die Welt eredeti (német nyelvű) interjújában Horn a „közrend” (die öffentliche Ordnung, angolul public policy) kifejezést, fogalmat használta - többször is! – nem pedig a „törvényes rendet” (die gesetzliche Ordnung, angolul legal order). Az alkotmányjogász végzettségű volt köztársasági elnöknek azért illene tudnia, hogy a közrend (kicsit) rendszer független, a törvényes rend viszont rendszerfüggő

Ugyancsak elgondolkoztató Sólyom azon megjegyzése is, miszerint

.„Nem kaphatja meg Horn Gyula ugyanazt a kitüntetést, amit Király Béla megkapott”

Érdekes, amíg a magyar államelnök nem volt hajlandó elismerni, hogy Horn Gyula (a rendszerváltás levezénylése mellett – talán saját akaratán kívül is) a 20. század egyik legnagyobb történelmi eseményének részese lett, addig a szabadvilág ezt megtette. Az európaiság jelképének tekintett (a Frank-, majd Német-Római Birodalmat megalapító Nagy Károlyról elnevezett) kitüntetést (Károly-díj) Horn Gyula éppúgy megkaphatta, mint Konrad Adenauer, Winston Churchill vagy Mitterrand és Kohl. (Mi több, II. János Pál pápa is!)

Ezenkivül, a volt magyar miniszterelnök azon kevés személyiségek közé tartozott, akiről Németországban még életében utcát neveztek el. Wertheim am Main-ban (Baden-Württemberg) 2001 óta található Gyula-Horn-Straße,

A nyugati világban, a fejlett demokráciákban egy ilyen kaliberű államférfi előtt az egész ország és lakossága fejet hajt, hiszen neve bekerült a világtörténelembe, és egyúttal  hazája jó hírnevét kelti világszerte. Halálában (és a gyászban, valamint jövőbeli megítélésében), pedig a nemzeti összefogás jelképeként egyesítenie kellene a demokratikus erőket.

Ágyútalpas temetést persze nem várhatunk el, elvégre az csak olyannak jár, aki a legsötétebb szovjet diktatúrában sem nélkülözött, sőt „száguldó őrnagy” néven kivételezett, ünnepelt csodacsatár volt, miközben kontinensünk, Európa békéjéért semmit sem tett. (legfeljebb szórakoztatott)

Történelmi tények

Az egypártrendszert felváltó első szabad választáson (1990), amelyen még jelen voltak a megszálló szovjet csapatok, az ország lakossága egyértelműen elfordult az addigi államvezetéstől. Sőt, az azt állandóan és hevesen bíráló emberi jogokat és piacgazdaságot követelő demokratikus ellenzéktől is. Helyette a nemzeti (nacionalista) vonal kerekedett felül. A demokráciát és a kapitalizmust a Horthy-korszak messze tűnő, megszépített emléke jelképezte. Annak persze jó tulajdonságai, pl. az erős pénz, a működő gazdaság, az útlevélhez és utazáshoz való jog, stb. – a becsületes „maszekvilág”.

Aztán a lakosság nagyon hamar rájött, hogy „nem ilyen lovat akartunk”. Hiszen politikai meggondolásból felszámolták a mezőgazdasági nagyüzemeket, leállították a keleti (szovjet) piacot, szinte mindent, ami az elmúlt 40 esztendőnek vívmánya volt, és, amit a lakosság időközben megszokott és magáénak tekintett. Például közbiztonság, biztos munkahely, „kiszámítható jövő” (beleértve a nyugdíjat is!), üzemi étkeztetés, napközi, óvoda, vállalati üdültetés, stb.

A meggondolatlan „privatizáció” emberek százezreit tette pillanatok alatt földönfutóvá. Az Antall-kormány idején nem akadt senki, aki '56 szellemének megfelelően a dolgozók, a munkások kezébe adta volna a gyárakat, üzemeket. Hirtelen megfeledkeztek a munkástanácsokról, azok funkciójáról. Sőt, annyira „szovjetellenes” hangulat kezdett eluralkodni, hogy még a tanácsok nevét is megváltoztatták!

1994-re az ország kiábrándult a „kapitalizmusból”. Visszasírta a „létbiztonságot” jelképező 3.60 Ft-os kenyeret és tejet. Az „utódpárt”-nak elkönyvelt MSZP-re hirtelen nagy felelősség hárult. Ezt ismerte fel a Vasfüggöny lebontásának „hőse”, aki többek szerint „ellopta a show-t” az állampárttól, ill. annak utolsó vezetésétől, személy szerint Németh Miklós miniszterelnöktől. Ez az elmélet csak ott sántít, hogy a történelem során nem egyszer került a politikai események előterébe egy külügyminiszter. Lásd Henry Kissinger, akiről napjaink átlagembere (kapásból) valószínűleg nem tudja, hogy melyik amerikai elnök alatt szolgált, sőt még azt sem, hogy melyik párt tagjaként.

Horn és pártja abszolút többséget kapott. De ő nem (személyes) hatalma megerősítésén kezdett el munkálkodni, és az előző kormány hibáin rágódni, hanem nyugati demokratához hasonlóan országa felvirágoztatását tűzte ki céljául. Nehéz feladatnak tűnt azt bizonyítani, hogy „ezek a szocialisták, nem azok a szocialisták”. Főleg a pártapparátus ismert arcaival, akik most kicsit(?) másként beszéltek, mint 5-6 évvel azelőtt. A restauráció veszélye fennállt, habár a szovjet (katonaság) jelenléte nélkül szinte lehetetlen volt. A Horn-i politikában volt valami bűnbánatból fakadó bizonyítási kényszer. Talán emiatt is ajánlotta fel a pártjától jobbra álló, piacgazdaságot szorgalmazó SZDSZ-nek a kormányzásban való résztvételt. Ami persze újabb megosztottságot szült. („Hogyan paktálhatnak le a szabaddemokraták a „volt komcsik”-kal? - és fordítva)

Horn végül hozzálátott ahhoz a szabadgazdasági és pénzügyi átalakításhoz, amit már Antalléknak el kellett volna kezdeniük, és, aminek hiánya matt magas volt az infláció, égbeszökőek a kamatok, az ország pedig az államcsőd felé tartott. 1995-re megszületett a nagy gazdaságpolitikai kiigazítás, a "mentőcsomag”, mely az akkori pénzügyminiszterről (Bokros Lajos) kapta azóta elhíresült nevét. Az 1995. március 12-én bejelentett kiigazítási csomag megmentette az ország fizetőképességét. Az átalakítás gyümölcsét azonban már a következő kormány aratta le, pontosabban élte fel, mivel a kezdeti megszorítások olyan érzékenyen érintették az embereket, hogy azok jobban kezdtek bízni az akkori még (politikai) „szüzeknek” számító önjelölt fiatal jobboldaliak nemzetiszínű ígéreteiben. A megszorítások ellenére Hornék hiába próbálták bizonygatni szociális érzékenységűket, pl. nyugdíjemelés, ill. utazási kedvezmények bevezetését (nyugdíjasok ingyen repülőztetése), a lakosság elfordult a pillanatnyi nehézségek láttán, tapasztalata miatt.

Horn távozása az államvezetésből zárta le a Kádár-korszaki apparátus utolsó kísérletét, a szovjetrendszer hibáinak „jóvátételére”. Őszintesége, bizonyítási szándéka, akarása nem volt elég az egyre erősödő nacionalizmus megfékezéséhez, amit csak tetőzött a szabadjára engedett pártoktól független (általános) korrupció.