Június 28. Versailles

Június 28.  Emlékezetes nap. 100 évvel ezelőtt (1919-ben) ezen a napon írták alá a 20. század legvitatottabb békeszerződését Németországgal, amit (egy éven belül, 1920 augusztus 20-ig) több hasonló követett, az első világháborút elvesztett központi hatalmak mindegyikével, külön-külön.

Talán nem véletlen, hogy öt évvel korábban (1914. június 28.) ugyanezen a napon ölték meg Szarajevóban az osztrák-magyar trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét, amitől a Nagy Háború (I. világháború) kitörését számítják. A száz évvel ezelőtti, 1919. június 28-i, békeszerződéssel kezdődött eseménysorozat gyökeresen megváltoztatta az addigi Európát, megszűntek a napóleoni háborúkat követő 19. századi Európa nagy birodalmai. A Versailles-i szerződések (így, többes számban) alapjában változtatták meg Európa addigi politikai és társadalmi rendjét, életét, történelmét, gondolkodását és jövőjét, mely napjainkra is kihatással van, különösen a kontinens keleti felére.

Az 1919. június 28-i versailles-i szerződés, annak is 232-es cikkelye, kemény feltételeket szabott a kétfrontos háborút vívott, és veszített Németországra. Ráadásul a békeszerződés aláírását nem előzték meg a szokásos „egyeztető” tárgyalások.

az addigi gyakorlat ugyanis az volt:

1.         a felek fegyverszünetet kötnek, azaz beszüntetik a hadi cselekményeket, és az alakulatok általában ott maradnak, ahol beszüntették a harcot.

2.         majd az addig harcban állt felek katonai vezetői, politikusai, tárgyalóasztalhoz ülnek és („kialkudják”) megtárgyalják elsősorban a területi igényeket. Tehát, csapataik (időben és térben) meddig vonulnak vissza, és adják át a területet (az ott lakókkal együtt) a győztes félnek.

3.         ez az egyezkedés hónapokig is eltarthat, melynek végén az úgynevezett „békeszerződés”-sel szentesítik a „kialkudott” (diktált) új katonai és politikai helyzetet.

A II. világháború vége felé használták gyakran a „feltétel nélküli megadás” kifejezést és fogalmat, mely előre jelezte, hogy „nincs apellálás”, minden úgy lesz, ahogy azt a győztesek diktálják.  Ezt 1918-19-ben (még) nem így gondolták a vesztesek (köztük Magyarország sem).  A fegyverletétel, a harcok beszüntetése, hatalmas megkönnyebbülést jelentett a lakosság, de a harcoló katonák részére is. Érdekes, a hazai történelem tanításból mintha hiányozna az a tudat, hogy elveszítettük az 1914-18-as Nagy Háborút, aminek megindítása is (részben) a magyaroknak tudható be. Igaz, 1914 elején úgy látszott a Monarchia „bekebelezi” a harmat gyenge Szerbiát, és rövid időn belül (őszre) a Habsburg birodalom része lesz. Tisza István magyar miniszterelnök ellenezte a Szerbia elleni háborút, mert attól tartott, hogy (a várható, gyors) győzelem esetén még rosszabb lesz a magyarok aránya a Monarchián belül. Háborút csak akkor indíthatott a K.u.K (azaz császári és királyi)  Osztrák-Magyar Monarchia, ha ahhoz mindkét fél (osztrák és magyar – Bécs és Budapest) hozzájárul. Végül is Tiszán múlott a Nagy Háború megindítása. Tisza nagyon bízott az 1871 óta létező Német Birodalomban (császárságban), különösen a technikailag fejlett és vezető Poroszországban (Bismarck). Az elkövetkező négy év (1914-18) alatt a háborút kezdőktől elfordult a hadi szerencse, és a központi hatalmak (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Bulgária és az Oszmán Birodalom) elveszítették a Nagy Háborút, amiért a béke első napján Tisza az életével fizetett.

Az 1919. július 28-án aláírt versailles-i békeszerződés 231-es cikkelye szerint Németország elismeri, hogy egyedül felelős az I. világháború kirobbantásáért, valamint szövetségesei felelősök valamennyi veszteségért és kárért, amit a szövetségeseknek és azok állampolgárainak okoztak. A 232-es cikkelyben pedig Németország elismeri, hogy (hatalmas) jóvátételt fizet Franciaországnak, Belgiumnak és Nagy-Britanniának. Egyúttal kötelezi magát egy olyan kis létszámú hadsereg fenntartására, aminek nem lehet támadó fegyvere, például repülőgépe, tengeralattjárója vagy tankjai. Ezenkívül jelentős területekről mond le, amin, Keleten, az új lengyel állam jött létre, Nyugaton pedig Elzász-Lotaringia ismét Franciaország része lett. (a Saar-vidék, pedig 15 évre francia fennhatóság, közigazgatás alá került)

1945 után Európa nyugati fele - külső (amerikai) segítséggel - megpróbált gyógyírt találni a 20. század elei (1919-22) „nagy tévedésre”, hiszen a szövetségesek (Entente = Antant) az 1919-20-as Versailles-i békeszerződésektől remélték az örökbékét hozó „új európai rendet”, mely 20 év múlva, a múltszázad 40-es évei első felére, iszonyatos emberi és anyagi pusztításba és pusztulásba torkollott. A Versailles-ban diktált újrend gyakorlatilag megszüntette a kontinens addigi (nagy) birodalmait: a német (Hohenzollern), az osztrák-magyar (Habsburg), a cári (Romanov) és az ottomán (Oszmán) birodalmat, és helyükre a 19. század második felétől (1848) oly áhított nemzetállamokat, más néven utódállamokat hozták létre. Az Amerikából importált nemes gondolat a „nemzetek önrendelkezési joga” (Woodrow Wilson), azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, különösen az államhatárok térképasztalon történt megrajzolása miatt. A (világ)békét a nemzetek feletti szervezet, az ENSZ elődje, a Népszövetség igyekezett biztosítani. Ezért a Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) Egyezségokmányát a párizsi békekonferencia írta elő 1919-től, amelyet aztán beiktattak valamennyi békeszerződésbe.  Érdekességek: az Egyesült Államok sohasem lett tagja a Népszövetségnek. A versailles-i szerződést Németország részéről a (szociáldemokrata) Weimari Köztársaság írta alá azzal, hogy annak igazságtalanságai ellenére az „életnek tovább kell mennie”.

Mivel, 1919-ben a győztesek nem álltak le „alkudozni” a vesztesekkel, így a békeszerződés valójában békediktátum lett. A franciákat a német nyelvterületek feldarabolása vezette. Lásd Dél-Tirol, Szudétaföld, stb. Meggyőződésük volt, hogy ezáltal Németország jó időre képtelen lesz ismét háborút viselni szomszédjai, mindenekelőtt a franciák ellen. Georges Benjamin Clemenceau híres/hírhedt mondása:

„a háború csak előkészület volt, a német nép megsemmisítése csak most kezdődik. 20 millió német túl sok Európában”

Der Krieg war nur die Vorbereitung, die Vernichtung des deutschen Volkes fängt jetzt erst an.“

 „Es gibt zwanzig Millionen Deutsche in Europa zu viel.“

Ez a clemenceau-i mondás Bibónál is megtalálható

„…Bármilyen fényesek voltak is a franciák katonai teljesítményei 1914–1918 között, a győzelem mögött ott állott az a nyugtalanító tapasztalat, hogy Franciaország rettenetes erőfeszítései, szörnyűséges vérvesztesége éppen csak elég volt ahhoz, hogy szövetségeseivel együtt tartani tudja a két fronton harcoló Németország egyik frontját. Ezért mondotta Clemenceau, hogy húszmillióval több német van, mint kellene. A németek ebből a megállapításból csak a szadista németgyűlöletet hallják ki, mely örömét lelné húszmillió német pusztulásában. A lényeget azonban akkor ragadhatjuk meg, ha ezt a megállapítást megfordítva fogalmazzuk meg: Franciaországnak s vele Európának az a baja, hogy húszmillióval kevesebb francia van, mint kellene…..”  (Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről)

Clemenceau, Georges Benjamin (1841–1929) – francia politikus, miniszterelnök. Politikai pályafutását a baloldalon kezdte. A Radikális Párt egyik megalapítója és vezetője. A Dreyfus-perben Zolát támogatta. 1906-tól 1909-ig, majd 1917–20-ig miniszterelnök. A párizsi békekonferencián (1918. nov.–1919. jun.) a francia delegáció vezetőjeként nagy szerepet játszott a háború utáni európai hatalmi berendezkedés kialakításában.

Wilson, Thomas Woodrow (1856–1924) – amerikai demokrata párti politikus, az Egyesült Államok 28. elnöke. 1890-től a princetoni egyetem tanára (jogot és közgazdaságtant adott elő), 1902-től az egyetem elnöke. 1910-től 1912-ig New Jersey állam kormányzója, majd 1912-től 1920-ig az USA elnöke. 1917. ápr. 6-án az Egyesült Államok hadat üzent Németországnak, s az antanthatalmak oldalán belépett a háborúba: 1918. jan. 8-án hozta nyilvánosságra békeprogramját, amely „Wilson 14 pontja”-ként vált ismertté. 1918. dec. 13-tól megszakításokkal Európában tartózkodott, a párizsi békekonferencia egyik meghatározó alakja volt. 1920 decemberében Nobel-békedíjjal tüntették ki.

Tehát, a Nagy Háborúnak 1918 november 11-én lett vége, pontosabban akkor hirdették ki a fegyverszünetet, majd 1919 januártól kezdődtek a Párizs melletti nemzetközi tárgyalások, a párizsi Békekonferencia, egy átfogó békeszerződésről, mely az egész kontinenst jobbá, lakóit boldogabbá akarta tenni. A győztesek részéről a Nagy Négy (Big Four) vagy a Négyek Tanácsa (Der Rat der Vier, auch die Großen Vier) vezette az előkészítő tárgyalásokat:

Woodrow Wilson of the United States,

David Lloyd George of the United Kingdom,

Vittorio Emanuele Orlando of Italy,

Georges Clemenceau of France

A tárgyalási szempontok kidolgozásának alapját két személy és szemlélet határozta meg: az amerikai Wilson, aki a népek önrendelkezési jogának szószólója volt, és úgy látta akkor lesz (örök)béke Európában (és a világon), ha minden nép, nemzet, önálló és független, és ha a nemzetállamok sokasága alakul ki a kontinensen, melyek védelmét a Népszövetség nevű nemzetközi felügyelő szervezet biztosítja, mi több garantálja. A másik elképzelést és szemléletet a francia Clemenceau képviselte, aki szerint akkor jön el az európai béke, ha Németország soha többé nem tud háborút indítani. Hasonló elképzelés és megfontolás vezette a győzteseket a háborút vesztett többi ország (a „központi hatalmak”) békeszerződésénél, diktátumánál is. A sok nyelvű és nemzetiségű (császári és királyi) Osztrák-Magyar Monarchiát eleve különválasztották, külön békeszerződést kötöttek Ausztriával, és külön Magyarországgal.

A versailles-i békeszerződések kronológiai sorrendje:

1919. június 28. Versailles-i szerződés Németországgal,

1919. szeptember 10. St. Germain-i szerződés Ausztriával,

1919. november 27.  Neuilly-i szerződés Bulgáriával,

1920. június 4. Trianon-i szerződés Magyarországgal,

1920. augusztus 20.    Sevres-i szerződés az Ottomán Birodalommal.

A Nagy Háború (első világháború) pusztítására jellemző néhány (összehasonlító) adat: Franciaország négy év (1914-18) alatt a katonakorú (azaz 20-30 éves) férfi lakossága egynegyedét (25%) veszítette el. A briteknek és az olaszoknak 750.000 halottja volt. Összehasonlításképpen: 1914-18 között kétszer annyi halottjuk volt a briteknek, mint a második világháború idején. Az Egyesült Államoknak, mely csak az I. világháború utolsó öt hónapjában vett részt, mindösszesen 114.000 halottja volt, ugyanakkor a második világháború 44 hónapja alatt 400.000 embert veszítettek. Németország 1.8 millió embert veszített, akiknek nagy része harcokban esett el, de jelentős emberáldozatot követeltek a blokádok (és az azt követő éhinség), melyek a polgári lakosság körében szedte áldozatait.

A németek között elterjedt, hogy árulásnak köszönhetik a bukást. A kommunisták, a pacifisták és a zsidók, valamint a gyáva politikai vezetőik, a „novemberi bűnözők”, tették le 1918. november 11-én a „győzelemre álló” Németország fegyvereit a szövetségesek (Antant) előtt. Ennek valóságtartalma, senkit sem érdekelt. A németek nehezen törődtek bele abba a ténybe, hogy a harctereken, a frontokon elvesztették a háborút, miközben a britek blokád alá vették Németországot és ki akarták éheztetni a lakosságot. Szép angol szóval „turnip winter” („répa tél”) nevet kapta 1918 európai tele. Az elkeseredettséget kihasználták a politikai szélsőségek. A szélsőbaloldaliak (kommunisták) forradalomról, tanács-(szovjet) köztársaságról álmodoztak, a szélsőjobboldaliak (lásd Hitler) pedig lelket akartak önteni a népben, hogy „merjenek nagyok lenni”. Ez a mítosz aztán új (politikai) szintre emelte a nacionalizmust, különösen a nemzeti szocializmus keretében.

Ezeket a tényeket ismerve, felvetődik a kérdés: vajon Magyarország, a magyar vezetés nem látta, nem sejtette, hogy mi vár az országra és népére, az egy évvel később (1920. június 04.) aláírásra került (Trianon-i) békeszerződéskor? Pedig ott volt a Monarchia másik államának, Ausztria, példája is, amikor a szociáldemokrata bécsi kormány 1919. szeptember 10-én írta alá a versailles-i „békeszerződést”, melynek keretében elveszítették Dél-Tirolt és a Habsburg Birodalom fejlett iparvidékét, Cseh- és Morvaországot. Mindezek ismeretében a Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a mai napig nincs (megközelítőleg) pontos adat az I. világháború magyar áldozatairól, az összes katonai veszteségről. A hazai köztudatban csak a forradalmak és Trianon jelenti a Nagy Háború végét és annak sajnálatos következményét. A számadatok, a valódi veszteségek sehol sem szerepelnek.