Saturday, December 16, 2017

A migráns élet - Cseke László halála kapcsán


(Ekecs) Géza halála olyan dolgokat hozott a felszínre, amiről Magyarországon még ma sem szoktak beszélni. A magyar átlagembert manapság sem érdeklik az egyéni sorsok, az emigráns élet. Talán a jelenlegi ellenzék próbálja valahogy pedzeni a külföldi élet buktatóit, annak kezdeti nehézségeit, persze úgy beállítva, mintha az valami nemzeti tragédia következménye lenne. „Félmillió ember – főleg képzett fiatalok – hagyta el az országot a jelenlegi vezetés, ill. annak politikája miatt”.  Persze ez így nem igaz! Az 1989-es „fordulat” ugyanis meghozta az alapvető szabadságot: az utazás, a szabad helyváltoztatás lehetőségét. Manapság ennek a turizmusnak csak egyetlen akadálya lehet: a pénz. Erről különben már a 80-as évek végén is tudni lehetett. Hiszen a „világútlevél” mellett megjelent a „vízummentes” utazás lehetősége. Ezt sok magyar örömmel fogadta. Viszont ennek a „vízummentesség”-nek a hátulütője lett, hogy megnehezült a „kinn maradás”, a letelepedés, az emigrálás.  1989 után már nem voltak „disszidensek”, azaz politikai menekültek, mert politikai alapon a befogadást, az ottmaradást ezentúl a Szabadvilág államai nem támogatták. 1989-től nem lehet politikai menedékkérésről beszélni. Kitört a szabadság azzal, hogy megszűnt a Vasfüggöny. Első perctől tudható volt, hogy ezek a csóró kelet-európaiak el fogják özönleni Nyugat-Európát. Voltak akik, „sáskajárást” vizionáltak. Ezért is találták ki az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) felváltó EU-t. A gazdaságilag stabil és fejlett (gazdag) nyugat-európai országok a keletiek felvételét, csatlakozását feltételekhez kötötték, a legszembetűnőbb az euró bevezetésének megkövetelése volt, amit viszont nem kötöttek határidőhöz, miközben hét évet adtak a „felzárkózásra”. A munkás-párti, szakszervezeti kötődésű, szociáldemokrata németek a belépéstől számított első hét év alatt tiltották a keleti munkaerő beáramlását. A britek pedig azonnal megnyitották munkaerő piacukat. Elsősorban a lengyelek özönlötték el Nagy-Britanniát, mert történelmileg az angol nyelv fontosabb és szimpatikusabb volt számukra, mint a német. Németországba csak az alacsony képzettségű alkalmi munkások (pl. spárga szedő idénymunkások) jöttek. Később ők is a távolabbi brit szigetországba mentek, mert ott jobban megfizették őket.
A lényeg: minden kezdet nehéz, az újonnan érkezők hely- és nyelvismeret nélkül csak alantas fizikai munkát végezhetnek. Ez a történelem folyamán valamennyi bevándorlóra érvényes a világ minden pontján. Viszont sokan jobb szociális körülmények közé kerültek, mint amit hátra hagytak. Megcsillant a felemelkedés reménye és lehetősége is. Mindaz, ami szülőföldjükön hiányzott, és ma is hiányzik. Ezt nem akarja megérteni a hazai rendszer és államvezetés. És ez nem csak a jelenlegi kormány bűne, hanem egy gondolkozás hibája, mely nem adja meg a fiataloknak az előrejutást, a tapasztalt időseknek meg a nyugodt békés, munkás idős kort. Szép és divatos mai szóval az „esélyegyenlőséget”, a tehetségen, a rátermettségen alapuló kiválasztást.
Ennyi kitérő után vissza Cseke halálához, mely oly jellemző az emigrációra.  Itt álljunk meg néhány szóra! Szerintem a disszidens az, aki – valamilyen élethelyzet miatt - egy jobb életkörülmény reményében (illegálisan, szökve, „egy bőrönddel”) hagyta el szülőföldjét. A kivándorló az, aki engedéllyel távozott, és vihette magával ingóságai egy részét. Mindkét kategória az új (választott) hazában a mielőbbi beilleszkedést tartotta szem előtt. Az emigráns ugyanakkor nem a beilleszkedést tartotta legfőbb feladatának, hanem a szülőföldje hagyományainak, szellemi értékeinek megőrzését. Ennek volt bizonyos formája a SZER-nél való munkavégzés is. Az ott dolgozók valójában a hidegháború frontharcosai voltak. Ki voltak téve az ellenség (a szülőföldi államrend) aknamunkájának, a titkosszolgálatok zsarolásának, életük is veszélyben volt. Nem egy munkatárs gyilkosság áldozata lett. Igaz, ez a magyar államvédelemre nem volt jellemző. Az emigráció, amolyan (részben) önkéntes száműzetés volt egy eszme (általában a szabadság) érdekében. Lásd Kossuth Lajos.
Vissza Csekéhez! Bevallom, fura embernek ismertem meg (Ekecs) Gézát. Egy végtelenül rendes, segítőkész munkatárs volt. A Rádió lelke. Viszont a magánéletéről jóformán semmit sem tudtunk. A Rádió volt a mindene. Munkabírásáról legendák születtek. Az a pletyka járta, hogy Gézának azért van csak három gyereke (két fia és egy lánya), mert a Rádió fennállása alatt három adásszünet volt.
Egyedül járta a világot, mivel felesége félt a repüléstől. A telefont viszont mindig a felesége vette fel, aztán mikor a hívó fél megmondta a nevét, akkor átadta a kagylót Gézának. Egy időben egy házban laktunk. Már a beköltözés előtti napokban közölte, hogy „nem fogunk összejárni”. „Nincs olyan, hogy bekopogsz, mert elfogyott a cukor vagy a liszt” – mondta. Őszintén, nem értettem.  Csak sokkal később, a halála után értettem meg. Géza ugyanis kettős életet élt. Mindene volt a rádiózás, azért élt és halt. A családját pedig féltette. Különösen az esetleges hazai provokációktól. Azt többször elmondta, hogy mivel a Rádióba nem engedték be a népszabadságos Pintért (István) és a későbbi „kékfényes” Szabót (László), ezért lakása telefonján keresték meg. Nem akart velük találkozni, viszont amit a telefonban  mondott azt (tudta nélkül!) magnóra vették, és a „Teenager Party” című propagandafilmben (összevágva) bejátszották. A hírhedt film kísérőzenéjét (Ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz) különben az akkor még erősen vonalas, párt- és rendszerhű Vámos Miklós (Tibor) triója (Gerilla együttes) szolgáltatta.
Egyszer, munka után hazafelé menet, valahogy szóba jött ’56. Mondta, hogy pont akkor volt nászúton Velencében, és amikor megtudta, hogy kitört a forradalom azonnal visszatért Münchenbe. Géza 1951 óta a monitoring (lehallgató, adásfigyelő) osztályon dolgozott, azaz a budapesti rádió adásait kellett figyelnie, ill. leírnia, amit aztán a Magyar Osztály tagjai megkaptak. A fontosabb híreket lefordították angolra, majd a management valamennyi nyelvi szerkesztőségnek megküldte. A monitoring osztály dolgozói közvetlenül az amerikai management alá tartoztak. Mint főnöke (László László) mesélte, a kezdetek óta Géza minden álma volt, hogy a magyar szerkesztőségben dolgozhasson.  Erre még egy darabig várnia kellett.  Közben kitört a forradalom, majd jött az átszervezés, jó néhány szerkesztőt kirúgtak, mert a kritikus napokban túl érzelmesen, emocionálisan szólaltak meg. Nem követték a (politikai) rádiózás alapelvét: a mértéktartó híradást, hírközlést. Hogy ez mennyire így volt, arra Géza is tett utalást, mikor azt mondta nekem: „Ha akkor a szerkesztőségben dolgoztam volna, engem is biztos kirúgtak volna”.  1958-ban jött el Géza ideje. Az akkori igazgató (Bede István) úgy gondolta, hogy a fiatalokhoz kellene szólni, de nem politikával, hanem zenével. A magyar osztály tagjai hallani sem akartak róla. „Ez egy politikai rádió, nem pedig egy zenei, pláne (nyugati) sláger rádió.” A magyar osztályon (szerkesztőségben) senki sem vállalta ezt a feladatot, ennek a műsornak a szerkesztését, vezetését. Végül (1959 májusában) a „lehallgató, leíró” osztályról hozták a vállalkozó szellemű (harmincegy-két éves) fiatalembert: Ekecs Gézát.  Géza újságírós múltja, valamint a film iránti rajongása alapozta meg a magyar szerkesztőségbeli sikerét. A monitoring mellett már akkoriban is írt filmkritikákat, ill. filmismertetéseket. Szerette a jazz-t is. Ennek ellenére voltak, akik nem szívesen látták a szerkesztőségben, és a háta mögött „lemezrakosgató”-nak nevezték. (a német „Schallplattenaufleger”-ből).
Műsorát a magyar osztály igazgatója mellett – mint kísérletet - az amerikai vezetés (management) is támogatta. A hazai reakcióra azonban vagy egy évet kellett várni. Majd robbanásszerűen jött a hír a Vasfüggöny keleti oldaláról: nagy siker a Cseke műsora! Géza pillanatok alatt a SZER legnépszerűbb munkatársa lett.  Hamarosan valamennyi nyelvi osztály átvette ezt a politikamentes (délutáni) „ifjúsági” műsort. Akkoriban (60-70-80-as évek) nem volt olyan magyar fiatal, aki ne ismerte volna Cseke nevét, és délutáni műsorát.
Ugyanakkor Géza gyerekei erről mit sem tudtak. Ők csak azt tudták, hogy a papa egy rádiónál dolgozik. Reggel elmegy, és este hazajön. Azzal tisztában voltak, hogy a papa magyar (a mama pedig bajor), és ez nekik elég volt. Persze más lett volna a helyzet, ha a papa egy német, helyi adónak lett volna ünnepelt műsorvezetője. Számukra csak papa volt. Már felnőtt korukban, amikor Géza Magyarországra járhatott, egyszer elvitte gyerekeit magával, hogy megmutassa azt az országot, ahol született, ahol a sohasem látott (magyar) nagyszülők éltek. Hamar feltűnt nekik, hogy bármerre mentek az emberek odajöttek a papához és gratuláltak neki, azzal, hogy a hangja olyan ismerős.  Ez döbbentette rá a gyerekeket, hogy a papájuk valahol (nagyon messze) igen népszerű, ismert ember lehetett (volt). Így történt, hogy a papa halála csak a család számára jelentett nagy veszteséget, fogalmuk sem volt, hogy a papa szülőföldjén mily sokan fogadták megdöbbenéssel a halálhírt. Géza lánya (Zsuzsa) úgy érezte, elég, ha a szomorú hírről értesít egy-két (volt) kollegát. Hogy az MTI-hez, vagy valami formában a magyar közvéleményhez is eljuttassa a papa halálhírét, eszébe sem jutott.
Ez a sors a disszidens, az emigrációban született, gyerekek többségére igaz. Ők már egy új, jobb világban születtek, távol attól a helytől ahonnan a szülők származtak. Van bennük valami büszkeség, hogy mások, „egzotikusak”, de ők már nem magyarok. Csak magyar származásúak. A nyelvet sem beszélik. Legfeljebb értik, tudják, sejtik, miről beszélnek a szülők egymás között, vagy barátokkal. Sok családban azért ápolják a magyar nyelv (alapvető) ismeretét, hogy tudjanak beszélni a távolban élő nagyszülőkkel, az unokatestvérekkel. Sokan közülük sokszor a világ más részére keveredtek, és ha a (nagy) család összejön. akkor bizony a magyar a közös nyelv.
Érdekes, a magyar nyelv és kultúra ápolói általában a szélsőjobboldaliak. Ők kényszerítették a már idegenben születetteket a magyar nyelv és múlt megismerésére. Ők építették a magyar templomokat. Mai szóhasználatban ők a „fundamentalisták”, akik valójában nem akarnak beilleszkedik, divatos szóval „integrálódni” az új környezetbe. Kevesen vannak, de hazai szempontból külföldön ők a magyar nemzethez tartozás fő ápolói, hívei, támogatói. A nagy többség azonban már az új haza, az idegen szülőföld tagjai.
Ezek a gondolatok keverednek bennem Géza halálával kapcsolatban. Gyermekei szomorú családi eseménynek tartják apjuk elvesztését, fel sem merült bennük, hogy halálát a szülőhazában nemzeti gyásznak tartják. Hazai szempontból nevezhetem emigráns sorsnak, amit Magyarországon nem igazán értenek, és nem éreznek át.
 
 

No comments:

Post a Comment