Zsidókérdés Magyarországon 2012

A hazai médián keresztül figyelve a napi történéseket, úgy tűnik, megint előtérbe került a „zsidókérdés”, ami közel száz éve lappang a köztudatban, de máig nem sikerült rá „gyógyírt” találni. Hanyag eleganciával az „antiszemitizmus” szóval szokták lesöpörni, elhessegetni vagy éppenséggel felhánytorgatni, vádaskodni. Maga az antiszemitizmus persze sokkal régebbi, több ezer éves. A „zsidókérdés”, mint „társadalmi probléma” sem új keletű. Marx is foglalkozott vele még a Kommunista Kiáltvány megszületése előtt, 1844-ben. A filozófiai megközelítések és magyarázatok az átlagembert nem érdekelte. Ma sem érdekli. Az utca embere annál fogékonyabb a (heccelő) közbeszédre, a bűnbakállításra és az összeesküvés elméletekre, a hétköznapok (intim) pletykáira, a suttogó propagandára.

Ebből kifolyólag, számomra a „büdös zsidó” megjegyzés, szitokszó, az „utálok minden zsidót” kijelentés pedig egyfajta véleménynyilvánítás, mintsem antiszemitizmus. Az antiszemitizmus számomra elsősorban a hihető hazugságok terjesztése, egy célcsoport elleni heccelés, uszítás szándékával. A származás felemlegetése akkor válik rasszistává, ha abból rosszindulatú általánosításra akarunk következtetni, pl. minden német náci. Ha ez az általánosítás a „zsidókra” vonatkozik, akkor beszélhetünk antiszemitizmusról.

Miközben antiszemitizmust kiáltunk, nem vesszük észre, hogy mennyire torz a hazai gondolkodás, benne a magyar történészek hozzáállása is. Nem Gerő András meglátásán vitáznak, hogy a származás, ill. annak arányának felemlegetése az antiszemitizmus melegágya (lehet), hanem azzal a butasággal foglalkoznak, hogy Romsics Ignác antiszemita vagy sem.  Természetesen, nem antiszemita. Viszont itt lenne az ideje elgondolkozni, hogy mi is az antiszemitizmus, mi táplálja azt? Gerő írásában engem épp az ragadott meg, hogy végre valaki ki meri mondani: értekezéseinkben ne tegyünk célzást a szóban forgó személy vagy személyek származására. Hiszen a tettük az érdekes és lényeges, nem pedig, hogy kik voltak a szülei. Sokat segítene ebben a napjainkban felfokozott közhangulatban, ha (végre) a lakosság megismerné (és megértené) az elmúlt több mint 150 év hazai történéseit, benne a (nagy-)magyarországi zsidóság történelmi helyzetét, változásait, hozzáállásait és vívódásait, amit 1867-ben, a Kiegyezés részeként, egyetlenegy törvénnyel a magyarság részévé tettek.

1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogositottaknak nyilvánittatnak.

2. § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik.

(1867, XVII. törvénycikk.)

I. Ferenc József apostoli császár és király egy tollvonással államilag elismert vallássá nyilvánította legalább félmillió állampolgára hitét, és ettől a pillanattól a „zsidó” szó többé nem létezett. Egységesen az izraelita (és nem zsidó, héber vagy mózeshitű) felekezet elnevezés lett hivatalosan (és törvényileg) elfogadva. Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról.

Az új jogi helyzetet több oldalról is vitatták. Az ellenzők tábora elsősorban a már hét éve halott Széchenyi Istvánra hivatkozott, aki szerint a jiddisül beszélő pesti kereskedők szívesebben fogják magukat osztráknak vallani, mint magyarnak. Hiszen a külfölddel való kereskedés és kapcsolattartás német nyelven és Bécs felé történik. Széchenyi magát és a magyarokat ázsiai törzsek utódainak tartotta. A zsidóságot is megosztotta ez a Bécs által kikényszerített törvény. Voltak, akik úgy érezték, ezzel nemzeti identitásuk veszett el, és megnyílt az út egy másik nemzetbe való beolvadásra, az „asszimilációra”, az integrálódásra. A változást ellenző hagyományőrzőket ortodox vagy talmud irányzatnak, a beilleszkedés, az asszimiláció felé hajlókat, pedig neológ (új elveket követő) irányzatnak nevezték.

Az emancipációs törvény valóban azoknak kedvezett, akik a felemelkedést a magyar nemzethez való tartozásban látták és remélték. Gyakorlatilag egyenjogú tagjai lettek a magyar társadalomnak. (Nagy-)Magyarország területén születtek, anyanyelvük magyar volt, viselkedésük, öltözködésük is alkalmazkodott a(z új) körülményekhez. Magyarokká váltak. Csak a vallási ünnepeiket tartották máskor. Viszont ugyanahhoz az (egy) Istenhez imádkoztak. Ez az idillikus hangulat és körülmény teremtette meg a Kárpát-medence aranykorát, az ország káprázatos fejlődésének éveit. Úgy tűnt a nemzet elfogadta, hogy az ország lakóinak egy része izraelita vallású magyar állampolgár.

Érdemes egy pillantást vetni az 1910-ben, tehát a Monarchia idején, a népszámlálási eredmények alapján (gróf Teleki Pál szerkesztésében) készült Magyarország néprajzi térképére. Az ott található jelmagyarázatban felsorolt népek, nemzetiségek között NEM szerepel a „zsidó”!

Miközben eme boldog békeévekben (1867-1914) Magyarországon már az izraelita vallású magyarok harmadik generációja cseperedett fel, kishazánkban és a világban történt egy és más. 

1882-83 

Tiszaeszlár. Az egész világ megtanulta, ennek a magyar falunak a nevét.  Helyi országgyűlési képviselők egy fiatal katolikus szolgálólány eltűnéséért (a Tiszába fulladt) a település izraelita közösségét tette felelőssé. Azt állították (és megfélemlített hamis (gyerek)tanúval igazolták), hogy a lány vallási rítus áldozata lett. Azért ölték meg, hogy vérét belekeverjék a közelgő húsvét kovásztalan kenyerébe. (pászka).

Az ügy kapcsán országszerte emberéletet követelő antiszemita zavargások (pogromok) törtek ki. A világsajtó is nagy figyelmet szentelt az ügynek, a száműzetésben élő Kossuth Lajos is nyilvánosan elítélte a képtelen, antiszemita vádat, végül a magyar királyi bíróság felmentette a vádlottakat (vagy 15 izraelita vallású férfit).

A történetnek kiterjedt irodalma lett:

Paul Nathan: Der Prozess von Tisza-Eszlar, Berlin, 1892

Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve tart és még sincs vége, Budapest, 1904

Arnold Zweig: Ritualmord in Ungarn, 1915

Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter, 1931

Rudolf Brunngraber: Prozess auf Tod und Leben. Roman. Paul Zsolnay, Wien 1948

Film formájában is eljutott a világ nagyközönségéhez:

The Vicious Circle (1948/1950)

 Der Prozeß (1948)

Verzió (1979)

Tutajosok (1990) 

1894-96

Dreyfus ügy Egy francia katonatisztet azzal vádolnak, hogy a németek javára kémkedett, bejáratos volt a párizsi német nagykövetségre. A hazaárulással vádolt férfi elzászi, zsidó származású, ami óriási antiszemita zavargási hullámot váltott ki Franciaország szerte. A férfit nyilvánosan megfosztották katonai rangjától és öt évre száműzték az Egyenlítő vidékén lévő egyik távoli francia gyarmati börtönbe. Két év múlva kiderült, hogy „tévedés” volt. A tettes egy Esterházy nevű francia tiszt, az adatgyűjtő állami nyomozók pedig antiszemiták, akik hamis bizonyítékokat szolgáltattak a „zsidó” elítéléséhez, hogy ezzel országos hecckampányt indítsanak el a zsidóság ellen.

Ennek hatására írja meg a budapesti születésű (Theodor) Herzl Tivadar

1896

Judenstaat című művét, melyben elveti az Osztrák-Magyar Monarchia egyik alapelvét és törvényét, mely szerint csak izraelita vallás van, zsidó nép, nemzetiség, kisebbség nincs. Herzl viszont azt hirdeti, hogy egy olyan népről van szó, akiket hazájukból a megszálló hatalom (Római Birodalom) elűzött. Kétezer éve élnek a világban – elsősorban Európában – elszórtan (diaszpóra), kis közösségekben (hitközség) és az elmúlt kétezer év alatt sehol sem tudtak új, saját országot alapítani A Dreyfus-ügyben Herzl, az antiszemitizmus állami szintre emelésének veszélyét látta, amit, mint az osztrák Neue Freie Presse párizsi tudósítója testközelből követett. Ez ébresztette rá, hogy az európai nagyhatalmak (Német Császárság, Osztrák-Magyar Monarchia, cári Oroszország valamint az Oszmán Birodalom) alá tartozó kelet-európai népekhez hasonlóan, a zsidóságnak is saját, önálló és független államra van szüksége. Ezt az államalapítási vízióját írta meg könyvében, azzal a megjegyzéssel, hogy a „zsidó állam”-nak Európán kívül (Argentína vagy Palesztina) kell létre jönnie. Hiszen az elmúlt két évezred azt bizonyítja, hogy nem kívánatosak a jó öreg kontinensen.

Ezt az ötletet a magyarországi zsidóság elvetette. Legjobb példa erre maga Herzl, aki édes unokatestvérét (Heltai Jenő) akarta felkérni a (Herzl által alapított) cionista mozgalom budapesti irodájának vezetésére. Heltai az ajánlatot azzal utasította vissza, hogy ő magyar, mi több elismert közéleti személyiség (író, színpadi író, stb.)

Az izraelita vallású magyarok csak akkor békültek meg Herzl gondolatával, amikor az, lemondott a teljes európai zsidó népesség „áttelepítéséről” egy meg nem nevezett új hazába, valahol Európán kívül. A cionizmus, ill. a cionista mozgalom ettől kezdve csak a „rászorulók” önkéntes elvándorlását szorgalmazta és segítette.

1897-1903  

Cion bölcseinek jegyzőkönyvei címmel az orosz cári titkosszolgálat Párizsban kiad egy hamisítványt, amelynek célja az oroszországi pogromok (zsidók kifosztása és megölése) legitimálása, de legalábbis a lakosság körében a zsidógyűlölet, az antiszemitizmus terjesztése és fokozása. Itt érdemes megjegyezni, hogy a keletkezés (vagy megrendelés) dátuma egybeesik a Herzl által Basel-be összehívott első Cionista Kongresszus időpontjával.

Ez idő tájt jelentősen megnő az Oroszországból, ill. annak európai térségéből, területeiről (Lengyelország, Ukrajna és részben a Baltikum) „elvándorló”, menekülő zsidók száma. A cél az akkori fő bevándorló ország: Amerika (USA). Az eljutás Nyugat-Európán keresztül történt, az első biztonságos terület az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galicia (az egykori Halics) volt.

Hivatalos adatok szerint 1881 és 1914 között több mint két és fél millió zsidó vándorolt el Kelet-Európából, azaz évente mintegy 80 ezer. Ebből két millióan az Egyesült Államokban telepedtek le, körülbelül 300 ezren más tengerentúli országban (elsősorban Dél-Amerikában, kis számban, Palesztinában), és mintegy 350 ezren maradtak Nyugat-Európában. Ekkora embertömeg „kezelése”, akárcsak átmeneti befogadása, adminisztrálása, részben ellátása, továbbszállítása, stb. nem volt egyszerű feladat. Főleg, hogy az egyes országok kormányai és hatóságai nem voltak rá felkészülve.

Mindezek az események a harmadik generációs izraelita vallású magyarokat hidegen hagyta. Természetesen aggódva figyelték a történéseket, de csak „távolról”, elvégre ők magyarok. Itt születtek, ezt a nyelvet beszélik, ennek az országnak a himnuszát (ismerik és) éneklik. Elődeiknek, példaképeiknek a magyar történelem hőseit tekintik, a magyaros ételeket eszik, pl. paprikás csirke tejföllel, stb. Szóval, ők magyarok.

Ezt az idillikus életérzést zavarták meg az első világháborút követő „forradalmi változások”, melyek a következő 25 év alatt szinte nullára redukálták a magyarságtudatot. Igen, az antiszemitizmus kitépte, kitaszította a nemzet testéből ezt a lelkes csoportot, akik soha sem akartak a Kárpát-medencében önálló államot alapítani vagy a környező államok valamelyikéhez tartozni. Ennek a lelkes csoportnak rá kellett döbbennie, hogy a Kiegyezés valójában egy 19. századi társadalmi kísérlet volt, nem pedig egy örökéletre szóló szövetség, amolyan újabb kori vérszerződés.

Érdekes, a hazai történetírás, no meg a közbeszéd nem jelzi, vagy jegyzi a többi magyarországi nemzetiségekhez tartozóknál a származást. De még az „asszimiláció” jelzőt sem szokták elé biggyeszteni, mint azt, pl. Babarczy Eszter oly lelkesen használja a „zsidókkal” kapcsolatban. Nem hallottam, nem láttam, hogy valaki is „asszimilált tót”-nak vagy „szlovák származású”-nak nevezte volna vagy nevezné Petőfi (Petrovics) Sándort, akinek édesanyja (Hrúz Mária) szlovák anyanyelvű volt. Ez a kitüntetett figyelem és (kirekesztő) megkülönböztetés csak a „zsidóság”-ot jellemzi az első világháborút követő egész 20. században, sőt még napjainkban is.

A „származás” csak azt jelzi, hogy milyen elődökkel, felmenőkkel rendelkezik valaki. Vajon ennek közlésére miért csak a „zsidók” esetében oly fontos (és akkora jelentőségű) a hazai történelemírásban, oktatásban? Hiszen ez valójában (színtiszta) rasszizmus, az antiszemitizmus melegágya. Elvégre, nem a származása miatt „rossz ember” Szamuely Tibor vagy Rákosi Mátyás, és „jó ember” Kálmán Imre vagy Kabos Gyula.

Az első világháborút követően a köznyelvben kezdett tért hódítani a pejoratív "zsidó" szó és fogalom. Talán épp a Monarchia megszűnése miatt, mely hivatalból tiltotta, nem ismerte el a zsidóságot, mint népcsoport, nemzetiség vagy kisebbség. Új idők, új dalai. Sokat ártottak a közhangulatnak és közmegítélésnek a forradalmi, majd ellenforradalmi események. Felerősödött az antiszemitizmus, amelyre a körülmények is okot adtak. Elterjedt, hogy a vesztes háborún a „zsidók” meggazdagodtak. Kijátszották a bevonulást, a hátországban feketéztek, jó pénzért rossz minőségű ruházattal látták el a hadsereget, stb.  A társadalmi változást szorgalmazó forradalom vezetői között  túlreprezentált a „zsidók” száma, stb.  Csak azt nem tették hozzá, hogy ezeknek az embereknek vajmi közük volt akár a felekezethez, akár a népcsoporthoz. Legfeljebb „zsidó származásúak”, ami viszont ellentmond a Kiegyezéskor született ferenc józsefi törvénynek, mely szerint csak izraelita vallás, felekezet van! Ebbe persze közrejátszhatott, hogy a Monarchia megszűnésével az addigi törvények is okafogyottá váltak, és a nagy nemzeti, nacionalista mozgalmak részükké próbálták tenni a zsidóságot is. Mindesetre ezek a „zsidó” forradalmárok rendesen üldözték a „zsidó” kapitalistákat (gyárosokat, bankárokat, bérháztulajdonosokat, stb.)

A vörös terrorról nem sokat tudunk. Azt a szovjetrendszer 40 éve alatt (1949-89) szándékosan és sikeresen elhallgatták, a dokumentumokat (kép, film, stb.) eltűntették. Az 1956 utáni történelemtanítás csak a „dicsőséges Tanácsköztársaság”-ról regélt, miközben rengeteg képanyaggal dokumentálta az annak bukását követő megtorlást, a fehérterror borzalmait.

A fehérterror, vagy inkább a vörös terroron vett reváns, már előre vetítette a háborút vesztett országokban az antiszemitizmus térhódítását. Magyarországhoz hasonlóan, Németországban is az a hír járta, hogy a világháborút a „zsidók” miatt veszítették el, és a forradalmak a „zsidó” világuralmi törekvések részei voltak. Ez a gondolat (harc a judeo-bolsevizmus ellen) Németországban 1933-ra be is érett. A rövidéletű magyarországi fehérterror 1919-20-ban nem a szovjet mintájú kommün idején kegyetlenkedőket szedte össze és állította bíróság elé, hanem minden bírósági tárgyalás nélkül a vörös „zsidókat” ölte meg a helyszínen. A „zsidó” szó, fogalom Magyarországon ekkor még csak a feltörekvő szélsőségek szótárában szerepelt. Hivatalosan továbbra is az „izraelita” volt használatos, ami egyértelműen a vallásra utalt és vonatkozott.

A numerus clausus miatt nemzetközi tiltakozás bontakozott ki, és azzal fenyegetett, hogy megakadályozza az ENSZ elődjétől, a Népszövetségtől, kért hitel megadását a Bethlen-kormánynak. Ekkor az izraelita magyarok siettek kormányuk segítségére, és a tiltakozás leállítását követelték, mondván a numerus clausus belügy, az ellene való külföldi tiltakozás csak a hazai antiszemitizmust fokozza, miközben a bankhitelre az egész országnak és nemzetnek szüksége van. 1924. májusban megalakult a Magyar Nemzeti Bank, 1924 júliusában pedig megindult a népszövetségi hitel folyósítása.

Erre, mintegy válaszul, lépett ki Bethlen pártjából Gömbös Gyula, aki Bajcsy Zsilinszki Endrével megalapította fajvédő pártját. A Trianon miatti nacionalizmus hozta létre a rasszizmus sajátos magyar formáját, a fajvédelmet.  Az értelmező szótárak szerint a rasszista = fajgyűlölő, a magyar változat azonban nem gyűlöl senkit, hiszen csak sajátjait (a „magunkfajtákat”) "védi”. Ugyanakkor minden más népcsoportot ellenségnek tekintett, akiktől félti, védi („fajtiszta”) nemzetét. Így került a pártba a németellenességéről ismert Bajcsy-Zsilinszki Endre is. Látva a bethleni konszolidáció sikerét, valamint az antiszemitizmust mellőző Mussolini vezette fasiszta Olaszország eredményeit, 1928-ban Gömbös feloszlatta saját pártját és visszatért Bethlen pártjába. Ekkor hangzott el híres mondása: „(eddigi) politikámat revideálnom kell”, azaz Gömbös belátta, hogy az ország gazdasága, annak fellendülése a „zsidók” és a „zsidó tőke” nélkül nem megy.

És valóban, a 30-as évek elejére úgy nézett ki „visszatér a Monarchia-beli aranykor”. Sorra nyíltak a „zsidó” üzletek és vállalkozások. A numerus clausus is „enyhült”, ekkor járt egyetemre Radnóti és Ságvári is. Igaz, mindketten vidékre (Szeged, Debrecen), de a továbbtanulás, az egyetemi végzettség megszerzése már nem ütközött akadályba. Az izraelitáknak nem kellett Prágába, Berlinbe vagy a fasiszta Olaszországba menni, ahol még ösztöndíjat is adtak!  Ugyancsak ekkor indult egy (újabb) magyarosítási hullám, amire jó alkalom volt Trianon 10. majd 15. évfordulója, hogy ezzel is bizonyítsa az izraelita magyarság a nemzethez való tartozását, kötődését. (a többi nemzetiség ezt kényszermagyarosításként élte meg)

Az emancipált zsidóság annyira magyarnak érezte magát, hogy megvetette és elvetette, mind a galiciai („pajeszos”, „polisi”) haszid menekülteket, mind a palesztinai kivándorlásra buzdító, agitáló cionistákat. Joseph Roth a fanyar humorú, jó szemű és jó tollú kiváló osztrák író „Juden auf Wanderschaft” (Zsidók vándorúton) címmel írta meg a kelet-európai zsidók helyzetét miután 1927-ben beutazta a főbb helyeket. Ebben az alig százoldalas beszámolójában, esszéjében mindössze négy mondatot szentel kishazánknak. Ime:

„…Magyarországról elvből kiutasítják a keleti zsidókat. Egy magyar zsidó sem karolná fel őket. A magyar zsidók többsége magyar nacionalista – Horthyval együtt. Vannak magyar nacionalista rabbik is……”

Az 1936-os Berlini Olimpiára is szép számmal mennek izraelita vallású magyar sportolók, és igen szép eredményt érnek el. Az aranyérmesekkel ugyan Hitler nem fog kezet, de a versenyeken teljes odaadással küzdenek a nemzeti lobogó alatt izraelita magyarjaink.

A helyzet 1938-ra gyökeresen megváltozik, az Anschluss következében közös magyar-német határ lesz Hegyeshalomnál, és meghozzák az első „zsidótörvényt”.

Bár a törvény indokolása és szövege (még) vallási alapon definiálta a "zsidó" fogalmát, a szöveg az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette. Ezzel jelezve, hogy itt bizony többé már nem számít sem a keresztény, sem az izraelita vallás!  Azaz hivatalosan is - faji alapon - használatos a „zsidó” szó és fogalom, ahogy az a törvény közismert nevébe is belekerült! Azzal, hogy az akkori magyar államvezetés a kikeresztelkedetteket továbbra is „zsidónak” tekintette, nemcsak a kereszténységből, de a magyarság szentistváni ezer évéből is csúfot űzött.

Ekkor tájt, már az iskolában is „zsidóznak”, az addigi izraelita osztálytársak hirtelen „zsidók lettek”, a cserkészek közül eltanácsolják őket, és egyre gyakrabban mondják nekik, hogy „Miért vagy itt, miért nem mégy Palesztinába?”

Hiába nő a nyomás, nagyon kevesen „mozdulnak”. Miért is menne el innen bárki is? Hiszen itt születtek, itt éltek mindig is, ezt a nyelvet beszélik, Karácsonykor fenyőfát állítanak és szaloncukorral díszitik, Húsvétkor tojást festenek, hogy megajándékozzák a locsolókat, stb.. Ők magyarok. 

Hogy ez mennyire nem így van, hogy mennyire megváltozott (körülöttük) a világ, a környezet hozzáállása, azt majd csak Auschwitzban fogják fel, ahogy Kertész Imre is ott szembesült azzal, amit Joseph Roth már 1927-ben megírt: „a magyar zsidók valójában magyar nacionalisták – Horthyval együtt”. A „igazi (kelet-európai) zsidók” nem fogadják be magyar sorstársaikat, mert azok nem tudnak jiddisül, nem ismerik az ortodox (haszid) szokásokat, hagyományokat, tehát számukra: a magyarok „nem (igazi) zsidók”. Ehhez hozzájárult, hogy a „keleti zsidók” már 4-5 éve a lágerben voltak, mire a látszólagos "védett helyzetükből” kiszakított magyarok odakerültek. Egy Auschwitz-ot megjárt lengyel („zsidó”) jegyezte meg: „Óh, a magyarok! Hullottak, mint a legyek. Elkényeztetett népség, nem voltak hozzászokva a nélkülözéshez, úgy, mint mi (lengyel) zsidók.”

Eichmann sem találta Budapesten azt a „zsidó” vezetőséget, amit a többi európai országban tapasztalt. Eichmann, mint a „zsidó ügyek” szakértője, 1934 óta dolgozott az SS berlini központjában. 1937-ban kiküldték Palesztinába, hogy ott előkészítse a német zsidók (esetleges) tömeges kivándorlását. A jiddis mellé megtanult héberül is, ezenkívül a judaizmusban is otthon volt. Találkozni akart arab vezetőkkel is, de a britek nem engedték. Viszont a cionista mozgalom vezetőivel többször tárgyalt (mind Palesztinában, mind Németországban), hiszen mindkét félnek (más-más, de közös) érdeke volt az európai zsidóság mielőbbi és tömeges eltávolítása Európából.

1944 tavaszán, előzetes információi alapján, Eichmann nehéz feladatnak ítélte meg budapesti küldetése (gyors) sikerét. Feltételezése szerint, ha ennyire magyarok ezek a „magyar zsidók”, akkor elszállításuk (deportálásuk) kemény ellenállásba fog ütközni. Hiszen a magyarok meg akarják majd védeni nemzettársaikat, mint azt például a dánok tették, akik egy éjszaka alatt közel 8.000 dán „zsidót” vittek hajókkal, csónakokkal át Svédországba, elvégre honfitársaikról volt szó.

A magyarok azonban nem tekintették a „zsidókat” magyaroknak! Közben Eichmann is rájött, hogy a Zsidó Tanács tagjai sem „igazi zsidók”, mivel (néhány imán kívül) nem tudtak jiddisül vagy héberül beszélgetni. Hiába próbált nekik az Obersturmbannführer ezzel a máshol már jól bevált trükkel „kedveskedni”. Németül könnyebb volt a „magyar zsidókkal” társalogni, elvégre Goethe nyelvét az európai kultúra alapjának tartották az izraelita magyarok. . 

1945-től megint izraelita lett a magyar „zsidó”. A vallásra utaló „izraelita” elnevezés (anyakönyvezés, temetők, hitközségek, stb. neveiben) a Kiegyezés óta megszakítás nélkül szerepelt, elfogadott hivatalos forma volt. attól függetlenül, hogy a 40-es évek elején egyes okmányokra rákerült a „ZS” betűs pecsét. Az új (szovjet mintájú) állam ugyancsak vallásnak tekintette, és izraelitának nevezte a magyaroknak ezt az időközben lélekszámban jócskán megcsappant csoportját. Valószínűleg így akarták elejét venni a hétköznapi „zsidózás”-nak, mellyel egyúttal sikeresen kiiktatták a nácizmus, a hungarizmus, a nyilas idők és Horthy korszak szélsőséges, gyűlölködő beszédeire emlékeztető szitkokat, szófordulatokat, azaz a "zsidózás" bármiféle formáját. Hogy a „zsidó” és „zsidózás” lehetőségét teljes mértékben kizárják, Magyarországon betiltották a cionista mozgalmat is. Logikus, ha hazánk (kis túlzással) egyik napról a másikra az „utolsó csatlós”-ból a béketábor „őszinte híve” és tagja lett, és határait a külső ellenségtől védeni kellett, akkor egy olyan szervezetnek, amely az ország elhagyására buzdítja az embereket (ráadásul a „zsidókat”!), az új, szocialista társadalomban helye nincs.

A Vészkorszakot átéltek előtt három lehetőség állt: 1. El ebből az Európából (bárhova). 2. Ha már újrakezdés, akkor a „saját haza” (az akkor még nem létező Izrael). 3. Magyarországon maradni, elvégre minden ideköt. Ezt a harmadik csoportot célozta meg (és használta ki) a terjeszkedő moszkovita ideológia, mely remek emberanyagot látott meg bennük. Hiszen a túlélők egyben üldözöttek is voltak, ergo „született antifasiszták”. A történtek miatt közülük sokan ateisták lettek („itt a bizonyíték: nincs Isten. Ha lenne, vagy lett volna, akkor ez a borzalmas igazságtalanság nem történik meg”.), ergo a „kommunizmus hívei”.  Ráadásul, (naívan) bíztak egy olyan újrakezdésben, amely egy jobb, igazságosabb társadalmat, valamint biztos jövőt ígért. Ezenkívül és felül, hű, igaz magyarok, akik minden „nehézség” ellenére (továbbra is) hazájuknak tekintik ezt sokat szenvedett országot.

A magyarságtudatot erősítette annak a felismerése is, hogy a megtapasztalt igazságtalanságok ellenére, csakis a nemzethez tartozás tud biztonságot adni Európa ezen részén. Amit persze a többségi társadalomnak is meg kell értenie, el kell fogadnia, mi több, be kell tartania és be kell tartatnia! Akár van bűntudata az ország népének, akár nincs. Az egykori üldözöttek hagyományai vallásnak tekintendők, amely a nemzeten belül a történelmi egyházak közzé sorolandó! Úgy, ahogy az 1867-ben a Kiegyezéskor már egyszer megtörtént. Hiszen, ha nemzetiségnek vagy kisebbségnek tekintjük, akkor tagjait bármikor ki lehet utasítani (deportálni) az országból, azaz „hazaküldeni” (lásd népi németek kitelepítése, szlovák-magyar lakosságcsere).  Megjegyzem, ez az elv vezette Esterházy Jánost is 1942-ben, amikor tartózkodott a szlovák deportálási törvény szavazásánál. Nem a „zsidóság melletti” (bátor) kiállás, hanem a magyar kisebbség (még bátrabb) védelme lebegett a szeme előtt. Hiszen, ha a deportálási törvény általános megfogalmazású, akkor a következő csoport akár a magyar is lehetett volna. Igaz, nem északnak, Auschwitz felé, hanem délnek, Magyarország felé.

1989-ig egyértelmű volt, hogy „nincsenek zsidók”, csak izraelita vallású magyarok. Már, aki vallásosnak tartotta magát. Ettől függetlenül a közbeszédben mindig jelen volt a „zsidózás”. Sőt, a hivatalos nyelvhasználatba, a központilag irányított sajtóba, médiába is belekerült a burkolt, kódolt „zsidózás”. Ez a hatnapos arab-izraeli háború (1967) után erősödött fel, amikor a hatalom nem tudta, vagy nehezen tudta kezelni Izrael győzelmét. A hivatalos politika Izrael-(és Amerika-)ellenes volt, a hazai „Izrael szimpatizánsokat” is valahogy le kellett szerelni, elítélni. Ekkor került elő a cionista kártya, ettől kezdve minden és mindenki „cionista” lett, aki a „zsidóknak drukkolt”. A Horthy-korszakot átéltek, persze rögtön értették, érezték az ármányságot, a finom, de egyértelmű „zsidózást”.

1989 után megint elkezdtek "zsidózni". Mindenki, de főleg az izraelita magyarok gyerekei, akik azt hitték, hogy ezzel és most "felszabadultak", itt a coming out ideje. A Parlamentben még eleinte felháborodtak a „zsidó” szó hallatán. Újsághír volt, hogy valaki „bekiabált”. Azóta a természetes beszéd része lett, éppúgy, mint a 40-es évek első felében. A miniszterelnök is lassan hetente védi meg a „zsidait”. Nyílt levélben utasította belügyminiszterét, hogy azonnal kerítse elő ki firkálta össze az alma materéhez közeli zsidó (nem izraelita!) temető falait. (tényleg, van eredmény?). Orbán megszólalásaiban sohasem tekinti magyarnak a "zsidókat" (lásd idézet levele, vagy parlamenti felszólásai).

A vallásra utaló izraelita (magyar) minden indoklás nélkül eltűnt a magyar köznyelvből, és közgondolkodásból. Még a felekezeti vezetők is „zsidózzák” magukat, azaz nem tartják magyarnak magukat, mintha nem lett volna néhány évtized, no meg egy Holocaust, ami épp e szóval próbálta kitépni a nemzet testéből ezeket a jó magyarokat.

Nem tűnt még fel senkinek, hogy a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) neve alapján nem az izraelita felekezetű magyarok hit-közössége, hanem csak egy „magyarországi” – tehát „nem magyar”, ráadásul a "zsidók"  hit-köz(ös)sége?  Ergo, e szervezet, szövetség sem tekinti saját magát magyarnak!  De még ennél is elképesztőbb, hogy egy ortodox rabbi által „alternatíva”-ként alapított szervezet használja az „izraelita” megnevezést (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség), amit épp azért „találtak ki” (1867-ben), hogy megkülönböztessék a neológ, az asszimilációt elősegítő, vallási irányzatot, a „szakállas”, jiddisül beszélő, haszid ortodoxoktól. Azoktól, akik később Auschwitzban sem tekintették „zsidónak” a magyarokat.

A hazai gondolkodásra és annak fonákságára talán legjellemzőbb szegény Radnóti Miklós esete. Egy ember, aki száz százalékban magyar akart lenni, és mindenben megfelelni szeretett szülőhazájának. Egy igaz magyar. Ezért képes volt nevet és vallást változtatni, hogy ezzel is kimutassa, kifejezze hűségét e néphez, a Kárpát-medencei magyarsághoz, ahova született, amelynek nyelvét, az anyanyelvét, mesterfokon ismerte és művelte. Ezt a nagy magyart a hazai politika (és közgondolkodás) „lezsidózta”. Halálában sem hagyják meg neki azt a tiszteletet, amire világéletében vágyott: magyarnak lenni. Csináltak belőle egy „zsidót”, egy Holocaust áldozatot, mi több elneveztek róla egy „zsidó” gimnáziumot. Azaz továbbél az a rasszista, kirekesztő szemlélet, amitől Radnóti egész életében szenvedett.

Nagyot téved Orbán Viktor, ha azt hiszi egy internetes hírportál bezárásával Magyarországon megszűnik (vagy legalábbis csökken) az antiszemitizmus. Az effajta gondolkodás a populizmus legtipikusabb megnyilatkozása, amit a jónép be is vesz, hiszen édes dallam a fülnek: igen, mi nem vagyunk antiszemiták, ezért bármilyen látványos tiltás, betiltás megnyugtatóan hat a sértő, kényelmetlen címkézésre, még ha tudjuk is, hogy a „sértés” nem megalapozatlan, van benne némi igazság.

Az antiszemitizmus visszaszorításának egyetlen módja: visszatérés a Ferenc Józsefi gondolathoz: a „zsidó” egy vallás, méghozzá az egyik legősibb egyistenhitű vallás, ami egyúttal egy (államilag elismert), történelmi egyház. Legalább három-négyezer évvel idősebb, mint a világot uraló alig több mint kétezer éves keresztény vallás, mely mellesleg az izraelitából ered, és a szeretetet tette hitvallása középpontjába. 

Antiszemitizmus volt, van és lesz. Csak a mértéke nem mindegy, no meg a helye a társadalomban. A múlt „hibáiból” tanulva, állami szintre emelését mindeneszközzel meg kell akadályozni, ez össztársadalmi érdek.

Ideje lenne ráébredni, és (nemcsak) a történészeinkkel megértetni, hogy az újabb kori magyar történelemben (1867 óta) a Kárpát-medencében törvényileg „zsidó” népet nem tartanak nyilván, csak vallásként az izraelita felekezetet. Az Aranykor (1867-1914), a Monarchia közel 50 éve is azt bizonyítja, hogy ez az egyetlen mód és út az antiszemitizmus kelet-európai visszaszorítására. Ezt, a Kiegyezés óta terjesztett szemléletet kellene tudatosítani a lakosságban, az oktatás és a közélet terén. Ha ez sikerülne, nagyot lépnénk előre.

Akinek e tájék szülőhazája, és kebelébe Kölcsey négy szócskája (A haza minden előtt) van vésve, az MAGYAR, a magyar nép, nemzet tagja, része, - származásától és vallásától függetlenül. Ezen belül pedig vannak olyanok, akiknek a vallása (ha egyáltalán gyakorolja) izraelita. Hiszen eszerint éltek őseik az elmúlt több mint 150 évben. A második világháború utáni korosztályok és generációk pedig elgondolkozhatnának azon is, hogy vajon a sok szenvedés, nélkülözés ellenére ezek az emberek miért döntöttek az itt maradás mellett, és gyerekeiket miért nevelték (jó) magyarnak?  

Akik pedig kisebbségként, nemzetiségként élik meg „zsidóságukat”, azok elődeiknél mindenképpen szerencsésebbek, mert 60 éve van már hova menni, menekülni. Viszont meggondolatlan viselkedéseikkel és kijelentéseikkel akaratlanul is a szélsőségeket támogatják. Jó lenne, ha nem segítenék azokat a hatalomba, akik legszívesebben vonat helyett (Izrael állam pénzén) repülőgépre tennék a „zsidókat”. Elvégre nyilasaink is európaiabbak lettek.

Magyarország még messze van, nagyon messze van, az egykori bajor belügyminiszter, a későbbi bajor kormányfő, Günther Beckstein (CSU) gondolataitól, aki egy alkalommal kijelentette:  „..Bajorországot különböző törzsek alkotják, az ősbajorok, a svábok és természetesen a frankok (Beckstein is az!). A háború után negyedik törzsként a szudétanémetek integrálódtak, az ötödik bajor törzs viszont a zsidók. Nélkülük a kultúránk csak töredék lenne, ezért büszkék vagyunk erre a bajor törzsre….”