1944

Érdekes az emberi gondolkodás. Aki 1944-ben halt meg Magyarországon, az biztos “zsidó”, mert megölték. Pedig szép számban haltak meg ebben az évben természetes halállal vagy estek el, mint katonák, elvégre Európában háború dúlt. Mégis, ez az esztendő hozta Magyarország történetének legnagyobb embervesztességét. Méghozzá igen rövid idő alatt (öt-hat hét), és ráadásul nem katonai cselekmények következtében. A polgári áldozatok halálát nem frontvonal áttörés, nem szönyegbombázások, de még csak nem is atombomba okozta. Enélkül is sikerült a magyar hatóságok segítségével közel félmillió igaz magyar embert előbb kifosztani, majd a halálba küldeni. Ezt egyetlenegy országnak sem sikerült addig ilyen rövid idő alatt véghez vinnie. Magyarország mindenkinél jobban teljesített.

 

A nem mindennapi teljesítmény titka, hogy a Horthy-korszaknak nevezett 25 esztendő alatt (a Tanácsköztársaság bukásától, 1919. augusztustól) a magyar államvezetés szisztemetikusan táplálta az antikommunizmusnak álcázott antiszemitizmust. Elhitette a magyar néppel, hogy minden baj (háborúvesztés, proletárdiktatúra, országcsonkítás, Trianon, stb.) oka és okozója a lakosság kb. 6-8 százaléka, egy olyan kisebbség, amely az 1910-es népszámláláskor még nem létezett! Miközben egyre többen hitték el, hogy ezek a honfitársak nemcsak vallási, hanem származási, mi több, faji alapon is különböznek az ország lakóitól, ezért nem tartoznak a nemzethez. Ugyanakkor a többi velünk élő német, horvát, szlovák, szerb, román, stb., származásúakat továbbra is a magyar nemzet szerves részének tekintették. Olyannyira, hogy az akkori nacionalista, antikommunista (és antiszemita) hangadók (fajvédők) semmiféle hecckampányt nem folytattak a köztünk élő, de származásilag a “területrablók”-hoz tartozók ellen. A numerus clausust sem alkalmazták velük szemben. Pedig az államvezetés irredenta propagandája szerint nem a Versailles-i Szerződés (rossz) döntése okozta Trianont, hanem a részben újonnan alakult szomszédos országok.

 

A kényszer-magyarosításokban sem talált semmi kivetnivalót a korszak hazai közvéleménye. Az oktatási intézmények vezetői nyíltan tudatták diákjaikkal, hogy diplomájukat, mesterlevelüket csak akkor vehetik át, ha szép magyar nevük lesz, mert ez segít(het) az elhelyezkedésben, a további érvényesülésben. Főleg a “zsidós nevű” sváboknak (pl. Klein, Grósz, Steiner, Horn, Pfeiffer, Roth, stb.) ajánlották ezt melegen, akik ezzel a lehetőséggel az első zsidótörvény elfogadásatától (1938) előszeretettel éltek is. Ez ugyancsak megerősíti, hogy jóval a náci megszállás előtt is már létezett és virágzott a hétköznapi antiszemitizmus.

 

Ha már 2014-et, a Holocaust emlékévének nyilvánította a jelenlegi magyar kormány, akkor a megemlékezéseknek is erről kellene szólniuk. Méghozzá a mintegy félmillió alaptalanul kiközösített honfitársunk emlékét állítva a középpontba. Kihangsúlyozva, hogy ártatlan családok, civil emberek százezreiről, a magyar nemzet szerves részéről van szó, akiket az első világháborút követően azonnal, fokozatosan és tudatosan taszított ki soraiból a fennálló magyar államvezetés és államapparátus. Be kellene látni, hogy nem Horthy személyén múlott ez a nemzeti katasztrófa. A magyar politikai elit és az általa irányított államigazgatás okozta a tragédiát.

 

Félmillió magyar civil pusztult el harci cselekmények nélkül. Ekkora pusztítást öt-hat hét alatt egyetlen ország civil lakossága sem szenvedett el, akár Tokió, akár Drezda szönyegbombázását nézük. Sőt, az atombomba sem követelt ennyi polgári áldozatot! Erre a nemzeti tragédiára egy országnak, egy nemzetnek emlékeznie kell!

 

Ugyanakkor az igazsághoz tartozik, hogy akkoriban mindebből az ország lakossága nem sokat érzett. Gondoljunk csak a mostani félmillió "elvándorlóra", a külföldön munkát kereső és vállaló fiatalokra, értelmiségiekre (orvosok, IT mérnökök, stb.). "Elmentek", és kész. 1944-ben sem érezte a jó nép a hiányukat. “Elvitték” volt (és még ma is!) a kulcsszó, nem pedig a halál, a megölés. A közömbösség így talán jobban érthető.

 

Itt jegyzendő meg, hogy vidéken, főleg a kis falvakra, nem volt jellemző a nyílt antiszemitizmus. Azt csak a központi, állami politika gerjesztette és irányította. A zsidó kereskedőt, iparost szerették, tisztelték, megbecsülték, mert köztudott volt, hogy áruja jó, minőségi, ha kellett beszerezte a legújabb pesti divat szerintit is, és náluk mindig volt hitel! Pontosabban kamatmentes részletfizetési lehetőség. A csendőrrel sohasem került összetűzésbe a törvénytisztelő kereskedő, vagy iparos, pláne a helyi orvos, állatorvos. 1944 májusában is csak parancsra jött értük a hatóság. Az embertelen erőszak és aljasság csak a gyűjtőhelyeken kezdődött, ott már kiélhették magukat az antiszemita, szadista alakok. A hátrahagyott holmikat, pedig széthordták a "szemfüles" helybéliek. A boltost még lehetett pótolni, az orvost azonban nem. Mire a vidék, de különösen az államvezetés észbe kapott, már késő volt.

 

Bizonyos ellentétet lehet felfedezni a vidéki és a városi, pláne fővárosi zsidóság között. A mindenüktől megfosztott, elhurcolt és kiirtott vidéki zsidóság, mint olyan, valahogy nem került be a köztudatba. Ennek (egyik) oka lehet, hogy a közismert, híres emberek mind Pesten éltek. Ez annyira rányomta bélyegét a köztudatra, hogy a közel félmilliót kitevő vidéki áldozatról maguk az izraeliták sem igazán beszélnek. Ha nincs hírmondó, utód, aki ápolja nem csak a sírokat, de az emlékezetet is, akkor minden feledésbe merül. Ennek legkézzelfoghatóbb példája az 1944-es esztendő, a (szinte) teljes vidéki zsidóság mindentől megfosztása, és egy szál ruhában a halálba küldése. Ezért is (nagy) szükség lenne egy köztéri emlékműre, ahol a mindenkori magyar állam és vezetése fejet hajthatna e szörnyű tett áldozatai előtt. A jelenlegi hatalom, pedig ezzel a gesztussal ugyancsak bizonyítani tudná azt a suba alatti jogfolytonosságot, amit az 1944. március 19. előtti Magyar Királyság irányába érez, és amit az Alaptörvénybe is beemelt.

Erre a 70 évvel ezelőtti fordulópontra, a március 19.-i náci bevonulásra, így emlékszik néhány '44-es teenager, 15-16 éves akkori szemtanú:

 

"......Az megszállás volt! Borzasztóan fel voltunk háborodva, hogy egy szövetségest megszállnak. Minket, akik az orosz fronton velük harcoltunk. Tiltakozás képpen nem mentünk be órára, meg kitűztük a kokárdát (márc. 15-ről). Borzasztó volt látni a sok német tankot, meg katonai teherautót. A zsidókat a csendőrök szedték össze. Így igaz. Ki volt adva nekik......"

 

Őszinte szavak, amire nemcsak a történészeknek, de a ma emberének is oda kellene figyelni. Különösen a kormánynak, hogy (végre) a félmilliónyi honfitárs elvesztésének emlékére koncentráljon. Ehelyett azonban folytani kívánják a Kádár-korszak gyakorlatát, és propagandáját, amikor az első világháborús egykori oroszországi hadifoglyokból hirtelen valamennyien vöröskatonák lettek. Majd hasonló módon, partizánok ezrei igazolták magukat, hogy 1944-45-ben fegyverrel harcoltak a náci megszállás ellen. Aztán 1989 után az 56-os forradalom szabadságharcosai is rendesen megszaporodtak. Pedig ez utóbbiak (kommunista) nyilvántartása elég alapos volt.

 

Most meg a zsidómentést próbálják az állami megemlékezés középpontjába helyezni, hogy megmutassuk a világnak, de legfőképpen önmagunknak, amolyan önámítás képpen, az ország mi mindent elkövetett honfitársaink megmentésért, de sajnos a megszállók ezt megakadályozták. E hazug szemvényvesztés érdekében írtak ki országos pályázatokat, ahol csak azon intézmények nyerhetnek pénzt, állami támogatást, amelyek ezt próbálják bizonyítani. Az se baj, ha valakit nem sikerült megmenteni, a lényeg a szándékon van. Ha ezt dokumentálják, már dől a pénz, amin aztán lehet (új) nyomtatót, fénymásolót, stb. venni.

 

A nemes ötlet, vagy inkább kegyes csalás, azonban itt nem áll meg a Holocaust emlékév kapcsán. Már megjelentek a hétköznapi antiszemitizmus legaljasabb formái, a “büdös zsidózás” szalonváltozatai. Egyre gyakrabban hallani és olvasni a “hálátlan” zsidókról, akik a Vészkorszakot túlélve azonnal vezető (kommunista) állami pozicíókba kerültek és megmentőikről megfeledkeztek. Sőt, meghurcoltatták azokat, mint az új (szovjet)rendszer ellenségeit.

 

Sajnálatos ez a hozzáállás, de nagyon is jellemző a hazai gondolkodásra, a gyűlölködésre, az úszításra, az állandó ellenség keresésre, mely pártállástól függetlenül lételeme hétköznapjainknak. Vegyük például Horthyt, akit azzal vádolnak, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg abból a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi, magyarok - alapjába véve - jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve meg vannak bocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van: „megbűnhődte már a nép múltat és jövendőt.”

 

A Holocaust év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai, testvérei megmentése érdekében. Bárhogyis próbálja a jelenlegi államhatalom az embermentőket előtérbe helyezni, és ezzel árnyalni 1944 történéseit, a puszta számok és a tények makacsok. Akárhogyis csűrjük, csavarjuk: ezt a szinte kimondhatatlan nagy számú - félmillió (500.000) - ártatlan embertömeget, a nemzet 5 százalékát, mindenüktől, (még a jegygyűrűjüktől is!) megfosztva, egy szál ruhában, magyar honfitársaik küldték a halálba.

 

Az 1944-ben történtekre nincs mentség. Az embermentők felemlítése nem gyógyír a nemzettesten ejtett mély sebre. Ennek megértéséhez nemzeti bűntudat kell. Az, viszont nincs. Sosem volt.