Tanmese vagy példabeszéd

Az alábbi elgondolkoztató sorokat történész barátom írta, amit engedelmével most közkinccsé teszek.

"......Lehet ma is érvényes következtetéseket levonni régmúlt eseményekből? Lehet tanulni belölük ? Van értelme felkavarni múlt idők porát? Ezekre a kérdésekre igennel lehet válaszolni, mert a környezet, a színfalak ugyan változnak, de az emberi természet évezredek óta változatlan.

Napjainkban a kontinenseket átfogó válságok láttán sokan a szabadságjogokon nyugvó demokráciát látják veszélyben. A válságba került bankok és eladósodott, a csőd közelébe jutott államok megmentése érdekében hozott intézkedések pedig vezető politikus ismételten hangoztatott véleménye szerint alternatíva nélküli volt, mert ez volt megmentésük egyetlen reális lehetősége.

A történelmi emlékezet arra tanít, hogy ilyen, vagy hasonló válságok korábbi korokat is sújtottak. Mert nincs új a Nap alatt.

A válságba jutott állam megmentésében, a lehetőségek mérlegelésében és alternatívák keresésében látta életfeladatát egy régmult kor nagy politikai gondolkozója, Marcus Tullio Cicero.

A félig-meddig demokratikus római köztársaságot a Krisztus előtti első században a pogárháború káosza fenyegette. Az államot irányító törvényhozó testületben, a szenátusban, hiányzott a köztársaság megmentésére irányuló közös akarat. Cicero, aki a Catilina-féle összeesküvés leleplezéséért a szenátustól a Haza Atyja (pater patriae) kitüntető elnevezést kapta, minden erejével, ékesszólásának latbavetésével, a köztársaság megmentésén fáradozott. Végül, hosszú töprengés és habozás után, arra a belátásra jutott, hogy a római köztársaság válságát csak erős kézzel, esetleg katonai erőszak alkalmazásával lehet megoldani, más alternatíva pedig nincs.

Cicero Octavianusba helyezte minden reményét, mely mégse mentette meg őt attól, hogy a polgárháború áldozata legyen. Logikusnak látszó elhatározása abban a történelmi pillanatban végzetes hibának bizonyult és meggyilkolásához vezetett. Cicero levágott fejét ádáz ellensége, Antonius, közszemlére tette Rómában. Cicero így már nem érte meg, hogy végül a római köztársaság is az egyeduralom áldozata lett.

Octavianus kezdetben fenntartotta a köztársaság látszatát, és a szenátust is meghagyta, mint törvényhozó testületet. Ugyanakkor saját kezében összpontosította a kulcsfontosságú tisztségeket. Ő maga hivatalosan sérhetetlen (sacrosantus) lett, akinek a hálás és valójában mindennemű hatalomtól megfosztott szenátus az A u g u s t u s (fenséges) címet adományozta. Augustus felemelkedését szinte szükségszerűen megelőzte a politikai gondolkozó Cicero bukása, mint ahogy a válság hozzáértő megoldásával (legalább is Rómában) a szabadság magasztos eszméinek feladása járt.

A jelenkor demokráciái remélhetőleg nem ilyen árat fognak fizetni a válság megoldásáért.


Korbuly Dezső történész, München

.