Gondolatok

Február 13.

2012-02-13T20:34:00.016+01:00

Számomra felejthetetlen dátum. Ezen a napon született drága Nagyanyám a 19. század utolsó évében. Ebből kifolyólag iskolai tanulmányaim során könnyen meg tudtam jegyezni Budapest ostromának utolsó napját.

A napokban ért el egy amolyan kör-e-mail, ami arról értekezett, hogy az elesett katonákról nem szabad megfeledkezni, azok emlékét őrizni kell. Szép humánus és emberi gondolatok, amik a KDNP keszthelyi szervezete honlapján, az Évfordulók rovatban, olvashatók. (kattints rá!)
Az első nekifutásra szép és nemes gondolatok között, mögött azonban meglehetősen kusza, és ellentmondásos tények és következtetések húzódnak meg.

Csak néhány idézet:

“.......Évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt kitörésnek, mely során a 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.

“.......A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführer, akik összességében 40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett rendelkeztek,

“........a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer, fele részt magyar, fele részt német katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat, (átmenetileg) megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek 21-22 ezer volt a magyar halott. Ugyanannyi, mint a mohácsi csatában 1526. augusztus 29-én,

“......nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt.

“........meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg, több mint 60 év után, a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit,

Tehát, ezek szerint a Várba beszorult alakulatok jobbnak látták a szinte biztos halál választását, mintsem a szovjet fogságot. Hogy a katonák többsége is így látta, nem tudjuk. Viszont mindenegy, hogy mit gondol a katona, ő parancsot teljesít, elvégre helyette gondolkoznak parancsnokai. Sőt, azt a képtelenséget is le merte írni a szerző, hogy “....egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt.” Egy védőnek a halála előtt miért kell megmondani, hogy ki az ellenség? Addig nem tudta? Aztán azok a szerencsétlen egyetemisták vajon mit gondolhattak, miért harcolnak, amúgy önkéntesen?

Eme gondolataim késztettek, hogy utánnézzek a net-en: hogyan is történt Budapest ostroma?

Legelőször az érdekelt, hogy mi lett a két parancsnok Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführer további sorsa? Hiszen az ő vezetésük és parancsnokságuk döntötte el, hogy a semmi jóval nem kecsegtető szovjet fogságba esés helyett kíséreljék meg a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal törjenek ki a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.

Jelentem, mindketten túlélték ezt a bravúros rohamot. Mindketten “a semmi jóval nem kecsegtető” szovjet fogságba estek.

Karl Pfeffer-Wildenbruch a kitörés alatt súlyosan megsebesült és egy budai villában esett szovjet fogságba. 1949 augusztusában 25 év kényszermunkára ítélték, majd 1955-ben, amikor Adenauer kancellár moszkvai látogatása során Hruscsovnál és Bulganyinnál elérte, hogy az utolsó 10.000 német hadifoglyot is hazaengedjék, azoknak egyike volt Pfeffer-Wildenbruch is. Budapest ostromának egykori parancsnoka 1971 január végén autóbaleset áldozata lett. 82 éves volt.

Hindy Iván a kitörési kísérlet idején (február 11.) még altábornagy volt, Szálasiék csak február 15-én léptették elő vezérezredessé. Hogy pontosan mikor esett szovjet fogságba, nem sikerült kiderítenem. Egész további életútja homályos, nehezen követhető. A magyar wikipédia szerint
Hindy szovjet fogságba került. A magyar hatóságok 1945. június 19-én lefokozták és a honvédség hivatásos állományából elbocsátották. Mindezek ellenére a szovjet hadbíróság vizsgálata után visszaadták neki a kardját, majd két orosz ezredes kíséretében 1946. február 16-án átadták a magyar hatóságoknak. A Népbíróság kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. A halálos ítéletet nem Budapest (sok áldozatot követelt és értelmetlen) védelméért kapta, hanem mert 1944. október 15-én saját parancsnoka (Aggteleky Béla tábornok) letartóztatásával megakadályozta a háborúból való kilépést, kiugrást.

A február 11-i kitörési kisérlet történetéhez elsősorban német forrásokat kutatgattam, mert azok pontosan és korrektül közlik a (szomorú) tényeket. Elvégre csak akkor és úgy lehet (a múltból) tanulni, ha a történéseket őszintén feltárjuk.

Tehát, a történelmi tények

1944 nyara már jelezte, hogy nemcsak a hadi szerencse fordult meg az európai frontokon, hanem a német/náci összeomlás is közeledik. Nyugaton megtörtént a szövetségesek partraszállása, Keleten pedig a Vörös Hadsereg szét zúzta a Finnországtól a Kaukázusig tartó 2.500 kilométeres front középső részét, eközben náci Németország szövetségesei sorra fegyverszünetet kötöttek a Szovjetunióval. Szeptemberre Olaszország, Finnország, majd Románia és Bulgária is oldalt cserélt. Három szövetséges maradt: Szlovákia, Magyarország és Horvátország.

A náci hadvezetés a keleti front tartására törekedett, de közben tartalékosait kivonta Szlovákiából és Magyarországról, hogy felkészüljön az utolsó nagy nyugati ellentámadásra az “Ardennek-i csatára”. A meggyengült keleti front csak a híres debreceni tankcsatánál tudta egy ideig feltartóztatni az előretörő Vörös Hadsereget, majd azok szinte ellenállás nélkül jutottak a Dráva mentén a Dunántúl déli részére a Balaton-Székesfehérvár vonalig.

Október közepén a nácik tudomására jutott, hogy Horthy le akarja fegyverezni a német csapatokat és külön fegyverszünetet kíván kötni a Szovjetunióval. Ezt sikerült megakadályozni és egy szélsőségesen antiszemita kispártnak átjátszani a hatalmat, mely november elsejétől ismét Németország szövetségesévé tette Magyarországot. A magyar királyi hadsereg megtartotta lojalitását, de a nyilas terror gyengítette a polgári lakosság ellenállását. A román olajmezők elvesztése miatt a magyarországi kutak kulcsfontosságúakká váltak. A magyar főváros szovjet körbezárása 1944 november 29-én kezdődött és Karácsonyra, december 24-45-re fejeződött be. Hitler 1944 december elején “Erőd”-dé (Festung) nyilvánította Budapestet.

Német források szerint 1944 december 24-én a körbezárt Budapesten 800.000 polgári lakos maradt, valamint 33.000 német és 37.000 magyar katona.

Ezzel szemben az ostromgyűrűt 156.000 szovjet katona biztosította, többségük a Malinovszkij marsall vezette 2. ukrán front, majd még a támadás előtt csatlakozott hozzájuk a Tolbuchin vezette 3. ukrán front, a román hadsereg, valamint a magyar (vörös) önkéntesezredek.

1945 januárja folyamán német részről több kisérlet is történt a körbezárt egységek megsegítésére, de ez nem sikerült. Január 20-án Moszkvában a szövetségesek által is elismert Magyarország (köztük a kiugrási kísérletben is részt vett katonatisztek) fegyverszünetet kötött (nemcsak) a Szovjetunióval, és kijelentette, hogy háborút visel a Német Birodalom ellen.

1945. február 11-én a Várban rekedt 17.000 katona kétségbeesett kitörési kísérlete katasztrófába torkollott. A német állásokat elértek számát 300-800 közöttire becsülik. Az utolsó egységek február 13-án adták meg magukat. A Budapestért folyó harcokban csak a Wehrmacht-nak 100.000 katonája esett el, aminek fejében a Vörös Hadsereg 20 hadosztályát és 1.000 harcigépét kötötte le 51 napon át Budapest védelme a keleti fronton a Bécshez vezető úton.

Az 51 napig tartó ostrom és iszonyatos pusztítás összes halálos áldozatának számát (legalább) 150 ezerre becsülik. Német források szerint ebből csak 5.000 katonát tudtak azonosítani. A többség ma is ismeretlen helyen azonosítlanul nyugszik. Ezrek tettemét vitte el a Duna, tízezreket ástak el parkokban, erdőkben, a budai-hegyekben.

Erről kéne írni a Budai Vár 1945 februári eseményeivel kapcsolatban és róluk megemlékezni.

Hiszen, Budapest ostroma szinte feledésbe merült. Maga a kitörés híre és ténye sem került be a nemzetközi köztudatba, ennek oka lehet, hogy szinte ezzel a tragikus eseménnyel egy időben (1945. február 13. éjszaka, valamint 14 és 15 egész nap) tette a földdel egyenlővé Drezdát a brit (és amerikai) légierő.

PS.
Ja, nekem meg ez jut eszembe Mohácsról a 70-es évekből:

Mi különbség van a szovjet és a török között?
?
A törökök nem kívánták meg, hogy megünnepeljük a mohácsi vészt.

Egy "elfogott levél" margójára

2012-01-27T01:47:00.025+01:00

Közlemény

E bejegyzés apropóját és címét adó "elfogott levél" mától (2012.01.30.) nem elérhető. Az "Örülünk, Vincent?" blog szerzői, tulajdonosai közölték, hogy eltávolították a viccesnek szánt fizetési számla bejegyzést.

-.-

A január 21.-i látványos budapesti „Békemenet” kapcsán, a fércbukon futótűzként terjedt a Hírszerző internetes újság egyik cikke, mely nem más, mint egy fizetési számláról szóló levél.

Bevallom, én is továbbítottam, pardon megosztottam, mivel a hirszerzo.hu-t (eddig) megbízható forrásnak tartottam. Kételyeim jeléül azért kommentárnak odaírtam: Ezt a levelet is a Kern fogta el? ;-)

Fenntartásaimat többen osztották, a „kamu” kifejezés kíséretében. A dolog nem hagyott nyugodni, és az internet segítségével megpróbáltam az „ügy” végére járni.

Első gondolataim:

1. Ha kamu, akkor lehet (mi több kell!) perelni, hiszen egy sokat idézett napilapról van szó! Amit, mint az Impresszumból kiderül, a HVG ad ki! Vajon egy ilyen blamázsnak kiteszi magát egy komoly hírportál? Vagy a Hírszerző a HVG hírcsárdája?

2. Lehet, hogy csak "csali": ha bárki tiltakozik is majd miatta és cáfol, akkor azt a valódi számokkal kell bizonyítania. Ha nem tiltakozik, és nem cáfol senki, akkor ezzel az illetékesek elismerik a levél tartalmát, és annak valódiságát.

Ezek után megpróbáltam úgy megkeresni ezt a cikket, mint aki az internet segítségével a címlapra, főoldalra téved. No, ez a cikk és cím („213 millióba fájt a szombati békemenet”) a Hírszerző címlapján NEM szerepel(t) ! Nem volt hozzávezető, mutató link. Ekkor az „anyacég” keresőjébe beírtam a „Vincent” szót. Erre sem adta ki az inkriminált bejegyzést, cikket! A HVG keresője, csak három cikket jelölt. Végül a hírszerző.hu Blog rovatában, a Vélemények között találtam rá.

Tehát, - elvben - NEM a portál (hirszerzo.hu) (saját) szerzeménye. Ergo - ugyancsak elvben – a hírportál nem vállal érte felelősséget! Hiszen ez a Blog rovatban található, azon belül is a SZEMLE között. Rafinált! A baj csak az, hogy nemcsak a "hatóságot", de az olvasókat is félrevezeti, átveri..... :-(

Ez a „számlagyártó”, „számlagyáros” blogbejegyzés csak hab a tortán, abban a miliőben és közhangulatban, ami az országban uralkodik. Szomorúan kell megállapítanom, hogy nagyon gyenge, és már-már nevetséges az a jelenlegi („baloldali”?) ellenzék, amit a kormánypárti többség hatalmas (és félelmetes) sötét árnyékként vetít fel és ki a képzeletbeli tízemeletes panelházak tűzfalára. „Savanyú a szőlő” mormogtam magamban, ahogy a „baloldali elemzéseket”, magyarázatokat, de inkább belemagyarázásokat olvastam. Van itt minden: fizetett felvonulók, busszal szállított vidékiek és határon túliak, ráérő, ingyen utazó nyugdíjasok stb. Csak arról hallgatnak az „elemzők”, hogy a felvonulókat senki sem kényszerítette a részvételre! Ezért a baloldali vádaskodás legalább annyira hiteltelen, mint a kormánypárt suttogó (fél)hivatalos propagandája, miszerint hazai baloldaliak és liberálisok állnak a hazánkat külföldön ért és érő kritikák, bírálatok mögött. E rosszindulatú vádaskodások helyett inkább a tényekkel kellene (végre) szembenézni: a (hazai) nacionalizmus iszonyatos erejével. Azzal a nacionalizmussal, amit a baloldal sohasem tudott kezelni. Ha üldözi: (zsidóbérenc) kommunista, ha elfogadja, akkor meg nemzetiszocialista. Ugyanakkor a nacionalizmust a jobboldal mindig nagyon könnyen ki tudta, és fel tudta használni. (Most is!)

A világot bejárt képsorokon hömpölygő tömeg láttán számomra egyértelművé vált: a nacionalizmus iszonyatos erő! Orbán, pedig baromi ügyes, ahogy ezt kihasználja, és ahogy erre épít. Ez sokkal erősebb és hatásosabb, mint a 80-as években életre hívott "zöld mozgalom" (Duna kör, Dunakanyar, Bős) - abba sem tudott beleszólni az akkori hatalom, ebbe sem tud beleszólni senki, - különösen az EU, vagy a külvilág nem.

A baloldal (és propagandája) abszolút nulla, és semmit sem tud tenni a hazájukért aggódók ellen! Azok ellen, akik szerint az országot külső támadás érte és éri, mindenekelőtt a törvényesen megválasztott miniszterelnök személyén keresztül. Naná, hogy meg volt szervezve (és fizetve), hogy vidékről, Romániából és Szlovákiából jöjjenek a kormánnyal szimpatizálók! Ez természetes. Hiszen hihetetlen nagy nemzetközi nyomás van az országon és Orbán Viktoron, aki nem akarja elismerni felelősségét a kialakult helyzetért. Piti összeg 10-20, de még 200 millió forint is erre a mozgósításra, szimpátiatüntetésre. Itt nemzeti érdekről volt szó! Hogy a világ (sajtó) lássa: tényleg sokan vannak a kormány támogatói. Pedig valójában a felvonulók többségét a hazáért való aggódás vezérelte, nem pedig a kormány (gazdaság)politikája. Szerintem.

Mindentől függetlenül, tény, hogy az Operaháznál lényegesen kevesebben jelentek meg, mint a Kossuth-téren, az Országház előtt és környékén. Január 02-án az Andrássy úton, az Operaház környékén összegyűltek Orbán Viktor (és politikája) ellen tüntettek. Január 21-én az Országház elé felvonulók, pedig a „haza védelmében” mentek az utcára. És ez óriási különbség! Amiből számomra egyértelművé vált: a nacionalizmus iszonyatos (összetartó) erő.

Remek taktikai húzás volt Orbán kormányzópártjától, hogy már a megmozdulás előtt bejelentették: a Fidesz képviselői, szónokai távol maradnak a rendezvénytől, és március 15.-re koncentrálnak. Így még jobban kifejeződött és hitelesebbnek tűnt a világ(sajtó) előtt a hatalmas embertömeg, a megmozdulás spontán jellege. Amit, különben még 2002-ben, közvetlenül a választási veresége után, beígért Orbán, a polgári körök szervezésének megindításakor. Ügyes! El kell ismerni, zseniális ötlet volt.

Egyúttal rámutatott arra is, hogy az utóbbi időben sokat fejlődött a hatalom taktikai érzéke. Rájött a Kádár-korszakban használt „szelep” módszerre, azaz bizonyos dolgokat (ellenzéki megmozdulásokat, megnyilvánulásokat) hagyni kell, ami egyben „levezeti a feszültségeket”. Ennek érdekében a kormány nemrég felfogadott egy brit céget, hogy átvegye a tömegekkel való bánásmód több száz éves angol tapasztalatát. Érdekes, hogy erről – igaz áttételesen – a Magyar Nemzetből értesültem. Ott számoltak be a Jerusalem Post-ban megjelent publicisztikáról, mely Izrael és Magyarország politikai helyzetének azonosságairól szólt. A szerző magyarországi tapasztalatairól számolt be, a Magyar Nemzet azonban (magyarul) csak a hazai politikai szájíznek megfelelő részeket ismertette. Én viszont elolvastam (angolul) az egész publicisztikát, benne azt a kitételt, hogy a budapesti kormány az országimázs erősítésére, és benne saját maga népszerűsítésére nemrég egy brit céget fogadott fel. (.....Hungary, which only recently hired the services of a British public relations firm to improve its image...)

Valószínűleg ennek (is) köszönhető, hogy a fent jelzett „elfogott levél”-nek álcázott vicces(?) számlának sem lett semmilyen következménye. Néhány ezer fércbukos csámcsogott rajta, kb. ugyanannyi „balos” károgott és bizonyságot érzett sejtésére. Oszt ennyi. A nagy média viszont nem kapta fel. A Médiatanács ugyancsak nem firtatta, pláne nem büntetett! Minek is tenné? Ilyen „vincenti” hülyéskedésre nem fognak ugrani. Hiszen, akkor kiderülne, hogy mennyibe is került valójában ez az impozáns fáklyás néma felvonulás, és ki állta annak cehjét. Aztán ily módon sikerült elhárítani azt az állandóan visszatérő baloldali vádat, hogy nincs szólásszabadság és a médiatörvény büntet. (még egy ártatlan viccnek szánt blogbejegyzést is).

Miközben a populista Orbán Viktor igen ügyesen használja ki és fel a nacionalizmusra felettébb fogékony népet. Ennek talán legszembetűnőbb megnyilvánulása volt, hogy a külvilág (elsősorban a Nyugat, azon belül is az EU) felé a kormány belföldi támogatottságát bizonyítani igyekvő nagyszabású megmozduláson a hazáért aggódó felvonulóknak vajon miért kellett elénekelniük, a Trianon után (1921-22) született Székely himnusz című dalt?

Mindezen gondolatokat egy „elfogott levél” váltotta ki bennem.

PS.
Ettől függetlenül feltűnt, hogy az elmúlt években a mindenkori ellenzék az „ellenséges tömegbázist” a nyugdíjasokban látta, látja legalábbis elemzőik ezt sugallták, sugallják. A Fidesz és vezetői „panelproli”-nak titulálták a nyugdíjasok többségét, hiszen lakásukat a Kádár-korszakban szerezték, vették. Ergo, a lakótelepi nyugdíjasok mind MSZ(M)P szimpatizáns, azaz „komcsi”. Néhány év alatt fordult a kocka, hiszen napjainkban a baloldali „elemzők” állítják, hogy a „Békemenet” részvevői nagytöbbsége nyugdíjas volt. Ergo, a nyugdíjasok ma már mind Orbán rajongók. Ki a fene érti ezt?

Végül két megjegyzés

1. Bármennyien tüntetnek, bárki vagy bármi ellen, vagy mellett, ettől a gazdaság (és annak megítélése) nem fog változni. Lásd a mumusként emlegetett Görögországot. Hiába vonulnak az utcára százezrek a kormány ellen (vagy mellett), attól még a gazdaság nem indul fejlődésnek, és az (állam)adósság nem fog csökkeni. Ezt nem akarja megérteni Orbán és csapata. Azt még a néppel egy (jó) darabig el lehet hitetni, hogy mindenért a „külső erők” (EU, IMF, EKB) a hibásak, ill. felelősek, elvégre a magyar népben élő mély nacionalizmus is azon alapszik, hogy „mi jók vagyunk, mégis mindig mindenki minket bánt”. De amikor már a saját bőrén, pénztárcáján, ill. a hasán érzi a helyzet rosszabbodását, akkor remélhetőleg gyorsan belátja majd, hogy vezetői letértek a jóléti társadalom felé haladó kapitalizmus útjáról. Ha nem, akkor jönnek az antikapitalista szélsőségek: a bolsevikok és a nácik. A nép pedig inkább választja majd a nemzetiszocialistákat, mint a nemzetközieket.

Orbánnak ideje lenne észrevennie, hogy akárhány hívét is mozgósítja (a "haza védelmébe"), attól még a kapitalizmus és az Unió alapszabályai nem fognak (meg)változni. Trükkjei átlátszóak, és azokat jól ismerik Brüsszelben, hiszen az olaszok már az euró bevezetésekor, a görögök pedig napjainkban játsszák ugyanazt el. Azzal, hogy a pillanatnyi mutatók megfelelnek az elvárásoknak, attól még a gazdaság nincs fejlődési pályára állítva. A megígért változtatások végrehajtásának elodázásáról nem is beszélve! Rossz volt látni (a világsajtóban - lásd videó!) a szimpátiatüntetéssel támogatóit maga mögött tudó magyar miniszterelnök sok mindent eláruló arcmimikáját, amikor az EU értésére adta: az Unió alapszabályaitól nem lehet eltérni, a gazdasági és pénzügyi előírásokat be kell tartani. Ez az a brüsszeli üzenet, amit a hazai vezetés és média nem akar a lakossággal közölni, értésére hozni. Erre talán a legjobb példa Orbán és Merkel újévi üzenete népének. Merkel szerint nehezebb lesz 2012, mint 2011 volt. Orbán szerint 2012 a remény éve lesz. Miközben a magyar miniszterelnök egy másik beszédében azt hangsúlyozta, hogy a magyar gazdaság a némethez van kapcsolva, annak függvénye. Ezen tessék elgondolkozni!

2. Orbán szerencséje, mely egyben az ország pechje, hogy nincs komoly, és erős ellenzék, de még alternatíva sincs a nyugati értelemben vett néppárti jobboldalon. A kialakult helyzetért mérhetetlen felelősség terheli a 2010-es parlamenti választáson csúfos vereséget szenvedett koalíciót. Különösen a pártját önkényesen szociáldemokratának elnevező (majd elhagyó) Gyurcsány Ferenc egykori miniszterelnököt. Ez a magát baloldalinak nevező társaság nemcsak a választást veszítette el, hanem tömegbázisát is. Sőt, ami még ennél is rosszabb: a baloldalba vetett hitet! Ennek okait kellene végre feltárni! Vajon mi okozta a lakosság oly nagymértékű elfordulását, és kiábrándultságát, hogy inkább az egyszer (98-02) már leszerepelt, és (el)bukott orbáni vezetést támogassa? A nacionalizmus valóban ilyen erős a Kárpát-medencében? Amit ilyen könnyen a maga oldalára tud állítani egy vérbeli populista szónok? Vicces (és lesújtó) volt nézni, ezekben a sorsdöntő napokban, amikor a média a tüntetéssel volt elfoglalva, Orbán meg Brüsszelbe készült, a volt miniszterelnök és párttársai a kereskedelmi csatornák szórakoztató (és egyben népbutító) műsorára (Vacsora csata) emlékeztető szerepre vállalkoztak, vagy inkább annak is amerikai változatára, a Feleségcseré-re. Ekkor eszembe jutott Mark Twain örökbecsű remekműve a "Koldus és Királyfi". Micsoda szenzációs valóság show-t lehetett volna készíteni, ha egy hétre Gyurcsányék lakást cserélnek? ;-)

Itt tartunk, az ország nagyon komoly társadalmi és gazdasági problémákkal küzd, a megmaradt ellenzék időnként az utcára vonul, a levitézlett vezetők pedig a nép közé vegyülve fényképeztetéssel töltik idejüket. Miközben Orbán Viktor tovább növeli támogatói táborát, mondván „ő jót akart, de lám a csúnya EU, meg IMF ezt megakadályozta. Most jönnek majd a megszorítások, amit ő eleve el akart kerülni. Ami hamarosan történni fog, (a megszorítások) nem az ő hibája!” És a nacionalizmusra épülő populizmus évekre magasba emeli a jelenlegi miniszterelnököt.

A két dudás I.

2011-11-17T09:27:00.028+01:00

Kétrészes, a második részre kattints ide A két dudás II. .

Szeretem a dolgokat, történéseket fejlődésükben, változásukban nézni, vizsgálni. Ezért régóta meggyőződésem, hogy Magyarországon a nyugati demokratikus gondolkodás elterjedésének alapfeltétele (lenne), hogy az elmúlt 10 év két markáns egyénisége (Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc) eltűnjön, pardon, visszavonuljon a közéletből. Az eltelt idő másról sem szólt, mint e két ember személyes ellentétéről *, amihez egy ország asszisztál, miközben mind életszínvonalban, mind politikai kultúrában egyre jobban távolodunk a (prosperáló) Nyugathoz tartozás „ezeréves gondolatától” (vagy inkább álmától?).

A szovjetrendszer negyven éve oly hatalmas pusztítást okozott az agyakban, amit az elmúlt húsz esztendő képtelen volt kárpótolni. Itt többről van szó, mint a diktatúrából a demokráciába való átmenetről! – amit a hazai értelmiség szeret hangoztatni, és aminek jelenlegi állását, állapotát egyre gyakrabban bírál. Pedig ez csak a felszín. A probléma sokkal mélyebb, hiszen a kapitalizmus alapját, a gazdasági, és vele együtt a szociális szerkezetet verte szét a lenini ideológia. Ennek orvoslása nem sikerült az utóbbi húsz évben.

Egy időben követendő példaként emlegették Spanyolországot, ahol a Franco diktatúrát az alkotmányos monarchia váltotta fel, és a király igen gyorsan és „fájdalommentesen” vezette országát vissza a demokráciába. E példa terjesztői egy nagyon fontos és lényeges dologról hallgatnak, vagy megfeledkeznek. A Franco alapította Spanyol Állam diktatúrája egyértelműen politikai volt, és az nem terjedt ki a gazdasági és szociális szerkezetre. A magántulajdonhoz nem nyúltak, a gyárakat, üzemeket nem államosították, a szakszervezetek, biztosítók, érdekképviseletek működtek, igaz azok „külföldi” (szovjet) kapcsolatait szigorúan ellenőrizték. Franco szovjetellenessége érthető volt, hiszen a polgárháború idején a köztársaságiakat támogató Szovjetunió az ország aranykészletét Moszkvába szállíttatta. A sikeres akció lebonyolítása Gerő Ernő nevéhez fűződik.

Hogy húsz év alatt mi mindent lehet elérni, azt a két világháború közti időben (1918-1938) a csehszlovák fejlődés mutatja a legjobban. De a többi függetlenné vált, ill. újonan alapított kelet-európai országra is a gazdasági megerősödés volt a jellemző. Sőt, egy öntelt Németország öt-hat év alatt (1933-39) annyit fejlődött gazdaságilag, hogy képesnek tartotta magát felvenni a harcot az egész világ ellen.

Magyarország viszont az elmúlt húsz esztendő alatt gazdaságilag szinte semmire sem jutott. Mindez a kapitalista viszonyok és gazdasági alapok ismeretének teljes hiányára vezethető vissza. Negyven éven keresztül hivatalból üldözték a „profitorientált” egyéni kezdeményezést. Lásd a meggymagos ember esete. A maszekok is csak a hiánygazdálkodás miatt voltak oly sikeresek. A rendszerváltást abszolút tapasztalatlan, önjelölt („szocialista”) rendszerbírálók hajtották végre. A meglévő, működő nyugati példákat nem követték, mondván „azt nem másoljuk”, amiket viszont átvettek, azoknál meg nem vizsgálták a működőképességhez szükséges körülményeket, összefüggéseket. A tanácsadó szakembergárda sem volt az igazi, hiszen bármennyire is felkészült, tanult emberek alkották azt, kiképzésük a „szocialista” gazdaság és (terv)gazdálkodás érdekében és alapján történt.

Egy olyan választási rendszert dolgoztak ki, ami bonyolultságával a világon egyedülálló. Mindenegyes parlamenti választás alkalmával a nyugati sajtó erre fel is hívja olvasói figyelmét. Az első törvény, amit a szabadon választott parlament meghozott, a képviselők fizetése volt. Azóta is ez az egyetlen napirendi pont, amit a T. Ház minden alakalommal vita és ellenszavazat nélkül elfogad.

A lakosságot már a rendszerváltás előszeleként belekergették a sajáttulajdonú lakásvételbe. Negyven éven keresztül szociálpolitikai megfontolásból (magyarán propaganda céllal) mesterségesen alacsony szinten tartották a lakbéreket. Az állami bérlakások nagy része még az államosítás előtt (a Horthy korszakban) épült. A lakbérből befolyt összeg meg sem közelítette a 10-20 évenként esedékes renoválás, (műszaki, épületgépészeti) felújítás anyagi fedezetét, de még a szükséges mindennapi karbantartásra sem volt elég. A lerobbant épületeket olcsón ajánlották fel a bérlőknek. A szerencsétlen meg örömmel kapott az alkalmon, hogy végre sajáttulajdonú (örök)lakása lesz! Miközben megszabadult attól a rémálomtól, hogy az új, ”kapitalista” rendszerben a fene tudja, hogyan emelik majd a lakbéreket, sőt a tisztázatlan jogviszonyok miatt az állam esetleg a feje fölött eladhatja a házat, a lakást egy jó fizető „kapitalistának”, aki viszont bármikor emelheti a bért, ill. kilakoltathatja az azt fizetni nem képes lakót. (Éppúgy, mint a kapitalista időkben, azaz a Horthy-korszakban volt.). A lakások eszmei értéke egekbe szökött, miközben reálértéke rendesen zuhanni kezdett, hiszen ezentúl nemcsak a lakásnak, de az egész építménynek a fenntartása, jövőbeni karbantartása az új tulajdonosokat terhelte. Ez is csak egy példa arra, hogy mi mindennel nem számoltak az új rendszer megálmodói, és velük együtt a hirtelen jött szabadság élvezői, az ország lakossága. Megjegyzem a jelenlegi devizahitel válság is valami hasonlón alapszik.

A kapitalista átállásnak még számos buktatója volt (van és lesz), amivel a vezetés nem számolt, és amiről (részben ezért) a lakosságot nem tájékoztatják.

Az első szabad választáson a nép valamivel többet (vagy mást?) akart, mint a piacgazdasággá átalakítandó „kádári rendszer” demokratizálását, a (puha) diktatúra (békés) felszámolását. Ezért a nemzeti érzelmeket jobban képviselő MDF kapta a kormányalakításhoz szükséges szavazatot. Ugyancsak az alkotmányosság jegyében (suba alatti megegyezés keretében) az ellenzékbe szorult SZDSZ adhatta a köztársasági elnököt. 1990-ben még úgy tűnt, hogy az egykori kollégiumi diákok alapította Fidesz, amelynek 35 évnél idősebb tagja nem lehetett, valójában az SZDSZ „ifjúsági tagozata”. Ezért „zöldfülűségüket” akkor még kevesen értékelték, az első szabad választáson az érvényes szavazatok 8,95 %-át kapták.

Én 1993-at tartom a rendszerváltás, vagy még inkább a fordulat évének. Akkora kezdtek kialakulni a valódi erőviszonyok, rendeződött át az a politikai paletta, amely a Moszkvától független Magyarországot a továbbiakban nemcsak jelképezte, de meg is határozta. A jobboldal felbomlott, az MDF-ből kiváltak az antiszemita szélsőségek (Csurka), a liberális piacgazdaságot képviselő SZDSZ mellől kihátráltak a fiatal demokraták. Vezetőjük, Orbán Viktor, addigra felismerte a hazai politikában rejlő, de addig kihasználatlan lehetőséget: egy imponáló jobboldal megteremtését. Ennek érdekében lepaktált a Horthy-korszak szellemét magában hordozó MDF-fel, melyért cserében kapott egy székházat, miközben a jobboldali kurzusnak megfelelően saját pártját is átalakította. A 35 éves tagsági korhatárt feloldotta, és pártjával belépett a Közép Demokrata Internacionáléba, valamint a Nemzetközi Demokrata Unióba. Az alapító tagok egy része (Molnár, Fodor, Ungár) ekkor átpártolt az SZDSZ-hez. A Fidesz pedig Orbán nevével forrott össze.

A Boross-kormány idejére az ország többsége megijedt a frissen (és hirtelen) kapott szabadságtól, és az azzal járó létbizonytalanságtól, annak a negyven év alatt megszokott elbocsátás nélküli világnak az eltűnésétől, amelyben csak a jól fizető pozíciókat lehetett elveszteni, hiszen a munkanélküliséget büntették. 1994-ben a 3,60-as kenyér és tej emlékével abszolút többséget kapott a Kádár-rendszer utódpártja, az MSZP. Hornék nagyvonalúan miniszteri tárcát kínáltak fel a piacgazdaság híveként ismert SZDSZ-nek, miközben az Orbán vezette Fidesz egyre hangosabban játszotta ki az antikommunista nemzeti ütőkártyát. 1998-ra beérett az orbáni elképzelés: a kapitalizmust már csak könyvekből, egyéni emlékekből, családi legendákból ismerő lakosság kiábrándult a gyárbezárásokat eredményező, keleti exportot leállító és ezzel a Horthy-korszakkal azonosított munkanélküliséget előidéző jobboldalból éppúgy, mint a létbiztonság reményét visszahozni képtelen baloldalból. Az ártatlan, fiatal, politikai múlt nélküli „szüzek” megkapták a néptől a lehetőséget, hogy valami újat, mást és jobbat csináljanak. Ebben persze segítségükre voltak a kisgazdák, akiknek vezetője addig, mint ellenzéki politikus, igen szórakoztató volt.

A nagy változás elmaradt, a fiatalos lendület eltűnt. Helyette a szovjet időkre emlékeztető vezetői allűrök jelentek meg: Orbán engedte, hogy magyarországi repülőtérről induljanak NATO gépek magyarlakta dél-vidéki célpontok bombázására. Pedig ellentétben a Varsói Szerződéssel, az Atlanti Szövetségben lehetett és lehet nemet mondani. Lásd Görögország, amely nem engedte át területén a NATO egységeket, arra hivatkozva, hogy ortodox testvéreik elleni támadásban ők nem vesznek részt. Vagy vehetjük a Nemzeti Színház áthelyezésének történetét is, ahol az zavarta a párt- és miniszterelnököt, hogy az épület alapkőletétele az előző kormányfő nevéhez fűződik. Ilyen gondolkodást a nyugati világ nem ismer. Csak a szovjetrendszerben élőknek és születetteknek nem tűntek ezek fel. Összehasonlítva a 100 évvel korábban (1896) rendezett (honfoglalási) Millenniumi ünnepség sorozatokkal, és maradandó városrendezési emlékekkel (földalatti, városligeti Vajdahunyad vára, stb.), az államalapítás Millenniumi ünnepség orbáni megülése elég sajátosra sikeredett. A Magyar Köztársaság Országgyűlése egy un. „emléktörvényt” alkotott, melyben kimondja, hogy a Szent Koronát a Parlamentben kell őrizni. Mindez egy köztársaságban, amelynek megteremtéséről nemzeti költőink (Petőfi, Ady, stb.) oly lelkesen álmodoztak. Arról nem is szólva, hogy (Nyugat-)Európa köztársaságaiban (francia, olasz, német, osztrák) ilyen törvény nincs. Viszont az ottani lakosság sem fogékony (ennyire) az ilyen megnyilvánulásokra. Sőt, még az oly mélyen vallásos lengyeleknél sem tapasztalható ehhez hasonló, ahol pedig úgyszintén egybeesik a kereszténység felvétele az államalapítással. Kádár János szavaival élve: ezt hívják „nemzeti sajátosság”-nak, amit Orbán Viktor kiválóan ismer (és alkalmaz)!

Hogy az Orbán-féle Fidesz mennyire magán viseli a (kádári) „nemzeti sajátosság” jeleit, és ezáltal, mennyire nem (nyugati értelemben vett) igazi jobboldali párt, azt a 2002-es választási vereség másnapján ismerhette meg a világ, amikor (a Várban) a vesztes pártvezér bejelentette:

".......Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. (....) Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk...“ (Orbán Viktor beszéde)

Ez a mentalitás ismeretlen a nyugati világban, mi több, idegen a tekintélyes nyugati jobboldali vezetők pl. Churchill, Adenauer, Thatcher, Reagan választási vereség utáni leköszönő beszédeitől. Ez a mentalitás a szovjet (náci-kommunista) gondolkodásból ered, amely konspirációs módon igyekszik szerveződni a fennálló alkotmányos rend, a demokratikus államrendszer ellen.

Orbán négy éves (1998-2002) regnálása alatt szinte csak a külsőségekre koncentrált, és a „nemzeti sajátosság”-okat kihasználva a nemzeti érzelmekre próbált hatni, miközben az ellenzéket nemes egyszerűséggel „magyarellenes”-nek igyekezett beállítani. Ennek ellenére a 2002-es, majd a 2006-os parlamenti választáson is alulmaradt. Ez utóbbikor (2006) a Gyurcsány ellen vesztésre álló első forduló utáni vergődését rossz volt nézni. Tudta, hogy megbukott, de vérbeli focistához híven az utolsó pillanatig nem adta fel a vesztésre álló meccset. Az MDF-fel való nyíltszíni alkudozása egyenesen szánalmas volt, amint mindent felajánlott a kormányzási többség megszerzése reményében. Csak arról feledkezett meg, hogy kormányzása négy éve alatt már egy koalíciós partnert „felfalt”, aki nélkül 1998-ban sem tudott volna hatalomra kerülni. Egykori igazságügyi minisztere, a focihoz semmit sem értő, Dávid Ibolya viszont nem felejtett, és nem akart Torgyán József és a kisgazdák sorsára jutni. Ezért Orbán koalíciós ajánlatait sorra elutasította. (részletek ITT - kattints rá!)

A győzelemért, (a hatalomért) és annak megtartásáért bármire hajlandó ("focista") szellem, azóta is uralja és vezérli a magát jobboldalinak nevező pártot (Fidesz) és vezetőjét. A 2006-os választási beszédében (ugyancsak a Várban) Orbán, pedig arra szólított fel, hogy „aki magyar, az rá, ill. a Fidesz-re szavaz“ („....Nekünk, magyaroknak nincs hova hátrálni! Az ellenfeleink kimutatták a foguk fehérjét, agresszívek, kíméletlenek és durva hatalomvágy hajtja őket. Nincs hova hátrálnunk!"..... (Orbán Viktor beszéde)

Ez tisztán és egyértelműen szélsőséges, kirekesztő nacionalizmus. Ez NEM a demokratikus, parlamentáris jobboldal hangja, elve, eszmeisége!

Ennek ellenére, sem szavazótábora, sem pártja tagsága nem csökkent, ő pedig jó futballista módjára készült a következő „örökrangadó”-ra. Szívós (akna)munkával nyolc év alatt elérte, hogy a lakosság nagy többsége elforduljon a baloldali-liberális kormányzástól, sőt annak irányelveitől is. Orbán remekül kihasználta, hogy ami nincs (törvényileg) tiltva, az mind megengedett, azt szabad csinálni. Megjegyzem hasonló észjárása van a szélsőjobbnak, az „aktív” antiszemitáknak is, amire az érzékenyek, főleg az érintettek, azonnal ugranak, de ellene semmit sem tudnak tenni. De még antiszemitának sem kell ahhoz lenni, hogy az első Magyar Köztársaság első miniszterelnökének, majd elnökének szobrához letett virágokat, koszorúkat egy, amúgy cigánybűnözést kiáltó, (jobbikos) parlamenti képviselő – minden következmény nélkül - ellopja. És ennek ellenszerét – egyelőre – a baloldal nem találta meg. Sőt, hasonló módszereket próbál alkalmazni. Lásd az USA-ból működő és működtetett kuruc.info vs. Amerikai Népszava. A felháborodáson kívül a liberálisok sem tesznek semmit. Nem is tehetnek, hiszen ők a szabadság bajnokai, olyannyira, hogy a gyűlöletbeszéd elleni törvény is miattuk bukott meg. A piacgazdaságot favorizáló egykori szamizdatosok, majd SZDSZ-esek, az orbáni jobbra tolódás következtében, vagy tán hatására(?) a liberalizmus irányába mozdultak el. Miközben nem vették észre, hogy a magyar mentalitástól abszolút távolálló, mondhatni a közgondolkodástól teljesen idegen témákat karoltak fel és lettek azok szólói. Lásd az egyneműek házassága, vagy a marihuána és könnyű drogok legalizálása, stb. Az ilyen célkitűzések egy gazdag ország fejlett demokráciájában követőkre találnának, de a Kárpátok sötét medencéjében – egy jó darabig – aligha. Talán ez, a tömegeket nem érdeklő és nem érintő programok kudarca, az egyik legnagyobb tanulsága a 2010-es választásoknak, ill. a hozzávezető útnak.

Folytatás: A két dudás II. (kattints rá!)

Kapcsolódó anyagok
* Párharc, amitől egy ország szenved ..............(Wednesday, September 14, 2011)
Arccal a piacgazdaság felé ………..(Monday, October 03, 2011)

A két dudás II.

2011-11-17T09:20:00.028+01:00

Ez a második rész, az elsőhöz kattints ide A két dudás I.

Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc is Orbán Viktor nyomdokaiba lépett, és képtelen belenyugodni a vereségbe. Az elegáns forgatókönyv az lett volna, ha a bizalmat vesztett miniszterelnök és pártvezető lemondását követően, visszavonul a politikai életből, majd (esetleg) a következő választások közeledtével a párt (MSZP) ismét felkéri, hogy vigye győzelemre. Csakhogy Kelet-Európában vagyunk, ahol az „elegancia” és a „nyugati játékszabályok” ismeretlen fogalmak. Gyurcsány sem a nyugati demokrácia szülöttje és neveltje. Talán ezért is oly sok a hasonlóság a két nagy rivális között. Habár, mintha Orbán karakteresebb lenne. A focista mentalitás szimpatikusabb az embereknek, mint a magányos futó célratörése.

Ha pedig a pártalapítást vesszük, akkor egyértelműen Orbán győzött, vagy legalábbis vezet. Orbán néhány kollégiumi társával megalapított egy pártot, ami a mai napig létezik, él és virul, sőt elérte azt is, hogy abszolút többséget szerezzen a parlamentben. Ilyen teljesítményt Gyurcsány nem tud felmutatni. Sőt, nemcsak pártalapító nem volt, de gyakorlatilag a párt is kihátrált mögüle. Csak addig volt jó, ameddig jó beszélőkéjének köszönhetően fel tudta venni Orbán Viktorral az „imázs” versenyt, és választási győzelemhez tudta segíteni az MSZMP utódpártját.

Horn idején még éltette az embereket a remény, hogy ami jó volt a Kádár korszakban (a bűnözés visszatartása, a vállalati üdültetés, az üzemi étkeztetés, az óvodai és napközi otthoni ellátás, a munkásszállók, a biztos munkahelyek, a „kiszámítható jövő”) talán megmarad, ill. átmenthető a kapitalizmusba. Ez a remény a Horn kormány ideje alatt nem valósult meg, az, azt követő Orbán kormány alatt pedig végképp szertefoszlott. Az MSZP időközben szakított pártállami múltjával, legalábbis papíron, viszont sem a párt, sem az ideológiája (programja) nem változott, nem alkalmazkodott a változáshoz, az új (kapitalista) viszonyokhoz. Már ott látható volt, hogy „baj van”, amikor egy pártonkívüli, - ráadásul „ügynöklistás” – szimpatizánst (Medgyessy) jelöltek miniszterelnöknek. „Az egész MSZP-ben nem volt egy megfelelő párttag? Helyette egy pártonkívüli bankárra kellett az ország irányítását bízni?”– ezek voltak akkori első gondolataim. Majd hamar rá kellett jönnöm, hogy bukásra ítélt az a politikus, aki (választási) ígéretét betartja. (és 50 %-kal megemelte az egészségügyi és pedagógus állami alkalmazottak fizetését). Ekkor tűnt fel Gyurcsány Ferenc, aki a Népszabadságban kezdett írogatni a szociáldemokráciáról. Majd hirtelen Medgyessy sportminisztere lett. Ezt a miniszteri tárcát a Fidesz (és Orbán Viktor) találta ki a diplomával nem rendelkező Deutsch Tamásnak, amit az MSZP-s kormány is átvett, megtartott, és Gyurcsánynak adta, majd Göncz Kinga örökölte meg, mielőtt a minisztériumot maga Gyurcsány meg nem szüntette volna, és vezetőjét (Göncz Kinga) külügyminiszterének tette volna meg.

Gyurcsány kiválasztása a miniszterelnöki posztra máig rejtély, de talán az utóbbi napok eseményei adják meg a választ. Furcsa volt, ahogy Medgyessy miniszterelnök leköszönt. Nézeteltérése támadt gazdasági miniszterével, az SZDSZ-es Csillag Istvánnal, ezért meneszteni akarta. A koalíciós partner SZDSZ viszont ragaszkodott nemcsak a tárcához (amit a koalíciós egyezségben rögzítettek), de a miniszter személyéhez is. Medgyessy ekkor azzal állt a nyilvánosság elé, hogy vagy Csillag, vagy ő. A magyar parlamentáris demokrácia talán egyetlen (választási) ígéreteit és szavát (be)tartó miniszterelnöke ezért lemondott, mivel a kisebbik koalíciós partner a koalíció felmondásával, és ezzel a parlamenti többség elvesztésével fenyegetőzve csökönyösen kiállt Csillag mellett. És ekkor történt a máig megmagyarázatlan. Medgyessy lemondása után az SZDSZ bejelentette: nem ragaszkodik Csillag személyéhez! Amikor pedig Gyurcsány kormányt alakított, az SZDSZ már a gazdasági tárcához sem ragaszkodott. Olyannyira nem, hogy szó nélkül elfogadták Gyurcsány pártonkívüli üzletember barátját (Kóka János) az addig oly féltett SZDSZ-es miniszteri posztra. Ekkora vált nyilvánvalóvá, hogy Medgyessy eltávolítása mögött valamiféle titkos alku volt a két koalíciós párt között, amely nemcsak Gyurcsányt repítette a miniszterelnöki bársonyszékbe, de az SZDSZ „átalakítását” is eredményezte. Ennek a puccsal felérő koalíciós átrendeződésnek ékes példája, a Gyurcsány által („kitalált” és) támogatott Kóka János hihetetlen politikai karrierje. Egy pártonkívüli üzletember, aki a következő parlamenti választások előtt lépett be a kisebbik koalíciós pártba, majd a 2006-os választáson – annak ellenére, hogy az MSZP-s jelölt vissza lépett a javára - az I. kerületben csúfosan megbukott. Mégis, megmaradt az új Gyurcsány-kormány gazdasági miniszterének, sőt a következő évben (2007) az SZDSZ megválasztotta elnökének.

Ebből arra lehet következtetni, hogy Gyurcsány Ferenc politikai színrelépését, tündöklését és bukását egyaránt a párt (MSZP) intézte a háttérből. Méghozzá Medgyessy Péterhez vészesen hasonló forgatókönyv szerint. Gyurcsány meneszteni akarta Horváth Ágnes egészségügyi minisztert, az SZDSZ ellenállt és a koalició felbomlásával fenyegetőzött. Gyurcsány elég erősnek érezte magát, és menesztette az SZDSZ-es miniszter asszonyt. Erre a koalíció megszűnt (2008. május 1.), ami már előrevetítette a miniszterelnök bukását. Annyi elegancia és realitás azért volt Gyurcsány Ferencben, hogy időben lemondott. Végeredményben azonban pártja (MSZP) éppúgy az SZDSZ segítségével szabadult meg tőle is, mint elődjétől, Medgyessy Pétertől. Ez is igazolja a két nagy rivális közti különbséget, hiszen ellentétben Gyurcsánnyal, Orbánt nem a pártja találta ki, hanem Orbán találta ki a pártot, a pártját. Mintha ezt próbálná napjainkban követni (másolni?) Gyurcsány Ferenc is.

Különben Gyurcsány kormányzása épp oly egyszemélyi volt, mint Orbáné. Semmit sem hagyott a véletlenre, és a kormánytagokra, miközben éppolyan „cikk-cakk”-okat tett az ideológia terén, mint Orbán. A különbség csak az, hogy Orbán a pártja (no, meg saját maga) érdekében változtatta az „irányvonalakat”, Gyurcsány viszont képtelen volt az őt felemelő pártot „saját képére formálni”. Az MSZP megmaradt az utódpárt szintjén. Képtelen volt felfogni a 21. századi kihívást, a társadalmi átalakulások korát és idejét. Gyurcsány alatt vesztette el tömegbázisát a párt. Az SZDSZ-szel való összeállás nem hozta meg a várt eredményt. A régi gárdát képviselő Horn valamiféle „bűntudatot” érzett, és ideológiai megújulást remélt, amikor 1994-ben az abszolút parlamenti többség ellenére „fékező” és „ellenőr”, „ellenőrző” szerepre meghívta az akkor még piacgazdaságot hirdető SZDSZ-t. Gyurcsány alatt az ellenőr, ill. ellenőrző szerep eltűnt, a fékező viszont felerősödött. Az SZDSZ a piacgazdaságról fokozatosan lemondott, és helyette a "másság", és az azokat hirdető, ill. képviselő kisebbségek felé fordult, mellyel olyan liberális elveket helyezett előtérbe, amikre a Kárpát-medence lakossága nem volt vevő. Ma sem az!

Úgy tűnt Gyurcsány elhitte, hogy ha átfesti a cégtáblát szocialistáról szociáldemokratára, akkor azzal már a párt és hívei is azonnal „jobboldali szocialisták” lesznek. Miközben a szociáldemokrata hagyományt, de még a gondolatát is sikerült a 40 év szovjetrendszernek Magyarországon elfelejtetni. Az elmúlt húsz esztendő sem volt elég a szocdem hagyományokat feléleszteni, a munkásosztállyal és a szakszervezetekkel a szoros kapcsolatot kialakítani. Gyurcsány „beleszeretetett” Tony Blair-be, miután elolvasta „harmadik utas” könyvét, amit saját pénzén lefordítatott és kiadatott magyarul. Majd egyik napról a másikra kikiáltotta magát és az MSZP-t szociáldemokratának. A nyomatékosság kedvéért a szociáldemokrata jelző felkerült (vagy visszakerült) a párthoz közelálló Népszava fejlécére is. Ezzel a téma le volt tudva. Itt érdemes megjegyezni, hogy a harcos szociáldemokrata baloldalnak ugyancsak a Horthy korszakhoz kell(ene) visszanyúlnia, hiszen az volt a hazai szervezett munkásság klasszikus időszaka.

Legkésőbb 2010 tavaszára azonban látványosan kiderült, hogy nemcsak szociáldemokrácia, de baloldal sincs Magyarországon! Az MSZP szavazók száma alig volt több, mint a szélsőjobboldalé! Azóta sem foglalkoznak ezzel a lesújtó eredménnyel, és megdöbbentő ténnyel a „baloldalon”. Csak azt szajkózzák, hogy a szélsőjobb előretört, és mindenért Orbán felelős. Ez pedig semmiben sem különbözik a „másik” oldal szavalókórusától, akik szerint meg mindenért Gyurcsány a felelős.

Az MSZP máig nem értékelte ki a választási fiaskó okait, azok orvoslására pedig kísérletet sem tett. Pedig a gyurcsányi vezetés igen sok hibát követett el, ami a baloldal jelenlegi helyzetéhez vezetett. Már a kormányzás elején megállapítás nyert, hogy átvette Orbán vezetési stílusát. Érdekes az erről szóló könyvre manapság senki sem akar emlékezni. Sőt, mintha a szerzője is eltűnt volna a közéletből (Lengyel László: A halál kilovagolt Magyarországról - 2008) éppúgy, mint a többi elemző: Tölgyessy, Kéri, stb.

Gyurcsány mindent maga akart (el)intézni. Különösen a külkapcsolatok érdekelték, talán ezért is tette meg a külügy élére az abszolút járatlan Göncz Kingát, aki helyett mindenhova a miniszterelnök ment tárgyalni, intézkedni. A gyurcsányi külkapcsolatokra azonban rányomta bélyegét a kádári idők merev ideológiai felfogása, miszerint a baloldaliak jók, a jobboldaliak rosszak. Ennek a begyepesedett felfogásnak lett áldozata a magyar-szlovák kapcsolat. Gyurcsány képtelen volt felfogni, hogy demokráciában egy szocialista párt is koalícióra léphet (a hatalom érdekében) egy nacionalista párttal. (A 16 fős Fico kormányban két Slota-párti (oktatási és területfejlesztési) és két Meciar-párti (igazságügyi és mezőgazdasági) miniszter volt). Ezt annyira nem tudta megemészteni a magyar kormányfő, hogy Magyarország az EU-ban és az ENSZ-ben is feljelentette a szlovák felet, és hivatali ideje alatt Gyurcsány szabályosan kerülte a szlovák miniszterelnökkel való találkozását. Nem érdekelte, hogy ez a viselkedés sokat árt mindkét országnak, de különösen a határon túli magyarságnak. Érdekes, Gyurcsányt nem zavarta a (szovjet típusú) Meciar és pártja a szlovák koalícióban. Csak a nacionalista Slota volt a szálka, aki viszont sohasem érte el azt az alacsony (pimasz, provokatív) szintet, amit a hazai szélsőjobb megengedett magának, pl. egyenruhában flangálni szlovák területen. Gyurcsány volt az, aki a magyar Parlamentben védelmébe vette ugyanazokat a Magyarországról „exportált”, szlovákellenes jelszavakat kiabáló (és verekedést provokáló) dunaszerdahelyi rendbontókat, akik előzőleg „Gyurcsány takarodj”-ot skandálva randalíroztak Budapest utcáin.

Az különben nyílt titok, és a 40 év szovjetrendszer bűne, hogy a magyar baloldal képtelen kezelni a nacionalizmust. A negyven év agymosás eredményeként a nacionalizmus egyenlő a (szélső)jobboldallal. A jobboldali hívők szerint meg a nacionalizmus egyenlő a szovjetellenességet megtestesítő diktatúraellenességgel. Ugyanakkor politikai irányzatoktól függetlenül, a patriotizmus, a hazafiság ismeretlen fogalom (és gyakorlat) a Kárpát-medencében.

De úgy látszik a „baloldal” (élén a szociáldemokráciával), valamint a munkásosztály és szakszervezeti mozgalom is hiánycikk errefelé. A nagy kérdés: ez Gyurcsány hibája, vagy az őt felemelő, majd pedig eldobó MSZP hibája a tavalyi választások csúfos eredménye tükrében. Mi az, hogy csúfos, egyenesen katasztrofális, ha történelmi távlatokat nézünk. Az egész baloldal százalékos arányban egy szintre került a szélsőjobbal! Ez az igazi tragédia, amiről nem akarnak nyíltan beszélni a magukat „baloldali”-nak tartók. Még csak kísérlet sincs az okok feltárására. A tekintélyes, mértéktartó és mértékadó elemzők, társadalom kritikusok is hallgatnak. Helyette a riogatás a módi. A szélsőjobb, Orbán és diktatúra veszélye a beszédtéma. Ahelyett, hogy kitárgyalnák, hogyan lehetne ezen változtatni, mindenekelőtt elérni, hogy magyarországi baloldal ne legyen, ne lehessen (számszakilag) egy szinten a szélsőjobbal, hanem (ismét) egyenrangú tömeg- és szavazó bázisa legyen a parlamentáris jobboldalnak.

Az egész munkásmozgalom reformra szorul, ha egyáltalán van még Magyarországon munkásosztály, ill. munkásság, azaz a bérből és fizetésből élők hada, tömege. A modern kapitalizmus magyar változatából mintha eltűnt volna a munkásság, hiszen a többség „számlaképes vállalkozó”. A klasszikus munkásságot elsősorban a külföldi multik tartják életben. Azoknál a cégeknél (legalább) betartják a törvényi előírásokat, az adók és járulékok befizetését. A multik nem vesznek részt a nagy népi játékban, és nem tartják minimálbéren alkalmazottaikat, és nem „feketén” adják a fizetés kiegészítést.

A tájékoztatás, a felvilágosítás, a jogi tanácsadás és védelem a szakszervezetek feladata lenne, amit szemináriumok szervezésével oldottak meg a múltban, és amit ugyancsak lejáratott az a bizonyos 40 év. A nyugati szakszervezetek anyagilag is jól állnak. A tagdíjakkal jól sáfárkodnak, azokat ügyesen és hasznosan fektetik be. Egy nyugati szakszervezet „értékét” azzal mérik, hogy tagjait pl. hány napig képes finanszírozni ugyanazzal a bérrel, fizetéssel, ami egy sztrájk esetén kiesik. Az egész segélyezési rendszer (beleértve a banki hiteleket) is fontos része a szakszervezeti munkának, feladatnak. A baloldaliság nem csak aláírásgyűjtésben, meg hangzatos „szolidaritási” megmozdulásokból áll.

Úgy tűnik ezekkel a problémákkal a hazai „baloldal” vezető ereje, „élcsapata”, az MSZP, nem foglalkozik, mint ahogy a választási kudarc okainak feldolgozásával, ill. orvoslásával sem. Helyette erőik további szétforgácsolásán ügyködnek. Ennek eredménye az egykor Messiásnak tartott Gyurcsány Ferenc távozása, és egy új párt alapítása. Amennyiben ez Gyurcsány Ferenc egyéni ötlete volt, akkor az egyértelműen egy Orbán elleni összefogást szorgalmazó parlamentáris formáció akar lenni, nem pedig a baloldal megújulásának reménykeltő próbálkozása. Már az alapító tagok bemutatása is szűk réteget képvisel, ill. választói réteget céloz meg. Néhány MSZP-sen kívül két eltűnt párt (SZDSZ, MDF) egykori képviselői (Bauer, Debreczeni) alkotják, ill. próbálják vonzóvá tenni Gyurcsány csapatát. Az egykori kormányfő (és pártelnök) ma már nem beszél szociáldemokráciáról. Viszont – Orbánhoz hasonlóan – a szemfényvesztés, a „néphülyítés” már beindult.

A Facebook-on olvasható (blog?) bejegyzése (Budapest, Berlin) igencsak megtévesztő. Azt írja: „….A Demokratikus Koalíció megalakulása óta rendszeresen találkozom a Budapesten dolgozó nagykövetekkel….”
majd
„…..Berlinbe mentem, hogy pár barátommal találkozzam a német szociáldemokraták közül. Frank-Walter Steinmeierrel irodájában találkoztam. Frank-Walter korábban külügyminiszter, alkancellár volt, most a Bundestagban az SPD frakció vezetője….”

Naná, hogy mindenütt fogadják, elvégre egy új párt vezetője. Másrészt kapcsolatai még az MSZP időkből származnak, amikor még mint miniszterelnök és pártelnök funkcionált, és lelkesen hirdette, hogy ő és pártja (MSZP) szociáldemokrata.

Arról persze nem szól sem Gyurcsány, sem a fáma, hogy ez az új formáció milyen politikai irányzatot képvisel? Belép például a Szocialista Internacionáléba? Egyáltalán, szocialistának, pláne szociáldemokratának tekinthető-e - nemzetközi szinten és porondon - egy olyan (Labor = munkás)párt, amely a két nagy rendszerváltó párt, a jobboldali (Antall féle MDF) és a szociáldemokráciától ugyancsak jobbra álló liberális (SZDSZ) elveket is magába foglalja?

Ez a kusza "elvtelenség" már a pártalapítást követő első Gyurcsány interjúban (Egyenes beszéd - Kálmán Olga, atv) is felfedezhető volt, amikor (kb. 20. perc körül) arról beszélt, hogy vissza kellene csalogatni a Jobbik-hoz átpártolt szavazókat. Nos, az a Gyurcsány Ferenc, aki nem tudta elviselni a szocialista Fico koalícióját a nacionalista Slotaval, az a Gyurcsány Ferenc hogyan képes elviselni a jobbikos szavazók megjelenését a „baloldalon” a hatalom megszerzése, ill. Orbán megbuktatása érdekében? Amikor ilyen kijelentéseket hallok, nagyon szkeptikusan látom a magyar „baloldal” helyzetét, azon belül is a magyar szociáldemokrácia jövőjét. Gyurcsánnyal, vagy nélküle. Ez pedig előrevetíti, hogy Orbánnak és a Fidesznek nem lesz komoly ellenfele 2014-ben. Ha mégis, akkor az sem egy politikai párt, hanem a gazdasági helyzet lesz, mely a hasukon, nem pedig az eszükön vagy a szívükön keresztül irányítja az embereket.

Kapcsolodó anyagok

Duna parti duma parti………….. (Sunday, November 16, 2008)
Szemléletváltást ! ………. (Tuesday, November 04, 2008)
Arccal a piacgazdaság felé ……….. (Monday, October 03, 2011)

60 éve született a szellemi légihíd

2011-10-09T21:24:00.026+02:00

Német nyelvű levelet kaptam a müncheni magyar főkonzultól, melyben szívélyesen meghívott a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása elindításának 60. évfordulójára rendezendő megemlékezésre. A magyar kormány részéről Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes üdvözli majd a meghívottakat, aki egyúttal a külföldi magyarok (Auslandsungarn) ügyében is illetékes, és így a bajorországi és müncheni magyar emigránsok kapcsolattartója is. A Szabad Európa Rádió szerepéről pedig Werner Weidenfeld professzor tart tudományos ünnepi előadást – állt a levélben.

Kicsit furcsa volt, hogy a meghívó német nyelven íródott, mivel a Magyar Osztály munkatársainak anyanyelvi szinten kellett tudni magyarul. Ezenkivül az USA által fenntartott Rádiónál az angol volt a hivatalos, közös nyelv. Csak a műszaki személyzetet és az intézmény biztonságát adták ugyancsak angolul értő, ill. beszélő németek. Idén tavasszal volt már egy megemlélkezés, azt a csehek szervezték a Csehszlovák Osztály 60 évvel ezelőtti megindítása emlékére. Ez egy három napos konferencia volt, ahova az egykori amerikai vezetők, valamint a testvérosztályok, így a magyar osztály tagjai is hivatalosak voltak. Az április végi konferencia színhelye a müncheni egyetem volt.

Mindezeket az egykori munkatársak egymás közt is kitárgyalták, és izgatottan várták a főkonzulátuson tartandó ünnepi megemlékezést. Az izgalmat csak fokozta, hogy nem október hatodikára, a magyar adás megindításának napjára időzítették, hanem egy nappal későbbre. Egyes pletykák szerint volt, aki jelezte, hogy inkább nem jön, mert Semjén miatt botrányt csinálna. Az egyik női munkatárs pedig távolmaradását azzal magyarázta, hogy azt szeretné, ha húsz évvel ezelőtti kinézete, megjelenése maradna meg a kollégák emlékezetében. Sőt, olyan pletyka is járta, hogy valaki kilátásba helyezte egykori kollégája nyilvános felpofozását a Rádió megszűnése óta eltelt időben Magyarországon publikált írásai miatt. Ezek a példák is jól mutatják, mennyire mások vagyunk, és mennyire különböző vérmérsékletűek, gondolkozásúak alkották a Magyar Osztályt. Ugyanakkor ezekből a személyes ellentétekből soha, semmi sem jutott el a hallgatókhoz. A diktatúra, a szovjetrendszer titkosszolgálata is csak az adatgyűjtésre, a “káderlap"-ok összeállítására volt képes. A Rádió hitelességét mindvégig megtartotta, és ezzel küldetését teljesítette. Erre lehet igazán büszke valamennyi munkatárs és a hazai hallgatóság, no meg az azóta felnőtt újabb generáció(k).

A müncheni megemlékezés a “Szól a kakas már” kezdetű dal Timár Sára népdalénekes fantasztikus előadásában vette kezdetét. Ez a zenei motívum volt a Rádió első szünetjele. Itt érdemes megjegyezni, hogy a nóta szövege igen jól kifejezte az akkori (1951) hidegháborús időket, azt a (szellemi) sötétséget, amit a szovjetrendszer hozott az országra, és azt a reményt, amit a “kakas” (SZER) jelképezett a dal folytatásában: “majd felvirrad már”. Megjegyzem a dal eredetét a nagykállói Taub rabbihoz kapcsolják, oly annyira, hogy manapság a budapesti Zsidó Nyári Fesztivál szignálja.

A kezdeteket felidéző dal után Mydlo Tamás főkonzul üdvözölte a megjelenteket, méghozzá egyedülálló módon, szinte mondatonként váltott magyarról németre és vissza. Kevesen képesek erre a bravúrra. Köszöntőjében egyértelmű választ adott a fentebb jelzett (munkatársi) felvetésre, miszerint ez az összejövetel kizárólag a Magyar Osztály munkatársainak szól, azok tiszteletére rendezték. Ellentétben az április végi három napos konferenciával, ahova az (egykori) amerikai vezetés és a testvérorsztályok is hivatalosak voltak. Ráadásul a Rádió épületét jelenleg tatarozzák, így az eredeti elképzelésekkel ellentétben ezt a mostani megemlékezést ott nem lehetett megtartani. Majd átadta a szót Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettesnek.

Semjén (nagyon helyesen) mellőzte az aktuálpolitikát és nagyon ügyesen kapcsolta össze bajorországi látogatásának célját a SZER magyar adása beindításának évfordulójával, valamint a két nép több mint ezeréves kapcsolatával. Emlékeztetett, hogy Bajorország nem csak a Rádiónak adott helyet, hanem 1956 után a (nyugat-)német tartományok közül a legtöbb menekültet is itt fogadták be. A Rádió jelentőségét egy Márai idézettel illusztrálta. A neves magyar író a berlini blokádnál (1948. jun. 24. - 1949. máj. 12.) alkalmazott légihídhoz hasonlította a SZER működését és feladatát, mely egyfajta “szellemi légihíd” szerepét töltötte be a hírektől, a szabad tájékoztatástól elzárt országok, így Magyarország felé is. Majd a Rádióhoz, ill. annak hallgatásához fűződő személyes emlékeit is felelevenítette. Ezek láthatólag nem voltak a hivatalos beszéd részei, mert a kiváló szinkrontolmács (Vida Ákos) az előre megírt (és általa lefordított) szöveg felolvasását megszakítva “papír nélkül” interpretálta a miniszterelnök-helyettes személyes emlékeit a bajor vendégeknek.

A Rádió kapcsán a hidegháború éveiről tartott ünnepi előadást Dr. Werner Weidenfeld, a müncheni Ludwig Maximillian Egyetem professzora, aki egyben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja is. Igen élvezetes előadása, mintha egy picit célt tévesztett volna. Hiszen a hallgatóság nagy többsége nem mai fiatalokból, egyetemistákból állt, akik csak tankönyvekből, vagy családi elbeszélésekből ismerik e korszakot, hanem olyanokból, akik az akkori események, történések szemtanúi, részt vevői, sőt elszenvedői voltak. Ezért a meghívottak egy része kételkedve fogadta a diktatúrára utaló azon példálózását, hogy akár egy szaxofon birtoklásáért is börtön járt, mert a rendszer annyira üldözte a jazzt, mint a nyugati életforma szimbólumát. Ennek ellenére a kellemes hangú és modorú professzor előadását nagy tapssal jutalmazta a hallgatóság.

Majd levetítették Hanák Gábor 2006-ban, az 56-os forradalom 50. évfordulójára készített dokumentumfilmjét, benne jó néhány utalással a Szabad Európa Rádió-ra. Végül ismét a fantasztikus hangú Timár Sára előadásában hallhattunk néhány szívhez szóló, de inkább szívbe markoló népdalt.

Csak felsőfokon lehet szólni a főkonzulátus igyekezetéről, hogy méltón emlékezzenek meg a magyar adás elindtásának 60. évfordulójáról. Külön dicséret illeti a szervezőket, hogy az egész rendezvény abszolút mellőzte az aktuálpolitikát, különösen a hazait. Gondolom ebben Mydlo Tamás főkonzul magas fokú diplomáciai érzéke is közrejátszott, aki valóban a külföldi magyarság összetartásán és az Óhazával való kapcsolattartáson fáradozik, látható sikerrel. Tamás munkásságának és igyekezetének jobb megértéséhez néhány szubjektív (magán)megjegyzés.

Az egykori munkatársak közül senki sem szólalt fel, akár a múltat felidézni, akár az ünnepséget megköszönni. Különös tekintettel, hogy a megjelenteknek sikerült félretenniük az aktuálpolitikát, és valóban “csak a szépre emlékeztek”. Aki ismeri, ismerte a Magyar Osztály mindennapjait, az tudja, hogy sok nézeteltérés volt a munkatársak között, hol politikai, hol világnézeti, hol egyszerűen személyes antipátia miatt. Mindez a műsorokban, a hallgatók felé, nem volt érezhető. Az egyéni vélemények a kantinban, fehérasztal mellett hangzottak el. A magyar szerkesztőség olyan volt, mint egy szinházi társulat, ahol a szereplők magánvéleménye háttérbe szorul(t) az előadás, a produkció sikere érdekében. A SZER-nél is a “végtermék”, az adás, a műsor volt a lényeg. Ez a felfogás, hozzáállás a Rádió megszűnésével, a munkatársak elbocsátásával véget ért. Később voltak egyéni próbálkozások a hazai pályán, de az már nem volt az igazi, mivel megszünt a közös nagy ellenség, a szovjetrendszer, elleni összefogás, összetartás. A frissen kapott (nem szerzett!) szabadság az otthon élőkben más elvárásokat hozott és jelentett, mint az évtizedek óta “Nyugaton” élőkben.

Egy nagyon fontos dolgot ez az ünnepség, ill. megemlékezés sem emelt ki eléggé: a Rádió különleges helyzetének hangsúlyozását. A Szabad Európa Rádió (SZER) ugyanis nem a magyar nyelven külföldről sugárzó rádióállomások (pl. BBC, Amerika Hangja, stb.) egyike volt, amelyek általában napi egy órában adtak híreket, és mutatták be országuk mindennapi életét, épp úgy, mint a budapesti Rádió „Szülőföldünk” című több nyelven külföldnek szóló (propaganda) adása. Ezekkel a nyugati adókkal ellentétben a SZER napi 18-19 órán keresztül sugárzott, méghozzá erősen a magyar belpolitikára koncentrálva, amit a (proletár)diktatúra és annak tájékoztatási monopóliuma nem tudott elfogadni, elviselni. Azt is illene az otthoniak felé tudatosítani, hogy a SZER nem az emigráns magyarok rádióállomása volt, hanem a hidegháború egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb (amerikai) fegyvere a zsarnokság és az alapvető emberi jogok elnyomása ellen. Az egyetemes szabadság közvetítője, a(z amerikai tipusú) demokrácia szimbóluma a (szovjet tipusú) diktatúrával szemben.

Ez a munkatársakat összetartó közös cél a szovjetrendszer felbomlásával megszűnt, vagy nevezhetném divatos otthoni kifejezéssel: “okafogyottá vált”. Az, ami 1993 október végéig a SZER kantinjában folyt, mármint a magánvélemények “megvitatása”, az a “hazatelepülők” révén a nagy nyilvánosság, mondhatni az egész ország, előtt folytatódott tovább, és még ma is folyik. A hatvanéves évfordulóra készülődéskor is már előjött, hogy ki, kivel hajlandó egy asztalhoz ülni, és közösen emlékezni egy olyan eseményre, azaz a kezdetre, aminek élő tanúi egyre kevesebben vannak. Meglepő volt hallani (és olvasni), hogy a nevezetes napon, október hatodikán, Bécsben tartottak megemlékezést két egykori munkatárs részvételével. Sokunk számára érthetetlen volt, hogy miért éppen Bécsben, amikor a studiók Münchenben, az egykori amerikai zónában, voltak? Bécsben, ill. Ausztriában nem is lehettek, mert az négyhatalmi megszállt terület volt, 1955-től pedig semleges.

A bécsi megemlékezésről kiadott MTI jelentés így fejeződik be:

“.........A magyar osztály első vezetője Dessewffy Gyula egykori kisgazdapárti újságíró volt. A szerkesztőség munkatársa volt mások mellett Márai Sándor író, Mikes Imre (Gallicus) és Ekecs Géza (Cseke László). ….....”

Valóban, a hallgatók körében elsősorban Gallicus és Cseke neve forrt össze a Rádióval. Pedig volt ott még néhány közkedvelt név és munkatárs, pl. Bálint gazda, Vadász János, Juhász László, Bányász Kató, vagy az egykori szamizdatos ellenzék “összekötője” Kasza László, akinek a mai vezetők is sokat köszönhetnek. Ha jól tudom, Orbán Viktor és Deutsch Tamás a választási kampány idején Kasza kocsijával járták az országot. Ezenkivül a jelenlegi miniszterelnök Soros-ösztöndíjasként úton Anglia felé néhány hetet Münchenben töltött, élvezve Kasza vendéglátását. Igaz, mindez ma már történelem, hiszen a "szellemi légihíd", a SZER magyar adása, 18 esztendeje hallgatott el - épp ezekben a napokban.

Hazafelé el is gondolkoztam azon, hogy az egykori munkatársak, akiknek politikai felfogása, világnézete olyannyira különbözött egymástól, a közös ellenség, a (szovjet) diktatúra, ellen mégis egységesen tudtak fellépni és összefogni. Most viszont, a közös cél, a demokrácia érdekében, a szellemi utódok képtelenek együttműködni. Ez lenne a szabadság ára? A szellemi légihíd vége? Vagy kudarca?

Általános megjegyzésem és megfigyelésem

A SZER-ről szóló megemlékezések valahogy mindig (túl) komolyak, szomorúak, szomorkásak, fekete-fehér filmek, képkockák 56-ról és a Vasfüggönyről. Pedig a Rádió feladata az optimizmus táplálása és a remény fenntartása (is) volt. Cseke műsorai, lemezei, zenéi a hazai fiatalságot örömre, bulizásra serkentette. Divatok, divatirányzatok jutottak el a Rádión keresztül a fiatalok millióihoz. A Forgószinpad ugyancsak a könnyed hangvétel (a “bulvárosodás”) jegyében született, és vidámságot, jókedvet, kikapcsolódást igyekezett közvetíteni. Ezeket a pozitív életérzéseket valahogy a megemlékezések (soha) nem adják vissza.

Arccal a piacgazdaság felé

2011-10-03T19:39:00.024+02:00

Őszintén, kicsit elcsodálkoztam, amikor a péntek esti (szept. 30.) hírügynökségi jelentések kiemelték, hogy az Athénben érkezett Trojka, azaz az EU, az IMF és az EKB szakértő csoportja a görög gazdasági átalakítás részletei felől érdeklődve először a Közlekedési és Szállítási Minisztériumba ment, ahol a fuvarozói engedélyek felszabadítását javasolták, és akiket tüntető taxisok fogadtak a bejáratnál. Valóban ez lenne a legfontosabb a csőd szélén álló ország megmentése érdekében? Egy pillanatra az emlékezetes taxis blokád jutott az eszembe, mint analógia. Aztán kezembe került egy igen figyelemreméltó elemzés Görögországról.

Eszerint a legújabbkori (független) Görögország gazdasága a 19. század közepétől három lábon, azaz pilléren állt. Ez pedig a szállítás, pontosabban a hajózás, az idegenforgalom és külföldi tőke. A kereskedelmi hajózásban még néhány évtizeddel ezelőtt is vezető szerepet töltött be (lásd Onassis), de napjaink kihívásaival már nem tud lépést tartani. Az óriás konténerhajók és szupertankhajók építésében Norvégia, Kína vagy Dél-Korea már rég megelőzte. Az idegenforgalom, a turizmus, jó bevételi forrás, de egy modern államot és annak gazdaságát nem tudja egymagában fenntartani.

Történelmi tény, hogy függetlensége kivívásában, és életben maradásában Nagy-Britannia sokat segített. Onnan jött a gazdasági segítség, a tőke, hogy Törökországgal szemben talpon tudjon maradni. Majd a hidegháború idején ezt a külső támogatást az USA vette át, jelentős tőkét fektetve az ortodox vallásból fakadóan az orosz néppel szimpatizáló, és ezért a szovjetrendszerrel (is) kacérkodók leszerelésére. Ez a külföldi tőke is háttérbe szorult, mivel napjainkra Görögország elvesztette geopolitikai és stratégiai jelentőségét, valamint térségi fenyegetettségét. Hiszen bármennyire is nem kedvelik a törököket, a NATO-tag Törökország nem jelent akkora veszélyt, hogy a görögöket külső (katonai) védelemben kellene részesíteni. A hellén állam csak akkor kerülhet ismét a világ (és a nagyhatalmak) érdeklődésének középpontjába, ha Törökország - pl. Izrael vagy Ciprus ellen - követne el agressziót. Ennek viszont alig van reális esélye.

Mindezekből a tényekből az következik, hogy Görögországot nem lehet „felszámolni”. Az ország versenyképességéhez továbbra is szükség van állandó (és masszív) külföldi tőkére, mégpedig olyanra, amit lehetőleg nem kell visszafizetnie. Az ország adóssága oly hatalmas, hogy azt egyszerűen nem lehet ledolgozni. Ha az eurózónából kiteszik, akkor is megmarad a 280 milliárd eurós külföldi adósság, tartozás, amit az EU egyszerűen nem élne túl. Különösen a portugál, olasz, spanyol és francia bankokra nézve lenne ez katasztófális. A dominó effektus miatt a következő áldozat Olaszország lenne. Hozzávetőleges számítások szerint amíg az EU-nak, ill. az euróövezetnek nincs 2 trillió eurója az összes eladósodott tagország által felhalmozott veszteségek fedezésére, addig Görögországot nem lehet a rendszerből kitenni.

Tehát, Görögország (nemzet)gazdasága összefonódott történelmével, függetlenné válásával, amit a győztes Navarino-i tengeri csatától (1827) számítanak, és, ami az akkori (európai) nagyhatalmak viszályának következménye. A cári Oroszország az Oszmán Birodalom elleni harcában támogatta az ugyancsak (bizánci) ortodox görögök függetlenségi mozgalmát. Majd a többi európai nagyhatalom (Nagy-Britannia és Franciaország) is a görögök mellé állt, hogy ezáltal megfékezzék az orosz előretörést a Fekete-tengeren és a Balkánon. A navarinoi csata nem szerepel a magyar wikipédiában, sőt a város mai görög neve (Pylos) sem, habár turista utakat szerveznek oda. Mindettől függetlenül érdekes a jelenlegi görög gazdaság szerkezeti felépítésének ilyen fajta magyarázata.

Ugyancsak erre utal a Die Welt online kiadásában megjelent elemző helyzetjelentés is, mely szerint:
„......a Trojka látogatása egyre jobban rávílágit, hogy Görögország nemcsak egy hatalmas adóssághalmaz, hanem egy óriási szerkezeti probléma. „Az ország nem egy fejlett piacgazdaság, hanem egy átmeneti gazdálkodás” - mondta egy magas rangú EU diplomata.....”

(Bei diesen Besuchen wurde immer deutlicher: Griechenland hat nicht nur ein gewaltiges Schuldenloch, sondern auch riesige Strukturprobleme. „Das Land ist keine entwickelte Marktwirtschaft, sondern ein Transformationsökonomie“, sagt ein hoher EU-Diplomat. - die Welt )

Transformationsökonomie” írja a német nyelvű jelentés. Sajnos a megfelelő magyar szakszót nem ismerem. Ez a szó, ill. fogalom is hiányzik a magyar wikipédiából. Angolul (transition economy) válik egyértelművé, hogy a központi tervgazdálkodásból a szabad piacgazdaságra való áttérés folyamatát nevezik így. (A transition economy or transitional economy is an economy which is changing from a centrally planned economy to a free market. - wikipedia)

És itt érzem a hazai, magyar gazdasággal való hasonlatosságát. Sőt, a Bajnai-kormány idején (2010. március) Magyarországra látogatott a görög miniszterelnök (Papandreou), hogy tanulmányozza a „magyar csodát”, amit később Orbán Viktor is elismert, igaz csak külföldön és szőrmentén.

Ez adta az ötletet, hogy egy kicsit átgondoljam a magyar gazdaság (szerkezeti) fejlődését történelmünk folyamán, amiről az iskolában nem igazán tanultunk. Kezdjünk a „betelepítés”-sel. A török kiűzése után a németek, valamint a többi idegenajkú nem kényszer alatt érkezett a Kárpát-medencébe, hanem a felkínált - mai, divatos kifejezéssel -„újrakezdési , vagy felzárkoztatási program” keretében, azaz pl. tíz év adómentesség garantálásával. A Kiegyezés is azzal adott igazán lendületet az iparosodásnak és a polgáriasodásnak, hogy 1868-tól többé nem kellett a Habsburg-háznak adózni, adót fizetni. Valóságos aranykor következett. Hihetetlen fejlődésnek indult az ország. Minden jelentősebb városban szinház, méghozzá Nemzeti Szinház épült. A vasúthálózat rohamosan bővült. A MÁV-ot államkölcsönből hozta létre 1868-ban az akkori közmunka- és közlekedési miniszter (Mikó Imre). A századfordulóra beindult és virágzott a közmunkaprogram, ami nem azonos, a maival! Volt pénz a Millenium méltó és maradandó megünneplésére, a főváros látványos, és kézzel fogható fejlesztésére. Iskolák, bérházak, lakótelepek épültek, elsősorban az állami és városi alkalmazottak részére, akik közé – természetesen – a kétkezi munkások is beletartoztak. Sorra jöttek létre a köz, ill. közösségi intézmények (közfürdő, közkórház, stb.)

Az első világháború után is folytatódott ez a „kapitalista gazdálkodás”, vagy ha úgy tetszik szerkezeti rendszer, amely a Horthy-korszakban is tovább élt. Ez a kapitalista gazdálkodás képes volt áthidalni a háborús veszteségek, valamint a Trianon-i békediktátum miatt kialakult helyzetet. Nemcsak területet vesztett az ország, hanem természeti kincseket, energiaforrásokat, ásványi anyagokat, ipart, stb. Ennek ellenére hamarosan sikerült a gazdaságot lábra állítani, és például az elcsatolt területekről az anyaországba érkezett menekülteket néhány év alatt integrálni. Ellentétben az arabvilágra jellemző megoldással, ahol (több mint 60 éve) a határok mellett tartják táborba zárva nemzettársaikat.

A Horthy-korszak gazdaságilag európai szintű volt, olyannyira, hogy a későbbi „szocialista” Magyarország még a 70-es években sem érte el mindenben az „utolsó békeév” (1938) gazdasági szintjét, mutatóit. A két világháború közti hazai szociáldemokrácia is elsősorban a munkások szociális helyzetét, életkörülményét, a továbbtanulás hiányát vetette az uralkodó osztály szemére, miközben a vidék, a mezőgazdaság és a parasztság érdekében leginkább a hatalmas egyházi birtokok felszámolását követelte. Lásd a „vörös gróf” Károlyi Mihály földosztási kezdeményezését, ami kevés, mondhatni egyetlen követőre sem talált. Ugyanakkor az egyházi birtokok 30-40 kilométeres körzetben biztosítottak megélhetést a környék nincstelenjeinek. Hogy a napszámosok által megtermelt javakból származó haszonnal mi lett, arról nem szól a fáma, és ez az, amiért a nagybirtokok felszámolását követelték a szociáldemokraták.

A második világháború utáni társadalmi kisérlet, a szovjetrendszer, valóban jelentős szerkezetváltozást hozott a népgazdaságban. A magántulajdon (szinte teljes) megszüntetése, valamint a tervgazdálkodás bevezetése új alapokra helyezte a magyar gazdaságot. Magyarán, az embereket leszoktatta a kapitalista gondolkodásról. Nem tudom, mit tanítottak és tanultak a napjainkban vezető állami pozicióban lévő egykori diákok, de a kapitalizmus fortéjait nem valószínű, hogy volt módjuk elsajátitani. Már csak azért sem, mert akkoriban a kapitalizmus, mint olyan, rossz példának számított, ezért mélyebb, behatóbb tanulmányozása háttérbe szorult. Talán a Bajnai kormány tagjai a kivételek, akiknek már megadatott, hogy külföldön szívják magukba a modern kapitalizmus alapjait. Nem véletlen, hogy az EU-s pénzek koordinálása és elosztása volt Bajnai feladata miniszterelnökké kinevezése előtt.

A központi tervgazdálkodás negyven éve igencsak leszoktatta az embereket a kapitalista gondolkodásról. (bruttó-nettó fizetés, adóleírás, áfa visszatérítés, stb.) Mindent az állam csinált helyettünk, ezért oly nehéz az átállás, amit a szaknyelv és szakirodalom „átalakulási gazdálkodás”-nak (Transformationsökonomie) nevez. Politikai rendszerváltozás volt, de (gyökeres) gazdasági nem! A Bokros-csomag volt az egyetlen kísérlet, amit megkésve vezettek be, és emiatt a nagyreményű szocialista (reformkommunista) kormány megbukott. A Bokros Lajos nevével fémjelzett átalakítás gyümölcseit a szocialisták helyébe lépett fiatal demokraták nem csak learatták, de fel is emésztették.

A mai napig nem egyéretlmű, hogy hazánk import vagy export ország. Ha ezt meg lehetne egyáltalán határozni. Energiaforrások terén szűkösen állunk, kőolaj és földgáz tekintetében pedig függőviszonyban vagyunk. Csak azt tudjuk, hogy gazdaságunk nem az EU, hanem a német gazdaság függvénye, mivel „beszállító”-nak számítunk. Ugyanakkor szinte biztos, hogy Görögországhoz hasonlóan, a fejlett piacgazdaságnak hazánk nem felel meg.

Az Orbán-kormány szinte ugyanazt csinálja, amit a Trojka (EU, IMF, EKB) próbál Görögországnak diktálni. A (lényeges) különbség, hogy a Trojka kimondottan gazdasági átalakításokat követel, az ország társadalmi, politikai szerkezetét nem kívánja megváltoztatni. Ezzel szemben úgy tűnik, Magyarországon egy ilyen jellegű átalakítás (is) folyik. Hogy ennek hátterében valójában mi van, nehéz egyértelműen megítélni.

Valószínűleg Orbánt is meglepte a 2010-es hatalmas, elsöprő választási győzelem. Nyolc év kitartó gáncsoskodása meghozta gyümölcsét. Megjegyzem a Fidesz szempontjából valóban nyolc év Orbán vezette ellenzékről beszélhetünk, a szocialisták szempontjából viszont nem. Ott volt két év Medgyessy, öt év Gyurcsány és egy év Bajnai. Az már csak hab a tortán, hogy Orbán a pártonkivüli Bajnait váltotta a kormányfői székben. És az is a sors iróniája, hogy nyolc évvel korábban ugyancsak egy pártonkivülitől, Medgyessy Pétertől, szenvedett vereséget Orbán (pártja és kormánya).

Tanulva az MSZP-SZDSZ hibáiból, valamint az ellenük folytatott sikeres taktikájából, Orbán a „néptől kapott felhatalmazás”, a kétharmados parlamenti többség birtokában, az elképzelései megvalósításához, azonnal a törvények megváltoztatásával kezdte. Ehhez nagy mértékben hozzájárul(hatot)t a hatalmas vereséget szenvedett Gyurcsány kijelentése, mely szerint ugyanazokat a módszereket kívánja bevetni a mostani miniszterelnök ellen, mint amit az Orbán vezette Fidesz használt a volt szocialista kormányfő megbuktatása érdekében. Orbán azonnal felismerte, hogy azokat a lehetőségeket, jogi kiskapukat, amiket ő és hívei használtak ki és fel a magát a (szociál)demokrácia bajnokának tartó Gyurcsány ellen, ezentúl már ne lehessen megismételni. Erre szolgál az új alkotmány, az új sztrájktörvény és még számos változtatás, amelyet az összezsugorodott „baloldal” képviselői és szószólói egyszerűen diktatúrának neveznek. Pedig, ha optimistán szemléljük a történteket, akkor Orbán csak azért erősítette meg hatalmát, hogy terveit végre tudja hajtani. Persze kérdés, vannak-e konkrét tervei, amik ráadásul megegyeznek az EU, ill. a Trojka terveivel, a fejlett piacgazdaság megvalósítása érdekében. Bizonyos jelek vannak rá, de meglehetősen sajátos módon és formában.

Úgy tűnik, mintha egy nagy illúzionista pillanatnyi ötletkitöréseinek lennénk a tanúi, és részben szenvedő alanyai. A populistának (is) nevezett taktika: belföldre bizonyítani, hogy az EU-tól függetlenül saját úton haladunk egy szebb és jobb jövő felé, kifelé pedig látszólag mindenben megfelelni az EU előírásoknak, követeléseknek. Ugyanazt játssza most Orbán az EU-val, mint Gyurcsánnyal tette a törvények adta kiskapuk kijátszásával. Ha az EU rájön a turpissága, akkor azonnal korrigálja „csínytevését”. Lásd legutóbb a devizahitelesek megsegítését. Amint a nyugati bankok elkezdtek tiltakozni, a magyar kormány szinte naponta „módosította” a mentőcsomagból részesülendők körét. Sőt, most már az állami tartalékból kívánják pótolni az árfolyamveszteséget, amit előzőleg a (külföldi) bankokkal akartak megfizettetni. Ugyancsak ügyes húzás volt a 200 ezer bruttó fizetés felett keresők (külön) megadóztatása is. Hiszen a magyar átlagfizetés bruttó 140-150 ezer körül van, ergo az átlagmagyar nem fog az utcára vonulni, és felháborodni, bárhogy is szeretné azt a magát „baloldalinak” tartó ellenzék. Sőt, beindul majd a sokat emlegetett "öncenzúra", pontosabban önkontroll, amikor is a munkavállaló eltekint a fizetésemeléstől, attól tartva, hogy a nettója az eddiginél (is) kevesebb lesz.

A reformnak álcázott orbáni megszorító intézkedések egyelőre nem váltottak ki komolyabb elégedetlenséget. Különben is a magyarnak hatalmas tűrőképessége van, ami valójában az összetartás hiányából ered. A szovjetrendszer 40 éve alatt megtanulta, hogy jobb a békesség, a megalkuvás. Forradalmi hangulat sincs. Nem is lehet, hiszen a hatalom arra nagyon odafigyel. Önkéntelenül is. Hiszen a szabályok, szabályozók, törvények állandó változtatásával valójában a kiútat keresi. Csakhogy a kiút keresés eltéríthet az eredeti céltól, a fejlett piacgazdaság megteremtésétől.

Kapcsolódó anyagok

A Trojka hétvégén is dolgozik...... - Sunday, October 02, 2011
Megérkezett a Trojka Görögországba - Friday, September 30, 2011
Párharc, amitől egy ország szenved - Wednesday, September 14, 2011

Palesztina, mint jogi kérdés

2011-09-22T10:53:00.031+02:00

Diplomaták megpróbálják elkerülni, hogy Palesztina benyújtsa az ENSZ-ben teljes jogú tagságának kérelmét – olvasható az ausztrál Sky News internetes hírportálján. Ahogy a palesztin államiság kérelme visszafelé sülhet el – elmélkedik a Szabad Európa Rádió (arab nevű) kommentátora. Ugyanakkor a hazai hírekből, hírmagyarázatokból nem igazán derül ki, miről is szól az elkövetkező pénteki nap (2011. 09.23.), amikor is a Palesztin Hatóság feje, a palesztin elnök, New Yorkban, az ENSZ közgyűlésen beszédet mond, majd a szabályoknak megfelelően átadja a teljes jogú tagságra vonatkozó kérelmét a Világszervezet főtitkárának, aki a Biztonsági Tanács elé viszi az ügyet, ahol szavazással döntenek az Egyesült Nemzetek 194. tagjának felvételéről.

Csakhogy Palesztina esetében ez nem ennyire sima ügy, hiszen gyakorlatilag két különálló területről (Ciszjordánia és a Gázai övezet) van szó, mely között ugyancsak egy független állam (Izrael) helyezkedik el. Már ez a geopolitikai helyzet is konfliktusforrás lehet. Gondoljunk csak a Danzing-i korridorra, amikor a Versailles-i békediktátum 1919-ben úgy jelölte ki Lengyelország területét, hogy az kettévágta Poroszországot, pontosabban a Német Birodalom keleti részét, Kelet-Poroszországot, melynek fővárosa a legkeletibb német nagyváros Königsberg (ma Kalinyingrád) volt.

Húsz évvel később (1939) Danzing szabadvárosnak a Német Birodalom felelői megközelítése vezette Hitlert Lengyelország megtámadásához, amihez előzőleg megállapodott Sztálinnal az 1914 előtti német császári és cári orosz határok, ill. területek hallgatólagos visszaállításában. (Molotov-Ribbentrop paktum)

A palesztin állam esetében is egy olyan országról van szó, mely két különálló területből áll, ráadásul a közrendet és közigazgatást fenntartó, felügyelő és gyakorló Palesztin Hatóság sem egységes. Amíg Ciszjordániában az Abbász vezette mérsékelt Fatah mozgalom képviseli a hatalmat, addig a Gázai övezetben a militáns Hamasz tartja ellenőrzése alatt a területet. A Hamasz nem ismeri el Izraelt, ill. annak elpusztítását tűzte ki céljául, és erről nem hajlandó lemondani. Ezért a Palesztin Hatósággal szemben nemcsak Izrael bizalmatlan, hanem a tartós közel-keleti békét óhajtó világnak is fenntartásai vannak.

Abbász palesztin elnök már múlt héten közölte odahaza, hogy most pénteken az ENSZ-ben felszólal, és beszéde után a Palesztin állam teljes jogú ENSZ-tagságra vonatkozó kérelmét átadja Ban Ki-moon főtitkárnak. A teljes jogú tagsághoz viszont az ENSZ 15 tagú Biztonsági Tanácsában legalább 9 ország képviselőjének voksa kell. Az Egyesült Államok ugyanakkor már jelezte, hogy ebben az esetben, mint a Biztonsági Tanács egyik állandó tagja, vétó jogával fog élni. Ez pedig azt jelenti, hogy Palesztina a napokban semmilyen körülmények között nem lehet, és nem lesz az ENSZ teljes jogú tagja.

Ezért sokkal okosabb lenne – állítják szakértők, no meg vezető politikusok – ha a teljes jogú tagság helyett az állandó megfigyelői státusz megszerzése lenne a cél. Ehhez ugyanis nem kell BT határozat, elég a Közgyűlési szavazat. Sőt, amíg a teljes jogú tagsághoz kétharmados többség is kell, (és csak azután mehet a kérelem a BT elé), addig az állandó megfigyelői státusz elnyeréséhez elegendő a többségi szavazás. Megjegyzem, ezt szorgalmazza több állam és vezetője is, pl. szerdai felszólalásában Sarkozy francia elnök is. Hiszen ennek a státusznak hatalmas a szimbolikus jelentősége, mely gyakorlatilag elismeri az államisághoz való jogot, és megnyitja az utat a függetlenség és a teljes jogú ENSZ tagság felé. Különben ezzel az állandó megfigyelői státusszal jelenleg egyedül Vatikán rendelkezik a Világszervezetben.

A ENSZ történetében eddig 16 megfigyelő státuszú állam volt, többek között a kettéosztott Németország és az ugyancsak kettéosztott Vietnam, amelyek azóta már elnyerték teljes jogú ENSZ tagságúkat. Ezeket a reménykeltő történelmi eseményeket kellene a palesztin vezetőkkel is megértetni. Arról nem is beszélve, hogy a megfigyelői státusz lehetőséget biztosít a palesztin vezetőknek nemzetközi fórumokon való fellépéshez, pl. Izrael ellen. A nemrég (2002) alakult (hágai) Nemzetközi Büntetőbíróság (angolul International Criminal Court, ICC) elé lehetne vinni egyes incidenseket, aminek nagyobb lenne a politikai és diplomáciai hatása, mint a jogi következménye.

A teljes jogú tagság kérésének jó néhány hátulütője van, mindenekelőtt konfrontáció az Egyesült Államokkal és Izraellel. Jelenleg a Palesztin Hatóságnak folyósított segélyek 40 %-át – magánadományokon keresztül - az USA adja. Izrael pedig a Palesztin Hatóság másik nagy bevételét biztosítja: az adó és vámbevételek folyósítását. Ezért az Egyesült Államok, valamint szövetségesei, és a közel-keleti béke hívei szerint a független palesztin állam elismerése nem kerülheti ki Izraelt. A két nép (az izraeliek és a palesztinok) megegyezése a fő cél, nem pedig az USA vagy bármely harmadik fél egyezkedési kísérlete.

A palesztinok helyzete szinte analóg az ugyancsak muszlimok lakta Koszovó-val. Ott is megtörtént a függetlenség kikiáltása, viszont nem ENSZ tagállam, meglehetősen behatárolt nemzetközi elismertséggel. Ennél sokkal jobb helyzetben vannak, ill. lesznek a palesztinok, az ENSZ megfigyelői státusszal, amely a nemzetközi elismerés terén Vatikán szintjére emeli, emelné a Palesztin Hatóságot.

Frissítés

Abbász palesztin elnök mégis benyújtotta a teljes jogú ENSZ tagságra ígényét, majd beszédet tartott a közgyűlés előtt. Ennek egyik érdekessége, hogy hazáját a Szentföldnek nevezte, ahonnan Mohamed és Jézus a mennybe ment. ("......I come before you today from the Holy Land, the land of Palestine, the land of divine messages, ascension of the Prophet Muhammad (peace be upon him) and the birthplace of Jesus Christ (peace be upon him), .....") Az ennél régebbi (egyistenhívő) vallásra, azaz a zsidó vagy izraelita vallásra, az Ószövetség szenthelyeire és prófétáira viszont még csak utalást sem tett a palesztin elnök.

A beszédről és a magyar állásfoglalásról az MTI faggadta az ugyancsak New York-ban tartózkodó Martonyi János magyar külügyminiszert, aki úgyszintén meglehetősen furcsa választ adott. (kattints rá!) Martonyi szerint ".....Magyarország két állam, egy független, életképes, területileg összefüggő Palesztina és egy biztonságban élő Izrael létezésével számol.....". (Részletek ITT - kattints rá!)

Párharc, amitől egy ország szenved

2011-09-14T09:07:00.012+02:00

Olvasom Gyurcsány Ferenc interjúját a múlt pénteki (szeptember 09.) Népszavában. Számomra semmi újat (érdekeset) nem mondott, a szokott módon szidta Orbánt, és általában a jelenlegi államvezetést, továbbra is szükségesnek tartja a szocialista párt megújulását, és ha úgy hozza a sors, akkor börtönbe vonul. Talán ez volt az egyetlen újdonság számomra, ami mögött egyfajta mártírkodásba bújtatott tiltakozást érzek: ha kell ilyen formában is felhívni a világ figyelmét a hazai állapotokra.

Az interjú értetlenséget és a kérdések özönét indította el bennem, annak ellenére, hogy valószínűleg a mentelmi jog felfüggesztése, ill. az arra tett javaslat áll a volt kormányfő megnyilatkozása mögött, hiszen az interjú múlt pénteken jelent meg.

Csak kapásból, amiket nem értek:

1. Egy bukott miniszterelnök mit erőlködik? (különben OV is ugyanezt csinálta! - azzal a különbséggel, hogy volt mögötte egy - aránylag - nagy hívő tömeg, és egy párt)
2. A kialakult helyzetért (a hatalmas választási vereségért) egyértelműen az MSZP hibáztatható.
3. Érdekes, hogy a Bajnai-kormány egy évéről senki sem beszél. OV a Bajnai kormányt váltotta, és nem Gyurcsányt!
4. Ergo politikailag, de főképpen erkölcsileg, az MSZP már sokkal előbb vesztésre állt - amit a jól gazdálkodó Bajnai nem tudott a néppel felejtetni.
5. Sőt, Bajnai alatt kezdődtek el a "feltárások", a (hivatali) visszaélések nyilvánosságra hozatala, és a felelősök perbe fogása - ami ugyancsak visszaütött, hiszen a jó nép nem az önbírálatot és az elégtételt vélte felfedezni benne, hanem annak bizonyságát, hogy valóban véget kell vetni az MSZP-SZDSZ által kialakított kormányzási gyakorlatnak.
5. Ellenzéki összefogás? Kivel? Az MSZP-vel (15%) közel azonos mandátumot (12%) kapott Jobbikkal ? vagy pedig a 14 (4 %) mandátumos LMP-vel? (összesített eredmény - kattints rá!)
6. Magyarországon marginalizálódott a baloldal, a nyugati értelemben vett baloldal mögött ott vannak a szakszervezetek. Az MSZP jelenleg nem tudja maga mögött a hazai szakszervezeteket!
7. Ez az interjú miért egy abszolút kis példányszámú (kb. 16 ezer!) lapban jelent meg. Miért nem pl. a legnagyobb példányszámú (kb. 80 ezer) Népszabadságban? - ez is mutatja, hogy valami (nagyon) nincs rendben ebben az országban. - legalábbis a "baloldalon" - ha egyáltalán még létezik ilyen.
8. Szóval, tényleg válság van...........

Ezek után, lássuk a mélyinterjú elemzését, vagy inkább kritikáját.

Már a cím is (A saját, de az ország sírját is ássa a kormány) amolyan harcos, marxi idézetre emlékeztet, hiszen a Kommunista Kiáltvány első fejezetének utolsó sorai szerint: „…..(a burzsoázia) Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen……”

Ez a (távoli) optimizmus adja meg az egész interjú alaphangját. Feltűnő, hogy az elején Gyurcsány (királyi) többes számban beszél (porrá fogjuk zúzni….., bebizonyítjuk, (….) s nevetségessé fogjuk tenni.) és csak fokozatosan tér át az egyes szám első személyre. A kérdezők (Németh Péter és Sebes György) a jelenlegi kormányfő személyes bosszúját sejtetik a volt miniszterelnök ügyészségi gyanúsítása mögött. Mégpedig Orbán Viktornak 2006-ban a nyilvános (választási) tv-vitában elszenvedett csúfos veresége miatt. Én viszont, a „ne mi nyerjük a legtöbbet" jegyzőkönyvbe mondott orbáni kijelentés körüli botrány miatti revánsát, elégtételét sejtem Gyurcsány Ferenc mostani perbefogása mögött. 2005-ben is egy volt miniszterelnököt (OV) vontak kérdőre hivatali hatalommal való visszaélés gyanújával. Orbán felesége üzleti vállalkozásának nyújtott állami támogatás miatt. Igaz, jogi értelemben csak egy súlytalan parlamenti bizottság előtt kellett színt vallania az akkor ellenzéki politikusnak, volt miniszterelnöknek, mégis, a „baloldali” sajtó és média igencsak megizzasztotta a következő esztendőben a hatalomba visszatérni kívánó Orbán Viktort. Egy focista viszont nem felejt! Ha lerúgták, megjegyzi, és kivárja a megfelelő pillanatot, hogy sokkal keményebben visszaadja az elszenvedett fájdalmakat.

Ezzel szemben Gyurcsány Ferenc napjaink Dimitrov-ának próbálja beállítani magát. Kérdés, hogy a lipcsei perként elhíresült történetet, annak lefolyását és kimenetelét a mai Magyarországon hányan ismerik. Alig egy hónappal a náci hatalomátvétel után, 1933. február 27-én leégett a német parlament, a Reichstag. A gyújtogatással kapcsolatban, március 9-én letartoztatták a bolgár kommunista Dimitrovot, akit többedmagával a Reichstag felgyújtásával vádoltak (alaptalanul). A nácik a hatalom elleni felkelés előkészítését próbálták a kommunistákra fogni. Dimitrov kiváló retorikával vádlóit megszégyenítette, a tanúknak (pl. Göring és Goebbles) feltett kérdéseivel bebizonyította, hogy sem neki, sem a német kommunista pártnak nincs köze, nem volt kapcsolata a gyújtogatással vádolt van der Lubbe-hez. Végül, a bíróság felmentette két másik bolgár kommunistával együtt. Igaz, ehhez hozzájárult, hogy (még a weimari köztársasággal kötött egyezmény értelmében) a Szovjetunióban kiképzésen lévő német pilótákat Moszkva letartóztatta, és csak Dimitrov szabadon engedése után térhettek vissza (náci) Németországba.

Ez a dimitrovi történet és sors volt érezhető ki (számomra) Gyurcsány hétfői parlamenti beszédéből is. A múlt pénteki Gyurcsány interjú első része is valahol ezt sugallotta. Aztán a volt miniszterelnök áttért a – szerinte ennél is fontosabb – problémákra, pl. a jelenlegi gazdaságpolitikára, és nem utolsósorban az MSZP helyzetére. Ez utóbbival kapcsolatban kitért az egyik legizgalmasabb kérdés elől: lehetséges-e a párt megújulása, és ezáltal ismét a baloldal vezető erejévé válni, vagy új pártalakítással lehet csak az eddigi kudarcokon (eredményesen) túljutni, túllépni? A választ kissé patópálosra fogta, amikor azt mondta, hogy „….teszünk egy kísérletet az MSZP megújítására. Ez a kísérlet zajlik és legfeljebb a jövő évig folytatódhat. Ha nem sikerül, akkor dönteni kell. Én '14-ben biztosan nem indulok egy változatlan MSZP listáján.….”, Ekkor az agyamon átfutott egy rémkép: ha Gyurcsányt bebörtönözik, a hatályos törvények szerint, mint „priuszos”, indulhat-e egy választáson, pláne, mint miniszterelnök jelölt? Tán, nem ez áll az orbáni reváns hátterében? Legveszélyesebb (politikai és személyes) ellenfelét ezzel örökre, de legalábbis egy jó időre ki tudja „iktatni” a hazai politikai életből. (lásd Julia Timosenko esetét, ahol még a vádak is hasonlóak)

A magyar gazdaság helyzetéről mondottakból egy félmondat ragadott meg: „….(Orbán) belement ebbe az őrült adócsökkentésbe…..”. Gondolom, itt az egykulcsos adórendszerre utalt a volt miniszterelnök. Hogy ez mennyire megvetendő (és őrült) ötlet, ill. lépés volt? Nem tudom. Hiszen hasonló intézkedés segítette Szlovákiát az euró bevezetéséhez, miközben Gyurcsány mindvégig lenézte és ellenezte(?) északi szomszédunk gazdaságpolitikáját. Még mindig fülembe cseng, az azóta szállóigévé vált: „innen el lehet menni” kijelentése. Vajon a szlovákok mit csináltak másként (és jobban), hogy az orbánihoz hasonló gazdaságpolitika sikeres lett? Erről valahogy nem olvastam tárgyilagos és szakszerű értékelést a hazai médiában.

Ami a legszomorúbb: még mindig e két ember (Gyurcsány és Orbán – vagy fordítva) határozza meg a hazai politikai életet. Az ő személyes ellentétük, ellenszenvük a tájékozódási pont a lakosság többsége számára. A nyugati világban legritkább esetben fordul elő, hogy egy vesztes, leszavazott kormányfő továbbra is a politikai élvonalban maradjon, és ne válna meg pártjában betöltött vezető szerepétől (elvégre megbukott), amitől még népszerűsége ugyan megmaradhat (nemcsak hívei körében!), és mint tapasztalt („nagy öreg”) okosakat nyilatkozhat a mindenkori kialakult politikai helyzetről. Hazai viszonylatban Orbán Viktor hozta be a választási vereség el nem ismerését, és a nyugati demokráciákban ismeretlen módon már a választási bukás másnapján újból „csatasorba állt”, mondván „….az ország nem lehet ellenzékben….” Ezért a mondatáért a nyugati demokráciákban – azonnal - kiírta volna magát a politikai életből. Azonban, Kádár kedvenc szavajárásával élve, a „nemzeti sajátosságok miatt” ez nem következett be. A lakosság elfogadta, hogy két kiváló képességű, jó beszélőkével megáldott ember csatája befolyásolja, mi több alakítsa az ország irányítását. Az egyik szociáldemokratának nevezte ki magát, a másik „nemzeti konzervatív”-nak, miközben egyik sem élt a nyugati demokráciákban, ill. annak gazdasági alapjában, a kapitalizmusban. Sőt, a lakosság nagy része is csak hallomásból ismerte (már) azt a (szabad) világot, ami iránt vagy 40 éven keresztül áhítozott.

A futball-nemzet Magyarország pillanatok alatt két szurkolótáborrá alakult (szakadt) és észre sem vették, hogy itt a saját bőrükre megy ki a játék, miközben a két csapat és azok kapitánya egymást gyötörte a pályán. A jól cselező, taktikázó (de a sportszerűlenségtől sem visszariadó) futballzseni Orbán mindenhol keresztbe tett ellenfelének, mellyel végül is kiharcolta a Csodacsatár jelzőt. Most épp ebben a szerepben tetszeleg. Ellenfele elegáns játékra törekedett, nem törődve az elszenvedett szabálytalan becsúszó szerelésekkel, gáncsokkal. Ráadásul a felállás sem volt szerencsés, mert a légiósok (SZDSZ) csak hátráltatták, nehezítették a csapatmunkát. A lelátók közönsége végül is kétharmados többségben a Csodacsatár csapatát tartották jobbnak, annak ellenére, hogy ott is vannak légiósok (KDNP), de azok labdába se rúgtak.

De félre a tréfát! A bajok igazi oka egy mentalitás, mely oly jellemző a magyarokra: képtelenek bevallani, ha valamit elrontottak. Én még nem hallottam, hogy valaki is azzal állt volna elő, hogy „Bocs, ezt én szúrtam el!”. Talán Gyurcsány öszödi beszéde volt egy ilyen irányú kisérlet, csak azt a nagy nyilvánoság előtt, és egy miniszterelnökhöz méltó stílusban és formában kellett volna előadnia. Ettől az egy esettől eltekintve, a hazai gondolkodás lételeme: valami magyarázat, valami kiskapu azonnali megkeresése, megtalálása, hogy valaki másra mutogassunk, valaki mást hibáztassunk a kialakult helyzetért. Egész történelmünk, ill. annak tanítása is erről szól. Egyszerűen pogányoknak nevezzük pl. Szent Gellért püspök gyilkosait, akik valójában igaz magyarok voltak, csak éppen nem akarták felvenni a kereszténységet. Ez a mentalitás és felfogás jellemzi napjainkat is.

Sohasem dolgoztuk föl a múltat, különösen az elmúlt száz esztendőt. Mikor vesszük már észre, hogy a negyven év szovjetrendszer és diktatúra nevelte ki a jelenlegi politikai elitet, mely a tisztánlátás, az őszinte szembenézés helyett vagy elmarasztalja, vagy felmagasztalja a két világháború közti Magyarországot, az úgynevezett Horthy-korszakot. A magát önkényesen „jobboldalinak” titulált (egykori kollégiumi) társaság, - mivel közelebbi példa nincs, (logikusan) a Horthy időből próbál eszményképeket találni. Ugyanez vonatkozna a magát önkényesen szociáldemokratának nevező „baloldal”-ra is, akik viszont képtelenek eszményképeket találni a múltban, pedig a magyar szociáldemokrácia fénykora ugyancsak a Horthy-korszakra esik.

A baloldal napjainkra történt szétesésében valószínűleg ez is szerepet, ha nem kulcsszerepet játszott. Történelmileg nézve (és az őszirózsás forradalmat leszámítva) a szociáldemokraták békeidőben sohasem voltak kormányon. Politikai tényezők voltak, de nem kormányzási tényezők. Ugyanakkor maguk mögött tudták, tudhatták a szakszervezeteket, amelyek közvetlen kapcsolatban álltak a bérből és fizetésből élőkkel, és fő feladatuknak tartották a felvilágosítást, a továbbképzést elsősorban a szociális juttatások és jogi lehetőségek terén. Ez a felvilágosító munka a mai baloldalra nem jellemző. A szovjetrendszer utódpártja rátalált Gyurcsányra, aki jó beszélőkéje miatt méltó ellenfele lett az ugyancsak kiváló szónok Orbán Viktornak. Innentől kezdve szenved az ország e két kiválóság kegyetlen, és személyes harcától. Úgy, ahogy Orbán kitalálta, hogy ő (mától) „jobboldali”, ugyanúgy Gyurcsány is kitalálta, hogy ő (és pártja) szociáldemokrata, miután elolvasta (és megszerette) Tony Blair gondolatait. Igen vicces volt ezután Lendvai Ildikó szájából azt hallani, hogy „mi szociáldemokraták”. Ugyancsak mosolyt fakasztó volt, amikor a tavalyi parlamentáris választás előtt a Kéthly Anna Társaság tagjainak azt javasolta, hogy a jobboldali Orbán Viktorra szavazzanak. Az, hogy a szakszervezetekkel szinte semmilyen (meghatározó) kapcsolata nincs a baloldalnak és annak élcsapatának, a magát szociáldemokratának nevező MSZP-nek, csak hab a tortán.

Miközben Orbán és Gyurcsány egymást vádolják, hogy ki, és mit rontott el, 1989 óta nem alakult ki a Horthy korszakban már bimbózott szociális háló. Például a munkásokat és alkalmazottakat biztosító társaságok, nyugdíjintézetek (OTI, MABI). Vagy a Nyugaton oly népszerű vállalati nyugdíjrendszer, ami tisztességes kiegészítése az állami nyugdíjnak. Ezek a biztosítótársaságok és nyugdíjintézetek kórházakba, bérlakásokba fektették vagyonuk egy részét. A nagy gyárak ugyancsak (alacsony bérű) lakásokat biztosítottak dolgozóiknak. Lásd „vörös Csepel”, ahol valójában az ellenérdekelt iparmágnás Weiss Manfréd építetett lakásokat munkásainak, vagy a főváros által finanszírozott Wekerle-telep.

Ezen példák alapján is látható, hogy az elmúlt húsz év alatt sem sikerült eljutnunk a kapitalizmus azon (szociális) szintjére, aminek csírái már a két világháború között megvoltak. Ehelyett a nyugati demokráciákban ismeretlen módon próbál a hatalom törvényesen megválasztott birtokosa személyes sérelmére elégtételt venni korábbi ellenfelén. Vezető politikust, kormányfőt már fogtak perbe hivatali hatalommal való visszaélés miatt, amit általában „saját zsebre” követnek el, mint például a családi vállalkozást jogtalan anyagi előnyhöz juttatni, vagy pártkasszákat megtömni. A nyugati demokráciákban azonban még senkit sem vontak felelősségre azért, mert hivatali ideje alatt az ország számára előnytelen szerződést kötött. Ha ilyen jogi kategória és eljárási forma létezne, akkor bizony elég gyakran változnának a kormányok és kormányfők. A Lajtától nyugatra ez a felelősségre vonás csakis, kizárólag a választóktól, azaz a néptől jöhet, akik szavazataikkal büntetik a hatalom gyakorlóit.

A jelenlegi hazai vezetés mintha távolodna attól a jogrendtől és gyakorlattól, amiről a magyar nép 40 éven át álmodozott, és aminek megvalósításáért 20 éve még maga a kormányfő is narancs gőzös elveket kergetve harcolt. Sajátos, de inkább önmagának ellentmondó, logika, ahogy Orbán Viktor a politikusi felelősségről gondolkodik, ill. nyilatkozik. Legutóbb például a HírTV-ben elhangzott Orbán interjúból így idéz az index.hu:

„…..Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök mentelmi jogának felfüggesztését úgy kommentálta, a politikusok felelősségének kérdése Magyarországon ma még szokatlan, Európában viszont nem az. A politika képviselői sincsenek kívül a felelősség világán……”

Viszont ugyanebben az interjúban elhangzottakat idézve az index.hu ezt írja:

„………A miniszterelnök szerint ha néhány év múlva olyan ítélet születne az európai bíróságon, hogy jogtalan, amit a kormány most bevezetni tervez, akkor sem hárulna semmi azokra a devizahitelesekre, akik majd élnek az egyösszegű végtörlesztés lehetőségével, hanem a magyar államnak kellene akkor helytállnia…..”

Vajon, egy ilyen elmarasztalás nem a jelenlegi kormány és annak fejének felelősségét terheli? Főleg, hogy a számlát, a költségeket az államnak az adófizető polgárok pénzéből kell állnia.

Ez az eset és megnyilatkozás is csak alátámasztja a sejtést: az elmúlt közel tíz esztendőben valójában két politikai rivális személyes ellentététől szenved az ország (népe).

Sorsok, áldozatok, belemagyarázások

2011-08-28T21:05:00.025+02:00

Az elmúlt napokban a hazai média vezető híre lett a szlovák államfő egyik megjegyzése, ami egy kis példányszámú szlovák antifasiszta lapban jelent meg. Ráadásul szövegkörnyezetből kiragadva idézték, hiszen csak helytelenítette Esterházy János Kassán, magánterületen, felállított szobrát. Ugyanebben az interjúban Ivan Gašparovič államfő a Tiso korszak másik szlovák politikusának (Ferdinand Ďurčanský) állított szobrot is bírálta. Gašparovič mindkét politikust az első Szlovák Köztársasággal, a fasiszta (nácibarát) állammal azonosította. Érdekes, ez a Ďurčanský, akárcsak Esterházy, ugyancsak “kilógott a sorból”, hiszen a nácibarát hatalomnak akkor gyűlt meg vele a baja, amikor mint belügyminiszter 1940 februárjában Pozsonyban megakadályozta, a Hlinka-gárda - SA mintára - szervezett zsidóellenes akcióját, a falakra zsidóellenes plakátok, az üzletek, kávézók látogatásának bojkottálására felszólitó feliratok kiragasztását. Majd, mint külügyminiszter az angolszászokkal keresett kapcsolatot, azt ígérve nekik, hogy Szlovákia elismerése fejében meggyőzi Hitlert országa semlegességéről. Ez a levél végül Berlinben landolt, és Ďurčanský azonnal repült. Ennek ellenére, a háború után Csehszlovákiában, mint “zsidóüldözőt” távollétében halálra ítélték, pedig a deportálások idején már nem is volt hivatalban.

De térjünk vissza Esterházy Jánoshoz, aki kétségtelenül a (szlovákiai) magyarság védelmezője volt. Elhivatottságot és elkötezettséget érzett e kisebbség érdekében. Erre utal, hogy amikor választás elé került, az 1938-as új határ szlovák oldalán maradt. Már ez maga vitathatatlan nemes tett és cselekedet. Mégis, mai (hazai) védelmezői elsősorban és (szinte) állandóan élete azon pillanatát emelik ki, hogy 1942-ben ő volt az egyetlen, aki a pozsonyi parlamentben a zsidók deportálása ellen szavazott.

Ami viszont ebből a már-már unalomig ismételt magyarázatból logikusan következik, és amiről mélyen hallgatnak a nyilatkozó felelős magyar vezetők, Esterházy gyakorlatilag a „hitleri bábállam”-ban vállalt felelős posztot (népe érdekében). A Tiso-féle első Szlovák Köztársaság megalakulásának (náci részről) egyik feltétele volt, hogy parlamentjében a német és magyar kisebbség képviselve legyen. Tehát, Esterházy – divatos hazai kifejezéssel - felvállalta, hogy a szlovákiai magyarságot képviselje, és ezért minden valószínűség szerint felvette a szlovák állampolgárságot és felesküdött a Tiso-féle államra, hiszen enélkül nehezen elképzelhető, hogy parlamenti képviselő lehetett volna.

A deportálás elleni tiltakozásakor valószínűleg attól tartott, hogy ha a deportálást, (az országból való kiutasítást, elűzést) alkotmányos törvénybe iktatják, akkor a következő áldozat – talán épp - a szlovákiai magyarság lehet. Ezt a feltevést támasztja alá, hogy a szlovákiai zsidók életét megnehezítő, mi több megkeserítő törvényeket mind megszavazta. (pl. a korlátozott tulajdonjogot, a vegyesházasság megtiltását, valamint a sárga karszalag (1939 ótai) viselését) A szlovák állampolgárok csoportos kitoloncolását, kitelepítését, azaz a deportálást lehetővé tevő törvényt Esterházy tiltakozása ellenére a szlovák parlament megszavazta. Itt érdemes megjegyezni, hogy ellenszavazata miatt (1942-ben) semmiféle bántódása nem lett, semmiféle retorzió nem érte a hatalom részéről. Ez is nagymértékben hozzájárulhatott, hogy az első (náci) Szlovák Köztársaság megszűnése után, mint kollaboránst, háborús bűnösnek minősítették és ítélték el. Ezért nem valószínű, hogy Izraelben (Yad Vashem) valaha is a „zsidómentők” közzé emelik. Ő volna az első „zsidómentő háborús bűnös”. Érdemes lenne ezen elgondolkodni, és megérteni, hogy a történelem és a politika mily fonák helyzeteket szül, teremt, és mily bonyolult a mindennapi életünk.

Ugyancsak elgondolkoztató, mi több egyenesen kínos Schmitt Pál köztársasági elnök Gašparovič államfőnek írt tiltakozó levele, melyben a "szlovák parlament egykori képviselőjé”-re hívatkozik. Arra a szlovák parlamentre, amelynek létezését is legszívesebben letagadná az utókor. Az első Szlovák Köztársaság ugyanis náci bábállam volt. Ebben képviselőnek lenni bizony (manapság) nem dicsőség. Erre hivatkozni, pedig borzasztóan kínos, hiszen egyértelmű történelmi ismerethiányra utal.

Hasonló a helyzet a miniszterelnök-helyettes Semjén Zsolt megnyilatkozásaival, “tiltakozásaival” is. Tőle, mint kereszténydemokrata politikustól még kínosabb hallani és olvasni, hogy "….Esterházy János emlékének támadása (...) nem csak a magyar nemzet, hanem a katolikus egyház és az egyetemes emberi jogok megsértését is jelenti" . Majd megjegyzi: “.......mindvégig elkötelezett volt a katolikus egyház tanítása iránt, ezért nem véletlen, hogy boldoggá avatása folyamatban van....”

Ez a boldoggá avatási folyamat is legalább annyira el fog húzódni, mint a Yad Vashem elismerése, hogy Esterházyt a “Világ Igazai” közé emeljék. Esterházy János ugyanis egy olyan ország parlamentjének volt a képviselője, melynek miniszterelnöke, majd államfője, dr. Msgr. Jozef Tiso, (Hitlerhez hasonlóan) Vezérnek (Vodca) neveztette magát, és a második világhború idején az egyetlen katolikus pap volt, aki ilyen magas világi pozicíót töltött be. Mindvégig használta a Msgr. (Monsignor) rangot és megszólítást, és államelnöki tevékenysége mellett haláláig (1924-1945) Bán (település) (Bánovce nad Bebravou) gyakorló papja volt. Sőt, Josef Tiso kivégzésekor is papi reverendában állt a bítófa alá. Ezek ismeretében, Esterházy mély és igaz keresztény vallásossága ellenére egy kereszténység ellenes államot, ill. államvezetést szolgált, ezért boldoggá avatását valószínűleg a szlovák katolikus egyház nem fogja támogatni.

Egy kis történelmi áttekintés talán nem ártana a hazai közvélemény számára, különös tekintettel a jelenlegi vezetők, az ugynevezett “politikai elit” tagjai részére, akik épp hasonló történelmi hiányosságok miatt marasztalják el szlovák kollegáikat.

Ennek pótlására álljon itt néhány történelmi tény.

Az 1871-es francia-porosz háborútól számítják a XX. századon átívelő, és még napjainkban is Európát, ill. annak jövőjét meghatározó geopolitikai viszonyt, a “kontinentális” Európa békéjének kulcsát. 1871-ben nemcsak megsemmisítő vereség érte a franciákat, hanem a Párizs melletti Versailles-ban kiáltották ki német császárnak az akkori porosz királyt (I. Vilmos), és ezzel egyúttal létrejött az egységes Német Birodalom. Miközben a poroszok által körbevett, és kiéheztetésre ítélt Párizsban munkásfelkelés tört ki, ami “párizsi kommün” néven vonult be a történelembe.

1871-et a franciák sohasem tudták megbocsátani. A visszavágás (a revans) éltette vezetőiket, amely az elkövetkező században két Versailles-i (béke)szerződést is eredményezett. Az első (1919-20) egyértelműen francia geopolitikai diktátum volt. A győztes franciák kedvükre rajzolták át Európa addigi térképét. Az alapkoncepció: Németország sohatöbbé ne tudjon háborút indítani Franciaország ellen. Ezért szét kellett verni a másik közép-európai birodalmat, az Osztrák-Magyar Monarchiát, valamint Keleten sok kis országot létrehozni Németország és (szovjet-)Oroszország között, melyek megakadályozhatnak egy valamikori (esetleges) német-orosz összefogást, amely ugyancsak veszélyes lehet(ne) Franciaországra.

Ennek a koncepciónak (és diktátumnak) nyertesei lettek a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő népek, hiszen önálló államok sorát hozta létre ez a “világbékét” remélő francia stratégia. Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehszlovákia, mind az első világháború után alakult. Az angolszászok, elsősorban az amerikaiak, is támogatták ezt a kezdeményezést, hiszen (elvben) a népek önrendelkezési jogáról szólt. A vesztesek, köztük leginkább a magyarok, azonban nem népekben, és azok önrendelkezési jogában gondolkodtak, hanem (elsősorban) területben, “ősi földben”.

A versailles-i diktátum tarthatatlanságát lassan felismerték a győztesek is, különösen a britek és amerikaiak, mindenekelőtt a Weimari Köztásaságban kialakult gazdasági helyzet miatt, amit a gazdasági világválság csak tovább rontott, sújtott. A hitleri Németország első sikerét 1935-ben érte el, amikor a Népszövetséghez felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, melynek eredményeként a franciák által megszállt Saar-vidéken népszavazást rendezhettek. A versailles-i (béke)szerződés szerint erre csak 15 év után kerülhetett sor. A népszavazás elsöprő német győzelemet hozott, így a Saar-vidék visszakerült náci Németországhoz.

Ahogy 15-20 évvel az első világháború után a nemzetközi közvéleményben egyre növekedett a Versailles-, ill. háborúellenes hangulat, amibe a gazdasági világválság is közrejátszott, úgy a vesztesek reviziós törekvése is egyre erősödni kezdett. Mindenekelőtt a két világháború közti legsikeresebb állam, Csehszlovákia, megszünése, megszüntetése került az európai reviziós politika középpontjába.

A szociáldemokrata Edvard Beneš vezette Csehszlovákia a Kelet Svájca kívánt lenni. Jólét és prosperitás jellemezte fennállásának 20 évét. Sőt, Európa egyik legerősebb és technikailag jól felszerelt hadseregével rendelkezett. Modern állam benyomását keltette, ahol minden művészeti és politikai irányzat szabadon tevékenykedhetett. Volt időszak, amikor a Magyarországon szétvert és betiltott Kommunisták Magyarországi Pártja is Prágában székelt.

Csehszlovákia három nagy közigazgatási területből állt: Cseh-Morvaország, Szlovákia és Ruszinföld, azaz Kárpátalja. A nemzetiségek, kisebbségek megoszlását nem igazán vették figyelembe. Olyannyira nem, hogy népszámláláskor a cseheket és szlovákokat egynek, csehszlovákoknak tekintették, így statisztikailag a legnagyobb számú lakosság lett, miközben a németajkúak száma a valóságban több volt, mint a szlovákoké! Beneš már Csehszlovákia megalakulás előtt jó kapcsolatokat alakított ki és tartott fenn a franciákkal, ezenkívül jelentős befolyással bírt az ENSZ elődjében, a párizsi békeszerződések után létrehozott Népszövetségben. A Saar-vidék békés úton, népszavazással (1935) történt visszaszerzése után, náci-német részről logikusnak tűnt az ugyancsak francia támogatással létrejött Csehszlovákia megszűntetése. A bátorítást ehhez 1938 tavaszán Ausztria náci Németországhoz csatolásának (Anschluss) nemzetközi jóváhagyása adta. Gyakorlatilag ennek következménye lett a “németajkúak” visszatérésének követelése a Harmadik Birodalomhoz. Arra persze senki sem akart emlékezni, hogy területileg a Szudétaföld évszázadok óta a Habsburg birodalomhoz tartozott. Viszont ha már az egykori Osztrák-Magyar Monarchia német nyelvű része (Ausztria) a hitleri Németország közigazgatása alá került, akkor a Szudétavidék hovatartozása felől sem lehettek kétségek.

A náci terv geopolitikailag teljesen logikus volt. Csehszlovákia megszűnése kártyavárként dönti össze a versailles-i szerződések lényegét képező francia stratégiát, miszerint Németország és (szovjet)Oroszország között létrehozott (nemzet)államokkal kell biztosítani (Nyugat-)Európa békéjét. Végülis 1939 augusztusára állt össze ennek a visszarendeződésnek a végleges menetrendje, amikor a Molotov-Ribbentrop paktum (titokban) az 1914 előtti birodalmi Németország és cári Oroszország területi fennhatóságában állapodott meg. Ebben a geopolitikai játszmában érdekelt volt Magyarország is, habár a magyar vezetés sokkal szűklátókörűbb volt, és jobbára csak a Kárpát-medence feletti uralom visszaszerzése lebegett a szemük előtt.

Ezt használta ki, ill. fel Hitler, amikor 1939 márciusában (a már Szudétavidék nélküli) Csonka-Csehország bekebelezését úgy kívánta nemzetközileg elfogadtatni, mintha a független Szlovákia megalakulása miatt lett volna kénytelen Cseh-Morvaországot “védelme “ alá venni (Reichsprotektorat Böhmen und Mähren – Cseh-Morva Protektorátus) Ugyanebből a megfontolásból, és a világ megtévesztése érdekében hozta létre a szlovák bábállamot.

Az 1938-as müncheni egyezmény után (október 06.) Csehszlovákiát Cseh-Szlovák Köztársaságnak hívták, amely három autonóm területből állt: Cseh-Morvaország, Szlovákia és Ruszinföld (Kárpátalja). Az autonóm szlovák kormány elnöke Jozef Tiso volt, és mint a csehszlovák delegáció vezetője már a müncheni egyezményt (1938. szeptember 30.) követően tárgyalt a magyar külügy képviselőivel (Kánya Kálmán, Teleki Pál) Révkomáromban a területátadásokról (első bécsi döntés 1938. november 02.) 1939. március 09-én cseh csapatok megszállták Szlovákiát és leváltották az autonóm kormány elnökét, Tisot. Az egyre türelmetlenebb Hitler 1939. március 13-ára Berlinbe hívatta a leváltott Tisot, és (náci “védelem” alatt) a független (első) Szlovák Köztársaság azonnali kikiáltását követelte. Ellenkező esetben engedélyt ad Magyarországnak Szlovákia bekebelezésére. A Führer hamisított jelentéseket mutatott, miszerint a titokban mozgosító magyarok a Felvidék teljes visszaszerzését készitik elő. Tiso másnap kikiáltotta a független Szlovákiát, amit elsők között ismert el Magyarország. Különben a náci védelmet élvező Szlovákiát 25 állam ismerte el, köztük a Szovjetunió és a Vatikán is. Néhány nappal később kitört a (magyar-szlovák) “kis háború” (malá vojna). A magyarok kihasználták azt a stratégiai vákumot, amikor még szlovák hadsereg nem volt, ill. a szlovák függetlenség kikiáltásával egy időben Hitler bevonult Prágába, így a Szlovákia területén még állomásozó cseh(-szlovák) alakulatokat hazarendelték. Ebben a helyzetben indult el a magyar hadsereg és szállta meg egész Ruszinföldet (Kárpátalját) és ismét lett közös lengyel-magyar határszakasz. A magyarok a náciknál azzal magyarázták tettüket, hogy Kárpátalján soha sem volt szlovák többség, azt csak (Beneš-i nyomásra) a versailles-i szerződés csatolta Csehszlovákiához.

Az alig egyhetes “kis háború” szlovák vesztesége 22 katona és 36 polgári halott volt, valamint kb. 600 szlovák és cseh-morva származású katona került magyar hadifogságba. A magyarok embervesztesége 8 katona és 15 civil volt, azaz összesen 23 halott.

A bécsi döntést követően Esterházy János még Kassán üdvözölte (1938. november 10-11) a bevonuló Horthy Miklós kormányzót, majd úgy döntött, hogy Szlovákiában marad, mint a 70.000 lélekszámú szlovákiai magyarság hivatalos és jogi képviselője. Új pártot alapított Szlovenszkói Magyar Párt néven, és mint országgyűlési képviselő a legmagasabb fórumon, a szlovák parlamentben hallatta szavát. Esterházy 1939. március 14.-én Pozsonyban rádióbeszédben üdvözölte a független Szlovákia kikiáltását.

Ezekről a dolgokról hallgatnak a mai hazai vezetők. Ugyancsak elfeledkeznek egy igen fontos tényről: az az állam, amelyben Esterházy János a magyarságot, a szlovákiai kisebbséget védte, jogutód nélkül megszűnt, mivel azt náci Németország hozta létre. Ugyanis a II. világháború után a győztes hatalmak semmisnek tekintették mind a Müncheni Egyezményt, mind a két bécsi döntést, és azok következményeit, Ergo, az 1993-ban megalakult és kikiáltott (mai) Szlovákia, Szlovák Köztársaság sem tekinti magát a Tiso féle (náci) bábállam jogutódjának. Ezeket a történelmi tényeket ismernie kellene a hazai vezetésnek, politikusainknak, Schmitt Pál köztársasági elnöknek és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek is, amikor Esterházyra, mint szlovák parlamenti képviselőre és e tisztségében betöltött szerepére hivatkoznak.

Esterházy János megítélése valóban vitatható. Kétségtelen, jó ügyet kívánt szolgálni: az elesetteket, a rászorulókat óvni és védeni. Annak megítélése, hogy ezt milyen módszerrel és eszközökkel érte el, ill. hajtotta végre, elsősorban az érintettek feladata. Esterházy nemzetközi elismerését nagymértékben megnehezíti, hogy hazájában, - igen, hazájában – Szlovákiában háborús bűnösként van számon tartva. Hogy ezen hivatalosan, jogilag változtatni lehessen, a szlovák jog szerint alaposan meg kellene vizsgálni, és definiálni a “háborús bűnös” fogalmát. Az egyetemes emberi jog szerint fegyveres konfliktusok idején a törvények megsértése és az egyéni felelősség megállapítása a mérvadó. Ilyen esetek pl. a megszállt, elfoglalt területeken a polgári lakosság elhurcolása, táborba zárása, kényszermunkára fogása, megkínzása, legyilkolása. Ez vonatkozik a hadifoglyokkal szembeni bánásmódra is.

Esterházy nem tartozik ebbe a kategóriába

Megjegyzés

Ha el fogadjuk Gašparovič államfő véleményét, miszerint Esterházy János "Hitler és a fasizmus híve volt", akkor ebből még nem következik, hogy "háborús bűnös" ! Ezt kellene megérteni és megértetni nem csak Gašparovič államfővel, hanem valamennyi megszólalóval a határ mindkét oldalán. Itt a "háborús bűnös" megbélyegzésen van a szó és a hangsúly, nem pedig egy (megvetendő) eszméhez tartozáson. Hiszen, a szlovák államfőnek még akár igaza is lehet. Ennek azonban semmi köze ahhoz a vádhoz, amely Esterházy Jánost a tömeggyilkos, "háborús bűnösök" közé sorolja. Amíg ezt képtelenek felfogni az Esterházy ügyében nyilatkozók, és szlovák részről képtelenek ezt a vádat semmissé nyilvánítani, addig nem lesz megbékélés sem a politikában, sem a lelkekben.

Ünneprontás avagy az elhallgatott realitás

2011-08-20T14:35:00.013+02:00

Münchenbe érkezésem (1974) pillanatától kerestem, kutattam a bajor-magyar közös történelmi múltat, amely iskolai tanulmányaim szerint államalapításunk idejéig vezethető vissza. Az évek során jó néhány érdekességre bukkantam, amelyekről a hazai közvélemény és elsősorban a média nem szól. Az idei augusztus 20.-i ünnepségek pátosza mellett egy blogbejegyzés késztetett az írásra. A blogbejegyzés “Szent István intelmei” címet viseli, és néhány fonákságra hívja fel a figyelmet. Ezeket szeretném kiegészíteni az elhallgatott, vagy inkább elfelejtett történelmi tényekkel.

Már az is furcsa, hogy ezek az Intelmek mindenhol magyarul jelennek meg, méghozzá a közelmúltban, ill. jelenleg használt nyelven. Ugyanakkor tanulmányaim szerint a legelső magyar nyelvű szórványemlék a Tihanyi Apátság alapítólevelét 1055-ben, tehát bő 15 évvel István halála után írták. A legkorábbi latin betűs magyar nyelvű szövegemlék, a Halotti beszéd, keletkezési idejét pedig 1192-95-re teszik. Eszerint István királyunk fiához (Imre) írt intelmei (az első törvénykönyv) 1027-ben latinul íródott (és valószínűleg egy példányban). Ha latinul íródott, akkor a manapság ismertetett magyar nyelvű változatok vajon mennyire tekinthetők hiteles fordításnak? Hiszen a latin nyelv is sok változáson ment keresztül az eltelt ezer esztendő alatt.

Az Intelmek keletkezése mögött én nem az első királyunk – mai értelemben vett – humanitását, az alapvető emberi jogok betartására és betartatására való ösztönzést érzem ki, különös tekintettel az idegen ajkú újonnan érkezők befogadása érdekében, hanem, sokkal inkább az akkori (fiatal) állam fennmaradása miatti aggodalmát. Meggyőződésem, hogy az intelmek írásba foglalásakor elsősorban saját családja további sorsa foglalkoztatta és vezérelte, azt tartotta szem előtt! Az idegenek befogadására vonatkozó intelmek elsősorban a bajor lovagokra, telepesekre és “ideológusokra”, a római, vatikáni, katolikus egyházat képviselő papokra vonatkoztak. Hiszen Imre herceg, épp úgy, mint István többi gyermeke, csak “félmagyar” volt. Erről az apróságról a hazai gondolkodás (és mai történetírás) nem igazán beszél. Úgyszintén homály fedi Gizella további életét és sorsát, - legalábbis a magyar köztudatban és az iskolai oktatásban.

Még senkinek sem tűnt fel, hogy Székesfehérvárott csak első királyunk, Szent István sírja található? Hogy a királyné, Gizella, nem a király mellett nyugszik? Különben kutatásaim épp innen indultak el. Vajon, mi történt?

Német nyelvű források alapján tudható, hogy Gizella kb. 11 éves korában lett az akkor 17 éves István (fejedelem) felesége és 1000-től Magyarország királynéja. Első fiúgyermeke meghalt, második fiúgyermeke, Imre (Emmerich, Heinrich), 1007-ben született. Ezenkivül két lányt is szült a magyar királynak. Sokat tett az ország kereszténnyé válásáért. A veszprémi székesegyház építését – mai szóval – Gizella szponzorálta. A magyarországi püspökségeket, egyházmegyéket és templomokat nagyvonalúan támogatta, elsősorban a liturgiákhoz szükséges kegytárgyakkal.

1030-ban az egyesült bajor és magyar seregek legyőzték a Magyarországot megtámadó II. Konrád német-római császárt és csapatait.

1031-ben, Imre (Emmerich, Heinrich) herceg halála után, trónviszály alakult ki az utódlás körül. István vérszerinti rokonságában a közvetlen családban, férfiágon, unokatestvére, Vazul, lett a trón várományosa. István azonban féltette országát és nem bízott unokatestvérében, mivel az nem a római, hanem a bizánci (ortodox) kereszténységet vette fel. A mélyen vallásos István a (férfiági) trónörökös Vazult nem ölette meg - hiszen az ellentmondott volna keresztény hitének – viszont megvakítatta, hogy az ország vezetésére alkalmatlanná tegye. (Megjegyzés, Vazul történetét magyar források másként ismerik. - szerk,). Végül Gizellával megállapodtak, hogy István húgának gyermekét, (Orseolo) Pétert, örökbefogadják, és trónörökösnek tekintik.

1038-ban, István halála után Orseolo Péter elkobozta Gizella teljes vagyonát és házi őrizet alá helyezte. I. Pétert a trónon követő Aba Sámuel az első magyar királyné, Gizella, helyzetén nem változtatott. 1042-ben III. Henrik német-római császár megtámadta Magyarországot és kiszabadította Gizellát. Henrik akciója keresztény- és németellenes megmozdulásokat, lázadásokat eredményezett országszerte, ezért 1046-ban Gizella és a bajor telepesek többsége elhagyta Magyarországot. Gizella (István) lányaival együtt a Passau melletti Niedernburg kolostorában talált menedéket, amelynek később, haláláig, apátnője lett. Itt is temették el, majd 1975-ben szentté avatták.

Első királyunkat, (Szent) Istvánt, halála után 45 évvel, 1083. augusztus 20-án avatta szentté I. László magyar király. Ugyanezen a napon avatta szentté (Szent) István fiát, a 24 éves korában meghalt Imre herceget, valamint Gellért püspököt is, akinek mártírhalála egybeesett Gizella menekülésével. Hiszen mindkét esemény 1046-ban történt. Arról nem is szólva, hogy (Szent) Gellért püspök volt (Szent) Imre herceg tanítója. Rá is illene emlékezni ezen az ünnepen. (Kedves magyar politikusok és ünnepi szónokok.)

Oslo, a mészárlás után

2011-08-04T21:28:00.016+02:00

Egy kis skandináv csónakozás volt a terv. Komppal közlekedni Göteborg (Svédország) – Frederikshavn (Dánia) és Oslo (Norvégia) között. Az oslo-i szállást még májusban lefoglaltam: 4 éjszaka (á NOK 600.-) július 27.-31. között, a városközponttól kicsit kijjebb található szállodában, amely egyúttal a szomszédos kórház betegeinek hozzátartozóit is fogadni szokta. Gondolom emiatt is volt kedvezőbb az árajánlat.

Pénteken, július 22-én, Dániában (Aalborg) ért a hír: Oslo központjában hatalmas robbanás történt. Hét halott. Majd nem sokkal később valaki tűzet nyitott egy Oslo közeli camping táborban. Tíz halott. A szerda (július 27.) délutáni oslo-i érkezésig még öt nap volt. Az ismerősök közül többen aggódtak, nekem viszont eszembe sem jutott az utazás lemondása, hiszen ilyen rendkívüli esemény után a hatóságok sokkal jobban odafigyelnek a közbiztonságra, pláne nyáron, a turista szezonban. Sőt, volt egy olyan hátsógondolatom, hogy talán épp a „tömegpszichózis” ellensúlyozására kedvezményeket adnak az odalátogatóknak. A történéseket, fejleményeket a televízió(ko)n keresztül követtem.

Hamarosan kiderült: autóbomba robbant. Mivel a miniszterelnök irodája (is) romba dőlt, a belvárost lezárták. Majd jelentették, hogy egy álrendőr nyitott tűzet az Oslo közeli tóban lévő kis szigeten, ahol a szociáldemokrata párt tartotta hagyományos nyári ifjúsági táborát az ország minden részéről érkezett (11-25 éves) fiatalok számára. A kép kezdett összeállni: politikai merénylet történt, hiszen mindkét esetben a célpont a kormányzó Munkáspárt (Labour Party - Arbeiderpartiet) volt. Ettől kezdve a hírekből szinte (teljesen) eltűntek a belvárosi robbanásról szóló jelentések, csak a tényt erősítették meg: nagy erejű autóbomba robbant. Ezenkívül, a mai napig nem tudunk semmi pontosat, mi is történt Oslo belvárosában? Később a halottak számát nyolcra korrigálták. Ennyi. Hogy hányan kerültek kórházba és milyen, mennyire súlyos, sérüléssel? Nem tudjuk. Nem mindegy, hogy valaki csak elsősegélyben részesült, vagy a detonáció leszakította a karját, lábát, esetleg elveszítette szeme világát, stb. Ami még feltűnőbb: (még ma is) mélyen hallgatnak a turistákról. a külföldi sérültekről.

A kettős merényletről érkező beszámolók szinte csak a szigeten történtekre kezdtek koncentrálni. Nem csoda, hiszen az ország minden részéből ott táborozó tinédzserek körében véghezvitt mészárlás sokkal nagyobb és mélyebb hatással volt, és viselte meg, a norvég lakosságot, mint a belvárosi autóbomba.

A politikai jellegre utalt Jens Stoltenberg (szociáldemokrata) miniszterelnök első megnyilatkozásában is, amikor a (belvárosi) kormányhivatalok elleni merényletet az (AUF) ifjúsági táborban elkövetett tömegmészárlással együtt a norvég nép és társadalom elleni támadásnak értékelte, és összefogásra szólított fel, amikor azt mondta

„Senki sem némíthat el bennünket egy bombával.
Senki sem némíthat el bennünket lövöldözéssel.
Senki sem félemlíthet meg bennünket attól, hogy Norvégiában éljünk. “

Másnap, az oslo-i székesegyházban tartott beszédében, a halottakról megemlékezve, név szerint említett egy fiatal (21 éves) norvég politikust (Tore Eikeland), aki az EU posta irányelvekhez való csatlakozás ellen lépett fel a miniszterelnök pártján belül, és nyert! Ekkor kaptam fel a fejem. A norvég szociáldemokrata párton belül az EU ellenzői (is) „győzhetnek”. (?) Kicsit utána néztem mi is ez az EU Postal Directive? (amiről magyar nyelven nem olvashatunk az EU hivatalos oldalain!) Mint kiderült, a postai szolgáltatások liberalizálásának irányelveiről szól, azaz az állami monopólium leépítésére irányuló javaslatok tára. A norvég álláspont szerint ez adó- és profitorientált szervezetté alakítaná át a Királyi (állami) Postát és a postai szolgáltatásokat, ez pedig veszélyeztetné a bérszínvonalat, a munkahelyeket és a (vállalati) nyugdíjat, mi több, postafiók-bezárásokhoz is vezetne. Ezenkívül a környezetet is károsíthatná, ha az államilag finanszírozott kézbesítő- és szállítóeszközök (autó, hajó, vonat, repülő) profitorientált magánvállalkozások kezébe kerülne.
Nem emlékszem, hogy ilyen viták zajlottak volna a Magyar Posta privatizációja idején (vagy azóta) a parlamentben, vagy a hazai pártok kongresszusán.

Megjegyzem a norvég miniszterelnök beszéde ébresztett rá, hogy valójában az EU még mindig ugyanaz a gazdasági közösség, ami a II. világháború után alakult, abból a megfontolásból, hogy „a béke az emberek hasán keresztül érhető el”. Ráadásul két kiváló jobboldali politikus: a kereszténydemokrata német Konrad Adenauer és az ugyancsak kereszténydemokrata (luxemburgi születésű) francia Robert Schuman „találmánya” ez a Gazdasági Közösség. Így már érthető, hogy az EU irányelvei a (neo)liberális gazdaságpolitikát követik, és valójában a francia-német kapcsolat (és viszony) határozza meg a 27 országot tömörítő EU működését. Az ugyancsak jobboldali, kereszténydemokrata Helmut Kohl volt a közös pénz, az euró, bevezetésének elsőszámú szorgalmazója. Az európai (benne a magyar) „baloldal”-nak tehát, valahol eleve EU szkeptikusnak, de legalábbis EU kritikusnak kellene lennie, hiszen a munkásság, a bérből és fizetésből élők érdekeit kell(ene) szem előtt tartaniuk. És itt jön be a nemzeti érdek. A helyzet kicsit hasonló ahhoz, amikor az első világháború kitörésekor (1914) a német császár felkérte a parlamentáris politikai pártokat, mindenekelőtt a szociáldemokratákat, hogy a háborúra való tekintettel tegyék félre „ideológiai harcukat” (különös tekintettel a sztrájkokra). A német szocdemek ezt meg is fogadták, a radikális változást szorgalmazó kommunisták (Leninnel az élén) azonban elvetették. A mai norvég szociáldemokraták is elsősorban saját országuk érdekét tekintik a legfontosabbnak. Természetesen a munkásosztály szempontjából. Ugyancsak a nemzeti érdekek szem előtt tartásával szorgalmazták a német szociáldemokraták is, 2004-ben, az új EU-tagokkal szembeni hétéves munkavállalási moratóriumot.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, miközben egyre jobban kezdett kirajzolódni az oslo-i tragédia. 15:26-kor robbant az autóbomba Oslo belvárosában, a kormányzati negyedben. A merénylő 17:00 óra után néhány perccel érkezett az Oslo-tól kb. 40 kilométerre fekvő tóban található Utøya szigetre, amely a norvég Munkáspárt ifjúsági szervezetének tulajdona. Rendőrnek adta ki magát, összehívatta a szigeten táborozókat, majd tűzet nyitott. Másfél órán keresztül válogatás nélkül gyilkolta a fiatalokat. Az Oslo-ból érkező kommandósoknak 18:27-kor adta meg magát.

Ettől kezdve a világsajtó megpróbált valami magyarázatot kreálni e borzalmas tettre, tömeggyilkosságra. A magyarországi média, no meg a blogszféra, rögtön elővette a szélsőjobb nevű ütőkártyát. A merénylő skandináv típus, iszlámellenes, ergo, rasszista, fasiszta, náci stb. volt a hazai „baloldal” véleménye, miközben az összeesküvés elméletek gyártásában jeleskedő szélsőjobb „zsidóbérenc”-nek állította be az elkövetőt, aki - szerintük - valójában szabadkőműves, és „zsidó” utasításra cselekedett.

Az indítékok keresése engem is foglalkoztatott. Nekem legelőször az oklahomai merénylet ugrott be, ahol ugyancsak egy elkeseredett(?) ember magakészítette autóbombával robbantott fel egy amerikai középületet.

Majd az Unabomber néven elhíresült, ugyancsak amerikai, matematikus és társadalomkritikus esete és tette ugrott be, aki több mint 50 oldalas kiáltványában (Manifesztum) foglalta össze az ipari társadalommal szembeni aggályait, melyeket egyetemeken és repülőgépeken elkövetett robbantásaival támasztott alá.

Aztán, amikor a „figyelemfelkeltés” jelent meg a norvég tömeggyilkos indítékai között, szegény Sisi, a „mi Erzsébet királynénk” tragikus halála jutott az eszembe. A magányos merénylő (Luigi Lucheni) ugyancsak a fennálló rend, az uralkodó osztály ellen lázadt, annak reményében, hogy tettével beírja nevét a (világ)történelembe. Alaposan kitervelt merénylete elkövetése után (akárcsak a norvég) mosolyogva adta fel magát a (svájci) rendőröknek.

Oslo-ba indulásom előtt e-mail-t küldtem a lefoglalt szállásra. Együttérzésemről biztosítottam a hotel alkalmazottjait és eligazítást kértem a kialakult helyzetről. Válaszukban megköszönték részvétnyilvánításomat, és arra kértek, hogy az oslo-i információs oldalon kövessem az eseményeket. Az indulásom előtti helyzet itt olvasható (kattints rá!)

Nyolc óra tengeri utazás után július 27-én 18:30-kor kötött ki a komp Oslo-ban. Gyalog mentünk a főpályaudvarhoz, ahol átvehettem 3 napos (72 órás) „Oslo pass” kártyámat, mely korlátlan tömegközlekedés használatra, valamit 30 múzeum ingyenes látogatására jogosított. A Központi pályaudvarhoz vezető úton (kb. 900 méter), a Tőzsde épület parkjában, 4-5 hajléktalan külsejű viking leszármazott heverészett a füvön. Egyikük épp felsőkarját kötötte el, és nyomta magába az adagot. Majd a pályaudvari kavalkádban alig láttam „skandináv típusú” embert. Ekkor átfutott az agyamon: lehet, hogy ez volt a merénylő igazi frusztrációja? Nem tudta elviselni ezt a szabadságot, ezt a túlzott liberalizmust? Nekem, mint turistának, érdekes volt a látvány, az első benyomások, de valahol vegyes érzéseim támadtak. Sokfelé jártam a világban, de (az őshonos, jellegzetes, tipikus) helyi lakosok hiányát sehol sem éreztem annyira, mint itt, Oslo belvárosában. London vagy Párizs központjában is jobb az „optikai” arány. A skandináv városok Göteborg, Aalborg, Frederiskhavn, vagy az ugyancsak toleráns Helsinki központjában is több északi típusú járókelőbe ütköztem, mint errefelé.

A hotelhez érkezve a recepción közölték: "a rendkívüli helyzet miatt teltház van, a szobákat a betegek hozzátartozóinak adták ki, ezért nekünk máshol biztosítottak szállást.” Méghozzá ugyanazon az áron. Kellemetlen volt a továbbállás, hiszen ezt e-mail-ben is jelezhették volna, és ezzel időt és fáradságot (fölösleges utazást, csomagvonszolást) spóroltak volna meg számunkra. Így utólag: lehet, hogy nem akartak elriasztani azzal, hogy oly sok a sérült, a sebesült, hogy a hozzátartozók ellepték a kórház környéki szállásokat. Hiszen, ha már ott vagyunk (Oslo-ban), akkor már nem fogjuk az utazást lemondani, pláne, hogy drágább hotelben kaptunk elhelyezést ugyanazon az áron!

A Székesegyház előtti virághalmaz látványa először csak, mint turisztikai érdekesség fogott meg. Láttam, amint néhányan ott, előtte fényképeszkedtek. A hatalmas kiterjedésű virágerdő egyik végében állandóan be voltak kapcsolva a reflektorok, és a kordon mellett ott álltak a tv-riporterek, akik egymást váltva adták helyszíni tudósításaikat. Fonák volt látni, ahogy ezek az emberek farmerben, felgyűrt ingujjal, meglehetősen fásult, fáradt arccal, cigarettázva várták, hogy élőadásba kerüljenek. Aztán előkerült a sötét (fekete) zakó, hogy a képernyők előtt a jólöltözött riporter benyomását keltsék. Nagyüzem volt, pedig közel egy héttel voltunk a tragédia után. Engem meg a sírás fojtogatott a virághalmaz közül ki-kikandikáló mosolygós teenager fényképek és mécsesek láttán. Sok volt a gyerekrajz és a „nem felejtünk” felirat. A többség norvégul. De volt angol, spanyol, sőt arab nyelvű is. Az emberáradat csak nem akart fogyni. Gyerekek, fiatalok, felnőttek, magukat vonszolni alig bíró idősek, mozgássérültek jöttek és rótták le kegyeletüket egy szál virággal. Egyúttal az összetartást és összetartozást is kifejezve. Nagyon megrázó látvány volt. A Székesegyházban kis mécseseket osztogattak, amit ott helyben lehetett meggyújtani.

Egy-egy mécses és fénykép kíséretében ezek a virágszálak, szinte a város minden pontján az utcaképhez tartoztak. Mindenfelé testközelbe éreztem a tragédiát, a közel 100 ártatlan (többségében) fiatal élet emlékét. Miközben az élet ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Egy héttel a tömeggyilkosság után, péntek este (július 29.) rock-koncert volt a Városháza előtti téren, a tengerparton.

A norvég lelket próbáltam megérteni, benne persze a merénylőjét is. A múzeumok sokat segítettek ebben. Ibsen és Munch, valamint Nansen, akiknek nevét amúgy ismerjük, de nemzetiségük, „norvégságuk” csak másodlagos. Ha egyáltalán eszünkbe jut.

Ibsen. Shakespeare után a legtöbbet játszott színműíró. Állami (királyi) ösztöndíjjal járt külföldre. Habár darabjainak többsége Norvégiában játszódik, műveit külföldön, főleg Rómában írta. Termékeny és ünnepelt munkásságának 27 évét töltötte távol hazájától. Szinte meghalni tért csak haza, Kristiania-ba, azaz a mai Oslo-ba, mely csak 1925-ben vette vissza eredeti nevét.

Munch. A sikoly című műve a legismertebb. Ő is sokat járt és élt külföldön, főleg Párizsban és Berlinben. Ugyancsak állami (királyi) ösztöndíjjal kezdte pályafutását, majd élete alkonyán tért vissza Norvégiába.

Nansen. Sarkkutató, elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Norvégia (Svédországtól 1905-ben történt) függetlenné válását követően diplomáciai pályára lépett, majd az első világháborút követően a menekültügy foglalkoztatta. Félmillió hadifogoly sorsát kívánta rendezni. Elsősorban a Szovjet-Oroszországban rekedt háromszázezer, többségükben német, osztrák és magyar katona hazaengedésén fáradozott. Az októberi forradalom, majd az azt követő polgárháború miatt senkit sem érdekelt ennek az embertömegnek a sorsa. Nansen, mint a Népszövetség Menekültügyi Biztosa 1922-ben jelenthette a közgyűlésnek, hogy mintegy félmillió hadifogoly (végre) hazatérhetett 30 különféle országba. Ezzel egy időben éhínség tört ki Szovjet-Oroszországban, mely a Volga mentén 30 millió ember halálával fenyegetett. Nansen szervezte az állami segélyeket, de Lenin nem bízott a kapitalistákban, illetve semmilyen nemzetközi összefogásban, így az élelmiszer szállítmányokat elutasította. Nansen végül csak magánszemélyek adakozására támaszkodhatott. Közben a szovjet forradalom miatt elmenekült két millió egykori orosz állampolgár is hontalan lett, mivel Lenin megfosztotta őket állampolgárságuktól. Érvényes papírok, személyazonosság nélkül pedig egyetlen ország sem volt hajlandó ezeket az embereket befogadni. Ekkor született meg a Nansen-útlevél, amit kimondottan szovjet menekültek számára találtak ki. Nansen-útlevéllel utazhatott Európa szerte pl. Chagall, Stravinsky és a balerina Anna Pavlova is. Később más menekültek is megkaphatták ezt a dokumentumot, mint a Népszövetség által elismert menekült (hontalan) státuszt. Ilyen Nansen-útlevéllel érkeztek az Egyesült Államokba a nácik által a német állampolgárságuktól megfosztott „zsidók”, köztük Hanna Arendt is. Az örmények érdekében is sokat tett Nansen. Különösen a törökök elől szovjet területre menekült örmények letelepítését szorgalmazta. Ehhez öntözési berendezésekre lett volna szükség, hogy szovjet Örményország talpra tudjon állni. Szovjet-Oroszországi terveinek, akcióinak megvalósításában Nansen egyik aktív segítője volt a segélyügyeket Harkovból irányító, ugyancsak norvég, Vidkun Quisling, akit később, mint a norvég náci bábkormány fejét, 1945-ben hazaárulásért kivégeztek. Nansen a hadifoglyok hazaengedéséért, valamint az orosz menekültek papírjainak rendezéséért és a Volga-menti éhínség csillapításáért 1922-ben Nobel Békedíjat kapott. Halála után, 1938-ban, a Népszövetségben róla elnevezett Nansen Menekültügyi Hivatal ugyancsak elnyerte a Nobel Békedíjat.

Ha már a Nobel Békedíjat említem, máig nem tisztázott, hogy a svéd Alfred Nobel miért kívánta, hogy ezt a díjat Norvégia „kezelje”. Valószínűleg azért, mert az akkor még Svédországgal unióban álló országnak közel sem volt akkora katonai hagyománya, mint a svédeknek. Ezenkívül a norvég parlament az Interparlamentáris Unió tagja és támogatója, azaz a konfliktusokat közvetítőkön és/vagy döntőbíróságokon keresztül oldja meg. Norvégia, tehát mindenképp a béke és a tolerancia szimbóluma. Épp ezért nem kell azon csodálkozni, hogy pont itt történt ilyesmi, hiszen a nyílt, nyitott társadalomban sokkal könnyebben elkövethetők azok a (borzalmas) tettek, amelyek egy erősen ellenőrzött, megfigyelt társadalomban (diktatúrában) szinte lehetetlen.

Az oslo-i tömeggyilkosságra nincs mentség, bármit is próbálnak belemagyarázni. A merénylő nem őrült. Aki ilyen tervet ki tud fundálni és végre tud hajtani, - méghozzá hidegvérrel! – az nagyon is észnél van. A tette viszont valóban őrült, és logikátlan. Hiszen, ha iszlámellenes, akkor miért (keresztény) honfitársait ölte meg? Ha rasszista, akkor miért nem egy arab, kínai stb. éttermet robbantott fel? Mint a Hollán utcai robbantók. Tényleg, velük mi van? Elfogták őket? Született (elrettentő) ítélet?

Butaság és értelmetlen, az oslo-i mészárlást a hazai cigányság elleni támadásokkal összehasonlítani. Az oslo-i mészáros a másvallású bevándorlókkal szembeni frusztrációjára hivatkozik. Magyarországon nem a másvallású bevándorlókkal van baj, „probléma”, hanem az évszázadok óta velünk élő, azonos vallásúakkal. Ezért, a hazai közgondolkodás inkább rasszista, mint néhány frusztrált norvégé. A merénylő sokat ártott a (nyugati értelemben vett) szélsőjobbnak is, hiszen a bevándorlás szigorítását követelők, nem nácik, nem az évszázadok óta együtt élő szomszédjukat akarják „elkergetni”, hanem az újonnan érkezők számát kívánják csökkenteni, esetleg teljesen megszűntetni. Ezért butaság, amikor a hazai „baloldal” (még mindig) nácit kiált, és a holokauszttal példálódzik.

Ellentétben a hazai helyzettel, ahol az, az előítélet forog közszájon, hogy a cigány lop, nem dolgozik, Oslo-ban nemcsak az utcán, de az üzletekben, a hotelekben is alig látható északi típusú ember, szinte mindenhol színesek (afrikaiak, ázsiaiak, dél-amerikaiak) dolgoznak: a McDonald's-ban, a gyógyszertárakban, sőt a biztonsági őrök többsége sem szőke, kékszemű, vagy vörös szakállú viking típus. Ez az óriási különbség. No meg a mentalitás.

Otto von Habsburg emlékére

2011-07-04T12:46:00.027+02:00

A hírügynökségek kiemelik származását, hogy ő volt az utolsó osztrák császár és magyar király (legidősebb) fia. Ezen a tényen nem tudott változtatni, de élete folyamán mindig megkérte hallgatóságát, tisztelőit, hogy őt csak polgári nevén és rangján szólítsák: dr. Habsburg. Cikkeit is Otto von Habsburg néven jegyezte. A magyar nyelvű nekrológok (gondolom az elmúlt 40-60 év agymosása következtében) nem említik meg a hitlerizmus elleni harcát. Pedig kiemelkedő szerepe volt benne, annak ellenére, hogy hátat fordíthathatott volna az egykori Habsburg Birodalom népeinek, hiszen családját elűzték szülőföldjéről, az Osztrák-Magyar Monarchia területéről: Ausztriában a köztársaságpártiak, Magyarországról pedig a királypártiak. Élükön az önjelölt kormányzó, azaz a királyt képviselő, helyettesítő Horthy Miklós, aki előzőleg, mint a Monarchiára felesküdött katonaember, Ferenc József szárnysegédje, az osztrák-magyar flotta utolsó főparancsnoka volt.

A trónfosztott és végül Madeira szigetére száműzött IV. Károly 1922-ben bekövetkezett korai halála után, legidősebb fiát, az akkor 9 éves Ottót tekintették (elvi) családfőnek. Édesanyja (Zita királyné) eltökélt szándéka volt, hogy gyermekét a monarchia hagyományainak megfelelően német(osztrák) és magyar oktatásban, nevelésben részesítse. Ezért Pannonhalmáról hozatott tanítókat, név szerint: Solymos Vendel, Weber Jácint, Vlassics és Bánhegy páterek, valamint Blazovich Jákó horvát születésű pannonhalmi pap, aki nagy hatással volt Ottóra. (innen tökéletes magyar nyelvtudása és történelmi helyismerete.)

A száműzött uralkodói család politikai és anyagi megfontolásból (Nyugat-)Európa több országában is megfordult. Ottó főleg Franciaországban élt. Az Anschluss előtt, a 30-as években, lett politikailag aktív. Az osztrákoknak felajánlotta segítségét, ill. javasolta az alkotmányos monarchiához való visszatérést, annak reményében, hogy akkor – talán – a náci terv (az ország „hozzácsatolása”) elkerülhető lenne. Bécs ezt elutasította. Közben Hitler Berlinben kérette az ifjú „trónörököst” azzal a szándékkal, hogy elősegítse a „két (német, osztrák) nép barátságát”. Ezt viszont Habsburg Ottó utasította el. Az Anschluss-t követően párizsi emigrációjából felhívással fordult a világ közvéleményéhez, és beavatkozásra szólított fel a nácik ellen. Később, Franciaország náci lerohanása idején az Egyesült Államokba menekült, ahol már aktívan részt vett a Hitler ellenes mozgalomban. Talán nem véletlen, hogy a háború után épp az amerikai megszállási övezetben, Bajorországban, a München melletti Starnbergi-tó partján, Pöckingben telepedett le. Ráadásul egy olyan villába, amit 1870 körül egy ausztrál operaénekes építtetett, és „Villa Australia” volt az eredeti neve, és amit 1945-ös évektől „Villa Austria” néven emlegetnek.

Otto von Habsburg egész életét az európai népek összefogásának szentelte, különös tekintettel a Pán-Európai szellemnek, amit 1923-ban az ugyancsak osztrák Richard Graf Coudenhove Kalergi (1894-1972) hívott életre „Pan-Europa” című könyvében. Coudenhove-Kalergi ebben a művében egy elkövetkező nagy háborúról vizionál, aminek eredményeként Európa két részre fog szakadni, esni: egy szovjet gyarmatra és egy amerikai protektorátusra. Ennek megelőzése érdekében egy politikailag, gazdaságilag és katonailag egységes Európát kell(ene) létrehozni., amit Pán-Europának nevezett el.

Coudenhove ötletét és elképzelését sokan felkarolták és támogatták, például Paul Claudel, Paul Valéry, Heinrich és Thomas Mann, Stefan Zweig, Gerhart Hauptmann, Rainer Maria Rilke, Franz Werfel, Arthur Schnitzler, Sigmund Freud, Albert Einstein, a filozófus Ortega y Gasset és Salvador de Madariaga, valamint a zeneszerző Richard Strauß. A lelkes támogatók közzé tartozott a fiatal kölni főpolgármester, a későbbi (nyugat-)német kancellár, Konrad Adenauer, valamint az akkor még bécsi diák, a későbbi osztrák kancellár, (a szocdem) Bruno Kreisky is. Az ötletet, az akkori hivatalos politika visszafogottan vagy elutasítóan fogadta.

Mégis, a mozgalom lelkes követőkre talált, köztük a francia miniszterelnök, Aristide Briand, személyében, aki 1929 szeptember 5-én, Genfben, (az ENSZ elődje) a Népszövetség előtt ismertette Coudenhove elképzelését. Az inditvány azonban rövidéletűnek bizonyult. Októberben meghalt a Briand-kezdeményezést támogató német külügyminiszter, Gustav Stresemann, majd a gazdasági világválság következtében november 2-án Briand is megbukott. Ettől kezdve a Pán Európa gondolat háttérbe szorult, és Coudenhove-nak egyre többet kellett a vörös és barna nézetek ellen küzdenie, különösen, hogy a baloldali támogatók is elfordultak a szélsőségektől mentes, egységes Európa gondolatától. Az 1932-es basel-i kongresszuson Coundenhove egy szójátékkal óvta követőit: "Sztálin polgárháborúra készül, Hitler pedig a népek háborújára" ("Stalin bereitet den Bürgerkrieg vor - Hitler den Völkerkrieg")

Otto von Habsburg 1936 óta volt tagja a Pán Európai Unió-nak, amelynek 1973-ban lett az elnöke. 2004-ben visszavonult, de továbbra is betöltötte a tiszteletbeli elnök címet. Mint az Európa Parlament képviselője (CSU), ő javasolta - 1979 szeptemberében - egy szimbolikus szék, egy üres ülőhely fenntartását a strassburgi űlésteremben a kelet-európai népek számára. Magyar nyelvű havilapot is kiadott Új Európa címen, aminek kiadásában és terjesztésében magam is részt vettem. Személyes találkozásaim alkalmával egy nagytudású, fantasztikus „úriembert” ismertem meg benne, valamint felesége (Regina asszony) személyében.

Emlékét megőrizzük!
Isten nyugosztalja!

Most kaptam a hírt: Otto von Habsburg szívét Pannonhalmán helyezik örök nyugalomra 2011. július 17-én. Egy nappal a bécsi temetés után, amely a Habsburgok kriptájában, a Kapucinusoknál lesz.

A "baloldal" médiája (?)

2011-06-21T23:28:00.023+02:00

Bajban a hazai baloldal. Lehetne sommázni és általánosítani a magyarországi politikai helyzetet.

Igaz, a bajok nem új keletűek, hiszen a tavalyi országgyűlési választások megmutatták hogyan is állunk. Sőt! Sokkal előbb, a 2008-as világválság idején szinte mást sem lehetett hallani és olvasni a magyar “baloldalon” és médiájában, mint “....az MSZP (Gyurcsány) bukik, a Fidesz (Orbán) biztos befutó....”, amihez, vagy amire az egyetlen ellenszer Orbán Viktor démonizálása lett. Leegyszerűsítve a képletet: a jó beszélőkével megáldott két egyéniségnek az ország előtt folyó személyes ellentéte láthatóan kenyértöréshez közeledett. Orbán kiváló taktikusnak bizonyult, hiszen mint a magyar lélek kitünő ismerője, olyanokat mondott, amit a nép, pardon a nemzet, hallani szeret, miközben jó focistához méltóan időre játszott. Kivárta, amig az ellenfél csapata elfárad és szétesik a sok kemény és durva, no meg szabálytalan, becsúszó szerelésektől. Majd a lelátó közönsége már a meccs vége előtt a kihívót tette meg győztesnek. Ehhez persze hozzájárult a sok csalódott drukker is, akik a második félidő közepétől kezdték egyre nagyobb számban elhagyni a küzdőteret. Tehát, bejött a papírforma. Mármint a jobboldali győzelem. Ez a parlamentáris demokráciában természetes.

2010 tavaszán azonban nem a (nyugati demokráciákban megszokott) jobb- és baloldal között dőlt el (néhány százalékos különbséggel) az ország irányítása az elkövetkező négyévre. Úgy tűnik a lakosság többsége nem pártokban, ideológiákban gondolkodott, ha egyáltalán gondolkodott, hanem egyszerűen elfordult az addigi vezetéstől, magyarán azt leszavazta. Az eredmény megdöbbentő volt. Az egész baloldalra mindössze 20 százalék adta szavazatát. Alig többen, mint a szélsőjobbra! Ez volt, és még ma is, az igazi tragédia, nem pedig Orbán és a Fidesz győzelme, mint ahogy azt a baloldalon – sebeiket nyalogatva - “kommunikálják”. Az a bizonyos – és oly sokszor emlegetett - szembenézés (a múlttal) ezúttal is, mint eddig mindig, elmaradt. Itt nem a “párt” megújulására gondolok, hanem – elsősorban - annak a ténynek a felismerésére, és elemzésére, hogy egy parlamenti választáson Európában, a baloldalt, és a baloldaliságot képviselő tömörülés egy szintre került a világon mindenütt megvetett, és elenyésző számú szélsőjobbal. A szociális juttatások és az egyenlőség érzékeny élharcosának tekintett baloldalt, a nyugati demokráciákban, ilyen fajta és mérvű vereség talán még sehol sem érte. Még a sokat emlegetett weimari köztársaság utolsó parlamenti választásán sem! ***** Ennek okát kellene feltárni, kivizsgálni, és a lakosság felé “kommunikálni”, nem pedig azon síránkozni, hogy “nyomják a baloldalt, mint Krahácsot”.

A Fidesz, ill. Orbán Viktor jól csinálja. Naná, hogy kihasználják az ölükbe hullott alkalmat, a kétharmad adta (és valószínűleg soha vissza nem térő) helyzetet, melynek segítségével hatalmukat oly hosszú ideig próbálják megtartani, amíg csak lehet. Hiszen ehhez, ill. erről “papírjuk van”, amivel bizonyítani tudják, hogy ők erre közvetlenül a néptől, pardon, a népnemzettől kaptak felhatalmazást, attól függetlenül, hogy a lakosság hány százaléka ment el szavazni. Emlékszem (szélső?)baloldali megmondó emberek is arról írtak oldalakon át esszéket a 2010-es parlamenti választás előtt, hogy nemcsak Orbánékat, de Gyurcsányékat is meg kell büntetni. Ne menjünk el szavazni.*** Mára már bebizonyosodott, hogy ez mennyire káros volt, és Antall József után szabadon, helytálló a visszakérdezés: “miért nem tetszettek elmenni szavazni?”

Ahogy a baloldal vezető erejének kikiáltott MSZP rövid idő alatt a “futottak még” kategóriába került, úgy a “baloldali” média is a perifériára szorult. Ez sem most kezdődött el. Már a rendszerváltás után megindult egy mozgás, pontosabban “vándorlás” a Magyar Rádióból kirúgottak az MTV-hez mentek, majd fordítva. Ugyanazok az arcok, nevek valahol, valahogy mindig felbukkantak. Érdekes, a kereskedelmi tévék, rádiók megjelenése sem igazán vonzotta ezeket az embereket (és műsorokat), vagy tán fordítva. Inkább az állami tévé (és rádió) “alvállalkozói”, “bedolgozói” lettek. A nyugati világban ismeretlen helyzetek alakultak ki. Volt olyan reggeli tv műsorvezető, aki egyben egy "baloldali" országos napilap vezető publicistája is volt egy személyben. Ugyancsak "baloldali" országos napilap főszerkesztője ma is betelefonálos műsort vezet egy vallási csoport kezében lévő magántévében. Ez a “sokoldalúság”, vagy inkább haknizás a nyugati médiában ismeretlen. Ez a bevett szokás a legutóbbi választások idejére szabályos egérútnak bizonyult. Megdöbbentő, hogy egy kis, és viszonylag fiatal, egyház által fenntartott tévé-állomás ad menedéket a liberális és baloldali eszméket valló és terjesztő zsurnalisztáknak. Ugyancsak elgondolkoztató, hogy az eredetileg a Magyar Autóklub politikamentesnek indult közlekedési hír- és tájékoztató rádióállomása alakult át az idők folyamán a baloldali eszmék hordozójává.

Hasonló történt a munkásmozgalom legrégebbi lapjával is, melyben ma már meglehetősen kevés cikk foglalkozik az alapítók egykori célkitűzésével: a munkavállalók problémáinak ismertetésével, azok megvitatásával. Sőt a vélemény rovatban is gyakran üzengetnek egymásnak a ketté szakadt ország főmunkatársai. Ebben csak az a jó, hogy így legalább mindkét olvasótábor megismeri a másik véleményét, miközben szert tehet egy kis összehasonlítási alapra a stilusgyakorlatok terén. Állítom, az alacsony példányszámú Magyar Hírlap főmunkatársának vitriolos(?) írásai a magát baloldalinak nevező média nélkül csak igen kevés emberhez jutna el. Mégis, egy-egy glossza országos hírű lesz az “ejnye-bejnyézők” jóvoltából. Talán ezért is érdemes lenne (vagy lesz) meghagyni a “baloldali” médiát, mely (részben) a legjobb és legolcsóbb reklámfelülete a politikai (szélső)jobboldalnak.

Vajon miért érzi úgy az értelmiség egy része, hogy egy újság vagy rádió megszűnése a gonosz ellenség műve, ami ellen nem lehet semmit sem tenni? Természetesen sok politikai manőver és taktikázás van egy-egy médium léte és fennmaradása mögött. Mégis, felvetődik a kérdés: valóban nincs más megoldás, csak a siránkozás, a sajnálkozás, a “mártiromkodás”, no meg a másikra mutogatás: őmiattuk van minden?

A válasz: nem. Ha egy iparmágnás (hobby-ból?) pénzelhet, és fenntarthat egy meglehetősen szélsőséges újságot, akkor egy (vagy több) “baloldali” multimilliomos miért nem támogathat pl. egy Népszavát? Főleg, ha ezek a közismert dúsgazdagok amúgyis azt állítják magukról, hogy (meggyőződéses) szociáldemokraták. Az újság történetében pedig nem egyszer fordult már elő, hogy a szakszervezeti tagoknak feltételként (vagy épp kötelezővé) tették a lap előfizetését. Ezzel visszatértünk az alapproblémához: hol van az, az alkalmazottak és a munkások érdekeit képviselő párt ma Magyarországon, amely élvezi a dolgozó tömegek bizalmát, valamint a szakszervezetek támogatását?

Megjegyzem, a Népszava eredetileg a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) lapja volt, majd 1948-tól 1989-ig a pártállami szakszervezeteké. A rendszerváltáskor privatizálták, és a (magyar) wikipedia szerint jelenleg a Magyar Szocialista Párthoz áll közel. Tehát, nem pártlap. Fejlécén az áll: Szociáldemokrata napilap. Alapítva 1873-ban. Hogy mennyire képviseli manapság a szociáldemokrata értékeket, azt az olvasóra bízom. Összehasonlítva a háború előtti példányokkal, ahol szinte csak a vezércikk volt aktuálpolitika, a fennálló rendszer (éles és bátor) kritikája, a mai Népszavában én nem sok cikket találok, amely a munkásokkal, azok hétköznapi problémáival foglalkozna, azokra gyógyírt adna, javasolna. De, talán éppen ez is azt az “útkeresést” (vagy éppenséggel válságot?) bizonyítja, amiben jelenleg a baloldal, és annak vezető(?) pártja van.

Igazából, a Népszavában megjelent Arató András interjú, vagyis a Klubrádió sorsa késztetett e bejegyzés megírására. A cikk nem mutatja be magát a rádiót, ill. annak múltját, eredetét. Nem ártott volna emlékeztetni az olvasót, hogy a rádiót eredetileg a Magyar Autóklub hozta létre, mint az ország első helyi (budapesti), körzeti, közlekedési, érdekvédelmi, balesetmegelőzési és tájékoztatási célú rádióállomása. Majd lett belőle (az új tulajdonos, Arató András, alatt) egy “vélemény- és hírrádió”. A magyar nyelvű wikipedia megjegyzi: “........(amikor a MAK eladta Aratónak) ….. Ezzel az eredeti Klubrádió – és a hazai önálló közlekedési rádiózás – megszűnt, csak a megnevezése és a frekvenciája maradt meg, olyan műsorstruktúrával, mely már teljesen más volt, amit az 1998-as pályázatban az ORTT elfogadott. …..”

Ugyancsak hiányzik a cikkből a hazai rádiózás szereplőinek, profiljának megnevezése, bemutatása. Például mi a különbség a közszolgálati, a közösségi és a kereskedelmi adók között? A műsorszórásért felelős hivatal, hatóság mi alapján dönt, és állítja össze a rádiófajtákat, valamint határozza meg azok számát, arányát? Arató Andrást hallgatva, tényleg úgy tűnik, mintha arra kérnék a hatóságot, hogy a Klubrádió profiljához alakítsák a pályázati kiírást. Igaz, az sem derül ki az interjúból, hogy a hatóság miért ragaszkodik egy (újabb) zenei adóhoz? Persze az már az olvasó feladata eldönteni, hogy melyik félnek ad igazat. A döntést nehezíti, hogy nem ismerjük az előírásokat, a vezérelveket, esetleg magát a törvényt. A frekvenciák pályáztatása és kiosztása milyen elvek alapján történik? Van-e valami szabály arra, hogy hány és milyen zenei (klasszikus, rock, jazz stb.) adóra, és hány nem zenei adóra van szüksége az országnak ill. az adott vételkörzetnek? Vajon ezt “magasabb helyen” döntik el, vagy a hallgatói igény alapján?

Az interjúban elhangzik a “közösségi tartalmúnak nyilvánított” adók kifejezés. Tehát, nem közösségi (azaz non- profit, civil) adókról van szó, mint pl. a botrányairól ismert, elenyésző hallgatottságú Tilos Rádió, amely eleve a (konzervatív) támadások (és provokációk) állandó célpontja volt a múltban. Különben a felsorolt hat rádióadó közül valójában csak a Tilos az egyetlen non-profit, civil adó, melynek műsorkészítői önkéntesek, azaz fizetés nélkül dolgoznak. A többi adónál ez nem ilyen egyértelmű. (Számomra külön meglepő, hogy egyedül a Katolikus Egyháznak van Magyarországon rádióállomása, a többi történelmi, pardon “bevett” egyháznak viszont nincs!) Ráadásul gyakorlatilag helyi, körzeti adókról van szó, amibe a Klubrádió is beletartozik! Tehát, nem igaz, hogy az ország valamennyi “baloldalijához” eljutnak az ott elhangzottak. Ezért a nagy kérdés: milyen fajtájú adó a Klubrádió: kereskedelmi vagy közösségi? Valamint melyik “hivatalos” kategóriába sorolható? Ha egyáltalán vannak ilyen kategóriák. Továbbá, a tervezett zenei adó melyik kategóriába tartozna? Az ORTT által engedélyezett, és az Autóklub által üzemeltetett “közlekedési” adó a tulajdonosváltással új profilt kapott. Viszont az új profil “besorolásáról” nem túl sokat tudunk. Ha egyáltalán volt ilyen “átcsoportosítás” abban az időben, vagy azóta.

“......ha teljesen más formátumot írnak elő, olyat, amelyik a lehető legkevésbé hasonlít a Klubrádióra, akkor a nyertesnek nagyon kevés esélye van az életképességhez elengedhetetlen hallgatottság elérésére......” - állítja Arató András, anélkül, hogy kifejtené: (műfajtól függetlenül!) mekkora hallgatóság szükséges az “életképesség”-hez? Egyáltalán mi az összefüggés a hallgatottság és az “életképesség” között? Hiszen egy rádióállomás működését nem a hallgatók - előre (fel)becsült - létszáma alapján engedélyezik. Arról nem is beszélve, hogy ha más nyeri meg a pályázatot, akkor annak fennmaradási problémája miatt fölösleges Aratónak aggódnia. A félmilliós hallgatóság valóban nem elhanyagolható egy nem országos, hanem helyi, körzeti adónál.

A felügyeleti hatóság hozzáállása, ill. döntése a Klubrádió jövőjét illetően kétségtelenül precedens értékű lesz a kormányzás és a demokrácia szempontjából. Persze elsősorban a “baloldali” érzelműek körében lesz nagy visszhangja, de a pillanatnyi beszédtémán túl több nem fog történni egy negatív döntés esetén sem. Ez épp olyan, mint mikor egy kedvelt műsornak, sorozatnak vége lesz. Az élet megy tovább. Gondolom, erre játszanak a jelenlegi rádió ellenzői is. Az aktív pártolók valódi száma viszont szinte elenyésző. Sarkosan fogalmazva: nyolcezren fizettek eddig azért, hogy azt hallják, amit szeretnének. Különös tekintettel a hazai közélet, a hétköznapok problémáinak nyilvános megvitatására, a törvényileg központosított hírszolgáltatás ellensúlyozására. Ugyancsak hivatalos adatnak tekinthető 22 ezer aláírás, mely a rádió fennmaradását hívatott támogatni. Ez a támogatói aktivítás összességében azonban akár egy zenei adó fennmaradásához is kevés lenne.

Nem ismerem sem a tulajdonost, sem a tulajdonosi kört. Ha ez a rádió valóban annyira fontos a “baloldal”-nak, akkor – ahogy már a Népszava esetében is említettem – vajon miért nem száll be a finanszírozásba egy-egy multimillios “baloldali”? Mire jó ez a szinte hecckampánnyal felérő “siránkozás”, és az azt övező vézna tiltakozás, ahelyett, hogy egy jól szervezett baloldali összefogásnak álcázott finanszírozás megmutatná: “rajtunk nem lehet kifogni”.

Végül, valóban reális és hihető-e a félmilliós hallgatóság felemlegetése, ha “anyagi” támogatásra csak nyolcezren vállalkoztak, tiltakozó aláírásra pedig 22 ezren? Ez egyúttal jelzésértékű lehet a politikai hatalmi elitnek is, hogy a Klubrádió mégsem akkora “veszély”, mint azt egyesek gondolják. Ez a konkluzió viszont egyúttal rácáfol arra a hiedelemre(?), hogy a rádió mögött “baloldali” tömegek állnak. Ha a Klubrádió hallgatóságát valóban az MSZP és SZDSZ szimpatizásai teszik ki, akkor a tulajdonos által közölt támogatottsági adatok igencsak lesújtóak. Hiszen eszerint e két párt képtelen annyi támogatót mozgósítani, hogy legalább a “baloldal” virtuális erejét fitogtatni tudná. Ezért felvetődik a kérdés: a Klubrádió mögött tényleg a magyar “baloldal” áll? Ha nem, akkor az egész vaklárma, ha igen, akkor viszont tényleg komoly válságban van a tavalyi országgyűlési választáson leszerepelt hazai “baloldal”.

***
"........Kire szavazzunk?
Mivel a „nemzeti jobboldal” és a fasisztoid Jobbik nem jön számításba, dönteni kell abban, hogy megint egyszer megkíséreljük-e a „kisebbik rossz” politikáját vagy sem. Szavazhatunk-e az MSZP-re?
Azt hiszen, hogy nem. .........."
(TGM - Hosszú séta egy rövid mólón - 2010-01-04)

*****
Reichstagswahl November 1932

NSDAP (33,1%), SPD (20,4%), KPD (16,9%)

Reichstagswahl März 1933

NSDAP (43,9%). SPD (18,3), KPD (12,3%)

Csernobil, Paks és amit illik róluk tudni

2011-04-24T13:01:00.010+02:00

Gyerekkori jó barátom meglehetősen feldúlt hangú e-mail-ben hívta fel figyelmemet egy cikkre, ami a Népszava hétvégi mellékletében (kattints rá!), gondolom - részben - Csernobil 25. évfordulója, no meg az idei japán atomerőmű katasztrófa apropójából jelent meg. Szerintem nagyon jól, és (a tudós szakemberekre nem jellemző módon,) közérthetően magyarázta el számomra, amit az atomerőművekről tudni kell(ene), különös tekintettel Paks-ra. Engedélyével (magán)levelét mindenki tanulságára közzé teszem.

"..........azért írok Neked, mert ma olvastam a Népszavában Kasza úr cikkét, amely valamilyen mértékben kapcsolódik a szakmámhoz.

A vörös köd akkor szállt le az agyamban, amikor a következőt olvastam

".......Kormány, szakemberek papagájmódra ismétlik, hogy a harmincnyolc éves szovjet gyártmányú paksi erőmű (a már akkor sem a technika csúcsát jelentő csernobili modell modernizált és gyakran felújított változata) annyira biztonságos, hogy működésének tervezett meghosszabbítása is vállalható 2037-ig..........". (Népszava Szép Szó)

Az állítás, hogy a paksi erőmű a csernobilinak modernizált és gyakran felújított változata, akkora marhaság, hogy ilyet csak a környezetvédelmi államtitkár szokott mondani, akitől tudvalevőleg bármilyen más ostobaság is kitelik. Ugyanakkor van egy mély igazságtartalma is a fenti mondásnak, de ez sokkal nagyobb hozzáértést feltételez, amit enyhén szólva is kétlek (erre majd visszatérek).

A fenti idézet annak a teóriámnak is egyfajta bizonyítéka, hogy a nem hozzáértő újságírónál kártékonyabb állatfajta nem él a földön mivel egy hülye cikkel emberek tízezreit teszik depresszióssá.

Azért, hogy okosodjál, elmondom, hogy az atomerőműveknek az alábbi három típusa a legelterjedtebb:

• csöves (tube type) ilyen a csernobili és a CANDU (utóbbi történetesen kanadai, de ez van pl. Romániában,
• forralóvizes (BWR) ilyen volt pl. a fukusimai,
• nyomott vizes (PWR) ilyen pl. a paksi

Ezeken kívül persze vannak speciális típusok, mint pl. a gázhűtésű, vagy gyors szaporító (fast-breeder) reaktorok, de ezek kevesen vannak.

Most térek vissza a fent említett mély igazságtartalomra, azaz arra, hogy bizonyos szempontból a világ összes atomerőműve a csernobili típus (tube type) továbbfejlesztett változata. Ez azért igaz mivel a világ első atomerőművét (pervaja atomnaja sztancija v mire - itt villogtatom a megkopott orosz tudásom) a SZU beli Obnyinszkban helyezték üzembe és ez a reaktor történetesen csöves, tehát csernobili típusú volt. Csak, hogy tanuljál a legendás Kurcsatov akadémikus (az orosz bomba papája) is részt vett a tervezésében (voltam a dácsájában berendezett múzeumban Obnyinszkban). Ennek a típusnak két fontos előnye van: egyrészt a reaktortartály nem szab korlátot a teljesítménynövelésnek, mert sok-sok cső alkotja a zónát ezért szinte futballpálya méretű is lehet, másrészt az üzemanyag cseréje üzem közben is elvégezhető, ami a fegyvertiszta plutónium előállításának szempontjából nagyon fontos (volt). Egyébként ez utóbbi "jó" tulajdonsága miatt ezt a típust soha nem exportálta a SZU.

A csöves típusú reaktorok teljesítmény növelésének többnyire az irányítástechnika szab (szabott) korlátot, mert ennél a típusnál a zóna egy része is képes kritikussá válni (az emberi hülyeségen és egyéb más tényezőn túl ez okozta a csernobili katasztrófát).

A két másik típusnál többnyire a tartály mérete korlátozza a teljesítményt, a tartály méretét viszont akár hiszed akár nem, a vasúti keretszelvény korlátozza (ha jól emlékszem ez a neve), azaz magyarul mekkora méretű tartályt lehet vonaton szállítani.

A paksi erőmű a fentiek szerint PWR, azaz nyomott vizes, és ráadásul mi ugyanúgy, mint finn barátaink (Loviisa esetében) a kétségkívül elavult irányítástechnikát, még az üzembe helyezés előtt lecseréltük, és azóta is modernizáljuk (egyébként ezeket a blokkokat Eastinghouse típusúnak szokták nevezni a szakmában). Westinghouse egy nagy amerikai reaktorgyártó cég, mellesleg az osztrákok felépített, de soha nem üzemeltetett erőműve (Hainburg an der Donau) is Westinghouse gyártmány volt. A gépészetet orosz barátaink a „Rakéta” porszívóra jellemző túlméretezéssel jól megcsinálták.

Még egy csomó állítással pl. a megújuló energiaforrásokra vonatkozó szintén államtitkári színvonalú megállapításokkal is szívesen vitatkoznék, de lusta vagyok többet gépelni.

Ugyanakkor, mint volt NAÜ-s és nem (NAH-s) munkatárs a cégre (IAEA – Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) vonatkozó észrevételeket is szeretném röviden kommentálni. Az IAEA-t, mint azt a Népszava cikk szerzője is helyesen írja, az un. NPT (Non Proliferation Treaty) betartásának ellenőrzésére hozták létre és ezért ma is a legnagyobb és a legfontosabb egysége a Department of Safeguard (ezek a munkatársak a hasadóanyag leltárt ellenőrzik). Az aláíró tagállamoknak természetesen kötelességük beengedni és segíteni őket (bár láttunk már karón varjút lásd Észak-Korea). Jóval a NAÜ megalapítása után (kb. 20 évvel ezelőtt) hozták létre a Nuclear Safety Department-et (amely 2001 szept. 11 után átalakult Nuclear Safety and Security Department-é). Ennek az osztálynak volna a feladata a Kasza úr által említett safety review, csakhogy erre sem anyagi, sem emberi erőforrás nincs biztosítva és ráadásul csak a tagállam kérésére mehetnek ellenőrizni, ami az un. fejlett országok, mint pl. Japán esetében szinte kizárt. ..."

Egy deka párizsi díszmagyar csomagolásban

2011-04-14T10:49:00.012+02:00

Olvasom a miniszterelnök főtanácsadójával készült interjút a Heti Válasz-ban. Valami olyasmi jött át elsőre, mintha a szegénység elleni harc részeként a főtanácsadó asszony azt a közismert bölcsességet akarná átültetni a magyar nemzeti életbe, miszerint Ne halat adj az éhezőknek, hanem hálót és tanítsd meg őket halászni! Aztán hamar rájöttem, hogy nem erről szól a cikk, de még a meghirdetett program sem. Hogy ez a remek ötletnek szánt program mennyire banális, valójában akkor döbbentem rá, amikor Hegedűs Zsuzsa szavait megpróbáltam átültetni a hétköznapok gyakorlatába, és kezdtem felismerni, hogy a jó hangzáson (a "nemzeti színű dumán") kivül nem sokat ér. Olyan, mint az a bizonyos sokat szidott negyven esztendő, melynek elmélete kiváló volt, csak a gyakorlati megvalósítása sehogysem akart sikerülni. Azaz kivitelezhetetlen volt, és marad(t). Igen, Hegedűs Zsuzsát hallgatva egy megvalósíthatatlan álomvilág képe rajzolódik ki. Csak azért nem nevetem ki, mert egy miniszterelnöki főtanácsadói rang tiszteletet kíván.

Az interjú legfontosabb mondanivalója, hogy az ország bizonyos részein nyomor van. Ez elsősorban a jövő nemzedékeit, a gyerekeket sújtja, hiszen közvetlen (családi) környezetükben semmi olyant nem látnak, tapasztalnak, ami kivezető utat mutatna, vagy legalább is reményt keltene. Nemes cél ez a szegénység elleni harc, ezen belül is a gyermekszegénység elleni küzdelem, ill. annak segítése, támogatása. A szociológus Hegedűs Zsuzsa azonban erre nem egy átfogó stratégiát dolgozott ki - és javasol a kormányfőnek -, hanem valamiféle utópisztikus kísérletet emleget, jó adag "nemzeti színű" mázzal leöntve, no meg a szokásos populista szlogenek felhánytorgatásával, amik mögött rendesen megtalálhatók a bújtatott és nyílt cigányozás, zsidózás meg hasonló kellékek, közhelyek, amelyek Európa ezen felén, mint kifogás a nyomorral állandóan összekapcsolhatók. Érdekes, az abszolút katolikus Dél-Amerikában a nyomor nem az antiszemituzmus és/vagy az indián-ellenesség melegágya. Sőt, a katolikus papok a kibuchoz hasonló helyi szerveződésekben próbálják a nyomorban élőket kivezetni kilátástalan helyzetünkből. Tényleg, Magyarországon hol vannak ezek az egyházi szervezetek? Az egyház mindig is közelebb állt az emberekhez, jobban ismerte és ismeri a hétköznapok bajait, problémáit, mint egy 35 évet Párizsban töltött disszidens szociológus(nő). A hírekben szereplő falvakban mit tesznek az egyházak helyi képviselői a helyi lakosság békéje, megbékélése érdekében?

No, de vissza a "kitálalás"-hoz, ahogy a Heti Válasz Hegedűs Zsuzsa interjúját nevezi, és nézzük, mit is mond a miniszterelnöki főtanácsadó.

"...........a tavalyi élelmiszercsomag-osztás tűzoltó akciója helyett idén a 47 leghátrányosabb kistérségben élő, halmozottan hátrányos helyzetű családok közül szeretnénk minél többnek eljuttatni annyi vetőmagot és kisállatot, melynek révén a család éves zöldségszükséglete és a gyerekek fehérjeszükséglete biztosítható. Hogy ne azt éljék át a szülők nap nap után: bármennyire igyekeznek, munkájuk nem lévén, még etetni sem tudják rendesen a gyerekeiket...."

Majd ehhez kapcsolódva:

"........a családok többsége a negyven naposcsibe-, tíz naposkacsa opciót fogja választani. Hol tudná eladni bárki a naposcsibét, ha ilyen többlet van? És miért adná el még csibeként, ha semmibe nem kerül a tartása, hiszen ameddig kell, takarmányt is kap hozzá, aztán a csirke megnő az udvaron magától?....."

Nem vagyok szociológus, sem miniszterelnöki főtanácsadó, de azért szeretném tudni, hogy egy gyerek (nem a család, nem az összes gyerek!) éves fehérjeszükséglete hány csirkéből biztosítható? Vajon negyven naposcsibe tényleg biztosítja egy többgyermekes család éves fehérjeszükségletét? A negyven naposcsibe mennyibe kerül Hegedűs Zsuzsa alapítványának? Erről nem szól a főtanácsadó asszony. Mindez csak azért érdekelne, mert mint (egykori) "pesti gyerek" a 60-as évek elején a Mezőgazdasági Kiállításon és Vásáron vettem egy naposcsibét egy forintért.

Otthon – az első emeleti kétszobás lakásban - nem lelkesedtek érte, de a családban senkinek sem volt szíve "kidobni", ezért azzal hagyták rám, hogy "úgyis megdöglik". Nos, infra-lámpa hiányában, heteken át éjjel-nappal az olvasólámpa fényénél és melegénél vigyáztam rá. Majd, amikor "tollasodni" kezdett, az ágyam melletti éjjeli szekrényről átkerült a konyhának egy elzárható sarkába. Amúgy is a konyha volt a lakás legmelegebb része, hiszen a Nagyi állandóan ott sütött-fűzött. Csibémet "Pumpuli"-nak neveztük, aki (ami) amikor megjöttem a suliból azonnal felrepült a elválasztó deszka szélére. A család megszerette, habár Anyám naponta elmondta, hogy "valamit tenni kellene vele", mert a szomszédok feljelenthetnek a KÖJÁL-nál. Néhány hónap után, amikor már az elválasztó deszka semmit sem használt, és az egész konyha össze volt piszkitva, az egyik nap arra értem haza, hogy a konyhában nagy a csend, és a rend. Pumpuli eltűnt. Mint később kiderült a házmesterék ették meg, mert családunk erre nem lett volna képes.

Nos, e kis kitérő (és saját tapasztalat) szerint nem igaz, hogy a naposcsibe tartása nem kerül semmibe, főleg ha a takarmányt is adják hozzá. Igenis komoly gondozást és megfelelő hőmérsékletet kell a számukra biztosítani, amíg valóban szaladgálhatnak majd a kertben. Arról nem is beszélve, hogy addig a család, no meg a gyerekek mit esznek, amíg a naposcsibéből csirke vagy tyúk lesz?

Azt mondja Hegedűs Zsuzsa:

".......Ha az általam javasolt felzárkóztatási stratégia elindul és félresiklik, azért én leszek a felelős. Annak eldöntése viszont, hogy az ország helyzete mit tesz lehetővé, nem az én kompetenciám....."

Tiszteletreméltó beismerés. Csak arról nem szól, ha – szavaival – a stratégiája félresiklik, a felelősségre vonás milyen következményekkel jár? Egy "Bocs, tévedtem"-mel el lehet (majd) intézni, vagy más (pl. anyagi) vonzata is lesz? Habár ez a "nem az én kompetenciám" mintha azt jelezné, hogy az esetleges kudarc következménye alól eleve mentesül a főtanácsadó. Elvégre ő csak tanácsot adott....(mint a viccbeli libás rabbi).

Sajátos politikai és gazdasági magyarázat, ill. logika a következő is:

".....Ha a hátrányos helyzetű családok megkapják a vetőmagot,valamint a választható kisállatokat, lesz mit enniük, és a fölösleget eladhatják Ennek piaca a közétkeztetés lehet: júliusban azt a jogszabályt is átvittük, ami az önkormányzatoknak lehetővé teszi, hogy közbeszerzési pályázat nélkül szerezzék be a helyben megtermelt zöldséget, hústerméket. Így olcsóbb és egészségesebb élelmiszer kerül a közétkeztetésbe, miközben a szülők munkából származó jövedelemhez jutnak. ...."

Tehát a szociológus asszony úgy képzeli el, hogy a negyven darab naposcsibéből, - ha felnevelik ! - nem csak a család gyermekeinek egész éves fehérjeszükséglete lesz biztosítva, de még marad belőle annyi, hogy abból fedezzék az iskolai közétkeztetést is! Vagy tán eleve az iskolában kapja meg a gyerek az otthon nevelt naposcsibéből az éves fehérjeszükségletet, és így a hivatalos statisztikán egy csapásra két legyet is ütnek. Ez már csak azért is az eszembe jutott, mert Hegedűs Zsuzsa alapítványa - a honlapjuk szerint - eleve a közétkeztetés biztosítása és javítása céljából jött létre.

Megjegyzem, érdemes elidőzni ezen a honlapon. Az alapitványról többek között ez olvasható:

A Minden Gyerek Lakjon Jól! Alapítvány alapítói

Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége

CBA Kereskedelmi Kft.

Commitment Zrt.

A CBA-ról pedig tavaly októberi keltezéssel a HVG-ben ez olvasható:

".....Adatszolgáltatás hiányára hivatkozva immár negyedik hónapja nem tudja lezárni a vizsgálódást a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal annak a feljelentésnek az ügyében, amelyet még júniusban tett meg három kiskereskedelmi üzletlánccal kapcsolatban az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetsége.....

(....)

a magát hazai üzletláncként hirdető CBA ellen az egyik fő panasz amiatt érkezett, hogy a cég több millió forintot kért legnagyobb partnereitől egy vásár megrendezésére. Az eseményt a fogathajtóként hírnevet szerzett, majd CBA-tulajdonossá vált Lázár fivérek domonyvölgyi lovastanyáján rendezték meg, ahol Lázár Vilmos tiszteletbeli elnökletével a Gój Motoros Egyesület is megalakult...."

Aztán a kistérséggel kapcsolatos web-oldalon található térkép megegyezik a Ferge Zsuzsa nevével fémjelzett MTA Gyermekszegénység Elleni Program, ill. Programiroda oldalán (2007 óta!) megtalálható ábrával, térképpel! (mindenféle utalás, forrásmegjelölés nélkül - természetesen) Sőt! Az adatok is megegyeznek!

A Heti Válaszban ezt mondja Hegedűs Zsuzsa:

"...... a társadalmi leszakadás ma olyan méreteket öltött Magyarországon - 3-4 millió emberről van szó -, hogy ezen belül a romák aránya nemigen lehet magasabb 10-15 százaléknál a leszakadó és 20-25 százaléknál a teljesen leszakadt népességen belül......"

A Ferge Zsuzsa féle alapdokumentumban pedig ez olvasható:

".....A 60 éven aluli népesség legszegényebb harmadának körülbelül 20 százaléka cigány - azaz a szegények többsége nem roma. Minél szegényebb csoportokat nézünk, annál nagyobb a romák aránya. A legszegényebb 30 százalékban egy harmad, a legszegényebb tizedben 50 százalék körül van. ......." (MTA Gyermekszegénység Elleni Program)

Aztán érdekes Hegedűs Zsuzsa ezen megállapítása is:

".......Az akció a 47 leghátrányosabb kistérség hátrányos helyzetű családjainak szól. Itt él a közel félmillió hátrányos helyzetű gyerek fele. Nagy többségük kistelepüléseken, ahol mindig is foglalkoztak mezőgazdasággal, legalább háztáji szinten. A háztáji azért szűnt meg, mert megszűntek a tsz-ek, azaz az "ingyen" takarmány...."

Ez volt az a pont, amikor elgondolkoztam: vajon mi is a miniszterelnök főtanácsadójának célja? - azon kivül, hogy - a Heti Válasz szerint - "kitálal". Van egy alapítvány, amely tavaly csomagokat osztott szét a rászorulók között, az idén viszont népnevelési módszerrel aktivizálni óhatja ezeket a szerencsétlen embereket. Ami valójában pótcselekvés, hiszen az alapítvány feladata a segélyezés, nem pedig a foglalkoztatás! Arról nem is beszélve, hogy a középpontban a gyermekélelmezés, a közétkeztetés áll, nem pedig a családok élelmiszer ellátása! Ezek fényében Hegedűs Zsuzsa mozgalma és annak magyarázata igencsak populista. Ráadásul teljesen hamisan hivatkozik a "háztáji gazdaságok"-ra. Azok ugyanis nem a szegénység, ill. a nyomor leküzdésére születtek, alakultak. Csak emlékeztetőül a szociológus asszony magyarországi ifjúságára:

".......A háztáji gazdaságok jelentősége a tömeges kollektivizálás (1959) után nőtt meg. Gazdasági szerepük mellett jelentős politikai szerepet is betöltöttek, mivel megkönnyitették a parasztság számára a közös gazdálkodásra való áttérést. (...) Állattenyesztésünk, elsősorban baromfi- és sertéstenyésztésünk, valamint szőlő-, zöldség- és gyümölcstermelésünk már kezdettől fogva jelentős árúba bocsátható többletmennyiséget is biztositott. A háztáji termelés súlyát már a szervezés éveiben, 1959-1960-ban is az állattartás adta. Az újonnan létrehozott nagyüzemek nem rendelkeztek kellő mennyiségű állatférőhellyel. (...) A haszonállatok jelentős hányada azonban a háztáji gazdaságok gondozásában maradt. (...) Közszájon forgó, valós tény volt: a háztáji termelés esetenként a közösből származó jövedelmet is meghaladta. Vagyis: a legkritikusabb időben is létbiztonságot adott. Egyúttal lekötötte a termelőszövetkezeti családok fölös munkaerejét, ezzel fékezve a mezőgazdaságból történt elvándorlást." (A háztáji gazdaságokról)

Végül néhány szót a politikai kitételekről, amelyeknek a segélyezéshez és a segélyprogramhoz vajmi kevés köze van, Hegedűs Zsuzsa mégis készségesen védi annak a bizonyos mundérnak a becsületét, amit párthűségnek hívnak.

"......A Fideszben az antiszemitizmus a legtiltottabb dolgok közé tartozik magas szinten. ...."

Ha már valamit tiltanak, akkor az bizony jelen van! Máskülönben miért tiltanák? (bármilyen szinten, de különösen “magas szinten”) Aztán felvetődik a kérdés: vajon mik a Fideszben a legtiltottabb dolgok ??? Egyáltalán, miért kell valamit is tiltani egy pártban? Erre már csak hab a tartotán a végkövetkeztetés, ami miatt az interjú készült, hiszen ezt idézik, idézték mindenhol, amolyan figyelemfelkeltő reklámfogásként:

"......nem antiszemitizmust kell kiabálni, hanem a társadalmi feszültségeket kell csökkenteni. Ha a jómódú, zsidó identitású budapesti emberek méltóztatnának lejönni az általam bejárt kistérségekbe, megértenék, hogy a faji diszkrimináció elleni harc nem a tüntetéseken dől el, hanem ott. Magyarországon nem az antiszemitizmus, még csak nem is a cigányellenesség a fő veszély, hanem a nyomor....."

Egy kis "szalonzsidózás" mindig jól jön. Hiszen ez a felhívás(?) számomra azt üzeni, hogy a "zsidók" Budapesten jómódban élnek és fogalmuk sincs az ország, a vidéki lakosság helyzetéről, nyomoráról. Kis maoista, meg hungarista szellemben, mintha Hegedűs Zsuzsa is szívesen látná értelmiségi társait (vidéken) fizikai munkán. Ez viszont már a legnagyobb jóindulattal sem sorolható a "félreértelmezés" kategóriájába. Akárcsak azon megjegyzése, miszerint:

“.....minden család megkapja, mit mikor kell vetni, miként kell nyúlketrecet építeni. ...”

Ez a stílus és gondolkodásmód még a bújtatott antiszemitizmuson is túltesz. Mit képzel a szociológus miniszterelnöki főtanácsadó? A nyomorban élő vidékiek nem tudják mikor kell vetni, vagy hogyan kell egy nyúlketrecet építeni? Micsoda sértés ez Európa szívében, a mezőgazdaságáról egykor oly híres és büszke Magyarországon?! Vagytán, valami Szent István korabeli földművelésre szoktató keresztény hittéritőknek képzelik magukat az alapítvány működtetői? Megdöbbentő.

PS.

Ja, és naposcsibét vagy naposkacsát a belvízi helyzet szerint kell adni és nem egyéni választás alapján. A belvizes területeken a kacsán kívül hálót is kell osztani! Mondom én, mint urbánus, egykori pesti gyerek.

Útibeszámoló

2011-03-29T22:42:00.011+02:00

Kifogtam egy kedvező ajánlatot: Budapest – Tel-Aviv (oda-vissza adókkal együtt) 60.000.- Ft. Így a 10 napos kirándulásból 4 éjszaka Eilat és 5 éjszaka Tel-Aviv lett.

25 éve voltam arrafelé. Iszonyatos fejlődés, változás. A Ben Gurion repülőtérből szabályos kis város lett. Akkoriban a gépről lépcsőn kellett lejönni, majd a csomagkiadó teremben várakozni, és szinte azonnal "kiestél" az utcára, a parkolóba. Most meg azt hittem sohasem jutok ki a (nemzetközi) reptérről.

Eilat-ba busszal mentünk. Oda-vissza Tel-Aviv-ból 128 shekel volt. Szerintem kimondottan olcsó. 1,00 shekelt 60 Ft-tal számolok, mert ennyiért adják Pesten. Legnagyobb meglepetésemre Eilat-ban szinte mindenki oroszul beszél, a feliratok héber és orosz nyelvűek, a prospektusok között is úgy kellett latin betűst (angol) keresni. Német egy szál sem! A szállodában a reggelinél "dobra utro"-val köszöntött a felszolgáló lány, majd oroszul kérdezte a szobaszámot. Én meg - kis gondolkodás után - oroszul válaszoltam: "triszta-csitirnácáty". A sors fintora. 25 évvel ezelőtt is pont itt voltam, és a szállodai tévéből tudtam meg Csernobilt, most meg ugyanitt és ugyanígy Fukusimát! Eilat is hatalmasat változott, fejlődött, főleg, hogy Jordániával is béke van, így "eltűntek" a katonák, a járőröző jeepek. Rengeteg új épület, szálloda. Kicsit Las Vegas-os lett. Az épületek "műbalhés" stílusúak: középkori, meseformák, orientális, arab, stb. Nekem nem tetszik, mert olyan "vidámpark" jellege van. Idő jó volt 30-32 C.

A legnagyobb újdonság számomra Eilat-ban a Sopron utca volt. Mint kiderült, Sopron, Eilat testvérvárosa. Nem tudom, vajon Sopronban is van Eilat utca?

Sopron utca Eilat-ban

Tel-Aviv. Megérkezés, buszpályaudvar: BORZALOM! Hat szint, és minden szint egy-egy bazár rengeteg árussal, és a feliratok csak arra utalnak, hogy melyik szintről melyik busz hova indul, ill. honnan érkezik. Kijárat (Exit) feliratot szinte nem találtam. Aztán hamarosan megtanultam, memorizáltam a "kijárat" és a "WC" héber betűkombinációit. Nagy kaland: odaadtam a taxisnak a szálloda kinyomtatott nevét és címét. Az rögtön továbbadta egy másiknak, majd egy harmadiknak. Úgy tűnt nem tudták hol van, nem ismerték. GPS egy szál sem. Végül az egyik elvitt, miután elmagyaráztam, hogy a (térkép szerint) kb. hol van, melyik nagy hotel közelében. Odavitt a nagy hotelhez, mire mondtam, hogy nem ez az, csak valahol annak a közelében kell lenni. Aztán mikor felolvastam a címet, felcsillant a szeme és azonnal vette az irányt. Kiderült hiába mutogattam a címet, a taxis NEM ismerte a latin betűket. ;-)))

Egynapos kirándulás Tel-Aviv-ból Jeruzsálembe. Igen olcsó! Busszal oda-vissza 36 shekel! A tel-aviv-i vasúti főpályaudvar előtt van egy nagy parkoló a távolsági buszoknak. Amikor a menetrend iránt érdeklődtem, legnagyobb meglepetésemre a jegypénztáros közölte, hogy olyan nincs. De semmi gond. 10 percenként indul a busz a fővárosba. Ez nagyon praktikus, és gondolom, biztonsági okokból van így szervezve, hiszen így nincs tolongás, csoportosulás, miközben az ember úgy érzi: „nem baj, ha elment a (teli) busz, mindjárt jön, és indul a következő.” Épp Purim volt. Ez a farsanghoz hasonló zsidó ünnep. Ennyi pajeszost még nem láttam. A jeruzsálemi buszpályaudvar környéke különben is hemzseg tőlük. Egy sajátos világ. Arrébb már "európaiak" voltak… ;-) - különösen a keresztény templomok környékén. Ott is épp egy orosz ortodox mellett mentünk el. ;-) A közlekedés olcsó. Egy buszjegy 6.40 shekel, ugyanez Tel-Aviv-ban 6.00 shekel volt. És a magyarhoz hasonlóan egy vonalon, egy útra érvényes. Átszámítva kb. annyi, mint a pesti. Viszont sokkal gyakrabban járnak, habár sehol sincs kiírva a menetrend! Sőt! Jeruzsálem egyes részein, csak héber nyelvű táblák vannak! Gondolom, könnyen kitalálható hol, merre? Amerre a pajeszos ortodoxok élnek, laknak. A tájékozódást nehezítő csak héber betűs feliratok láttán arra gondoltam, kellene javasolni a Jobbik-nak, hogy Magyarországon is legyenek olyan városok vagy városrészek, ahol csak bő gatyában, vastag bajuszosan, ill. csak kendőben és bő szoknyában szabadna járni az utcán, és esetleg csak lóháton szabadna közlekedni. Az utcai névtáblák és boltok feliratai, valamint a megállók és a menetrendek pedig csak rovásírással lenne kiírva. ;-))))))

Hazafelé a Malév gép tele volt fiatal pajeszos bóher-ekkel. Érdekes, szinte mindegyik szemüveges volt! Abszolút fegyelmezetlen, erőszakos fickók. Akkora csomagokkal jöttek fel a gépre (nem tudom, hogyan engedték fel őket), hogy nem fértek be a poggyásztartókba. Fantasztikus volt nézni, ahogy szinte valamennyi tartót elfoglalták, és ahogy cuccaikat mégis csak begyömöszölték. Öt percig nem tudtak a fenekükön ülni. Állandóan le-föl "szaladgáltak", csomagjaikat ki-be szedték. Kajaosztás alatt is ide-oda "szaladgáltak". Hallottam a stewardessek egymás között mondták: "ne hagyd magad!" Borzasztó ellenszenves társaság. Abszolút nem voltak tekintettel másokra. Amikor ki volt írva, hogy be kell kapcsolni magukat, ill. az övet, szinte azonnal megindultak "csomagot rendezni". Nagyon idegesítő társaság volt........

Aztán hazaérve olvasom, hogy robbantottak a jeruzsálemi autóbusz-pályaudvaron....... No, ez sem igaz! Játszd le a videót hanggal! (kattints rá!) a robbantás nem a buszpályaudvaron történt, hanem előtte, kb. ott, ahol leszálltunk a 20-as buszról, mikor az Óvárosból visszajöttünk. A pályaudvar hátrébb van. Viszont, ami feltűnő a videó felvételeken egyetlen "bóhert" sem látni !!! Azonnal eltűntek ! .......... - no, ez sem szimpatikus vonás.

Hát kb. ennyi – első nekifutásra.. ;-))))

Emlékeztető

2011-03-12T15:40:00.003+01:00

A Németországi Szövetségi Köztársaság alkotmánya

"......A névválasztással (Grundgesetz – alaptörvény) az alkotmányozó testület tagjai egyrészt egyértelművé tették, hogy az elfogadott jogi norma a jogforrási hierarchia csúcsán helyezkedik el, másrészt pedig az alkotmány szó tudatos kerülésével újfent hangsúlyozták, hogy nem tartós megoldást jelentő alkotmányt szándékoztak alkotni. Szintén a provizórikus jelleg hangsúlyozása érdekében az alaptörvény életbe lépését nem a legteljesebb legitimációt eredményező népszavazáshoz, hanem pusztán a tartományi parlamentek legalább kétharmadának támogatásához kötötték......" (Forrás: wikipédia - kattints rá!)

Vajon ezt Magyarországon (beleértve a jogalkotókat is), hányan tudják, ismerik? ;-)))

Tákolmány

2011-03-04T14:57:00.007+01:00

A magyar állampolgároknak kipostázott kérdőívvel kapcsolatos tegnapi blog-bejegyzésemből (kattints rá!) kimaradt néhány – szerintem fontos – észrevétel, ill. gondolat. Ezt kívánom most pótolni.

Csak most vettem észre, hogy a kérdőívhez mellékelt Szájer-Szili páros kézjegyével jegyzett levélről hiányzik a dátum! Vajon, milyen EU képviselő az (Sz.J.), aki "lefelejti" a dátumot? - egy hivatalos levélről, amelyet milliós tömegekhez (minden magyar állampolgárhoz határon innen és túl) juttatnak el – és, aki elfelejti ráírni, hogy a választ legkésőbb mikorra kéri, várja? Hiszen azt még fel kell dolgozni, ki kell értékelni stb. Miközben a kormányzó pártok legkésőbb 10 nap múlva (márc. 15.) kívánják a törvényjavaslatot benyújtani a parlamenthez.

Ugyancsak elgondolkodtató, hogy a kísérőlevél írója (Sz.J.) aláírása titulusának azt írja:
"Az új alkotmányt előkészítő nemzeti konzultációs testület vezetője", - miközben a mellékelt kérdőíven viszont ez áll: "az európai alkotmányt előkészítő Konvent volt tagja".

Nos, ez az *európai alkotmány* , aminek előkészítésében Sz.J. (mint tag) részt vett, MEGBUKOTT !!! - nincs, nem létezik !!! Az EU-nak ma sincs alkotmánya!

Érdekes, ezt sem emlegette fel (eddig) senki a hazai médiában. Hiszen felettébb szokatlan, hogy egy bukott, elvetett európai alkotmány "társszerzője" vezeti, vezesse az új magyar alkotmány előkészítését!

Aztán még egy érdekesség: az EU alkotmány, mint olyan NEM szerepel a magyar nyelvű wikipédiában! Az angol nyelvű ITT (kattints rá!) olvasható, a balodalon viszont a felsorolt nyelvek között nem találom a magyart!

Mindezek ismeretében, tudtommal Orbán Viktor kormányfő, a kormány, ill. a kormányzó pártok, valamint az „új alkotmányt előkészítő nemzeti konzultációs testület” egyetlenegy tagja (köztük EU-s képviselők!) sem említette meg, hogy a készülő új alkotmány mennyire veszi figyelembe, és tartja szem előtt a közös európai értékeket és alapokat, azaz az EU alkotmányos elveit. Erről, valahogy az utóbbi időben nem esett szó a hazai médiában, ill. közbeszédben, és a most kiküldött kérdőívben még csak egy halvány utalás sincs rá!

Előzmény

Ezek a kérdések, válasszatok....... Thursday, March 03, 2011

Ezek a kérdések, válasszatok .....

2011-03-03T13:45:00.022+01:00

Igaz, a költő egyes számban írta, mert akkor csak egy kérdés volt „Rabok legyünk vagy szabadok?”, most viszont sok kérdés van! 12 + 1, ami a totóra emlékeztet, mivel itt is több (kettő, ill. három) esélyes a tippelési lehetőség. Mindegyikhez van egy „nem tudom” rubrika is. Ez gyakorlatilag azt sejteti, hogy akinek fogalma sincs, vagy nem érdekli az egész kérdésfelvetés, az is (legalább) küldje vissza, és ezzel névtelenül jelezze tudatlanságát, pardon a kérdőív elolvasását (az országos statisztika érdekében). Egyébként a végeredmény közzétételekor (ha lesz) kíváncsian látnék olyan kimutatást, amelyben a „tudatlanok” számát, arányát is közlik.

Persze, ezek csak az én rosszmájú megjegyzéseim, amit kiegészítenék még néhány hasonló észrevétellel ezen postai küldemény apropóján. Érdekes a feladó, és egyben az ingyenes válaszboríték címzettje és postai címe!

Magyarország Kormánya

Budapest

1848

Őszintén megvallva, én még nem hallottam ezt a "Magyarország Kormánya" kifejezést. Eddig csak a "Magyar Köztársaság kormánya" szófordulatot ismertem. Mindig tanul az ember. Mégis, ez a név, elnevezés, valamint ez a nevezetes történelmi évszámra emlékeztető postafiók-, ill. irányítószám mióta a magyar kormány (hivatalos) címe? Puszta kíváncsiságból, de tényleg érdekel.

A kérdőív láttán pedig azonnal felvetődött bennem a kérdés: Tessék mondani, mi a helyes megfejtés? Ha minden pontra a megfelelő X-et írom be, akkor mit nyerhetek? - futott át agyamon, amit legszívesebben azonnal a kitöltéshez mellékelt használati utasítással is felérő magyarázó levél szerzőinek, ill. aláíróinak szegeztem volna. Tudom, hogy ez egy abszolút nívótlan, ízléstelen megjegyzés. Mea culpa!

Arra viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon mi a „Szociális Unió”? A net-en ugyanis nem találom ezt a pártot, pláne annak székhelyét, címét vagy egyéb elérhetőségét. Eddig csak azt sikerült kinyomoznom, hogy tavaly (2010) október 11-e óta Szili Katalin az elnöke. Hogy ez a pártformáció mit csinál, nem tudni. Sőt, ha belegondolok, hogy egy parlamenten kívüli párt vezetője szól a magyar állampolgárokhoz a „Magyarország Kormánya” nevében, ill. címéről, ráadásul egy Fideszes európai parlamenti képviselő levelének hátsófelén, akkor még érdekesebb a helyzet. Pontosabban, sokat veszít az akció hiteléből ez a furcsaság. Vajon ez még senkinek sem tűnt fel? Pedig a bírálók szép számban elemzik és ellenzik a kormánypártok eme akcióját.

Tartalmi részekbe nem kívánok belemenni, mert ahhoz komoly alkotmányjogi ismertek kellenének. Ennek ellenére volna néhány észrevételem.

A kérdések feltételezik, hogy a lakosság tisztában van az alkotmány fogalmával, mi több az „alkotmánykészítés” fortélyaival: azaz, hogy minek kellene benne lennie, és minek nem. Ez a kezdeményezők részéről épp olyan népi játék jellegűnek tűnik, mint az a feltételezés, hogy ebben az országban mindenki ért a focihoz. Oszt kérdezzük már meg: ki legyen a nemzeti válogatottban? Szerény véleményem szerint a lakosság nagy többségének fogalma sincs, hogy mi van a jelenlegi alkotmányban, és ami benne van, az miért nem jó? Csak zárójelben jegyzem meg: erre a jelenlegi rossz, és lecserélendő alkotmányra esküdött fel a jelenlegi kormány, élén Orbán Viktorral, valamint a köztársasági elnök Schmitt Pál is!

Szóval, olvasva több (fejlett nyugati) ország alkotmányát, azok alaptörvényei az emberi jogokon nyugszanak, valamint az állam szervezésében, működésében és vezetésében részt vevő személyek hatáskörének pontos behatárolásán. A tiltásokra pedig a (polgári és büntető) törvények szolgálnak. Egyetlen egy büntetés, vagy büntetési tétel sem szerepel a legtöbb példának tekinthető alkotmányban! A mostani kérdésfelvetések egy része ennek eleve ellentmond! Másrészt a médiából ismert „vitapontok és vitatémák” (Isten, Szent Korona, stb.) nincsenek a kérdések között, pedig a lakosság ezekre a kérdésekre adandó válasza volna valóban izgalmas. Arra sem látok utalást, hogy mely ország vagy állam alkotmánya lehetne példa számunkra. Eddig csak arról hallottam, olvastam (és az Európai Parlamentben Orbán Viktor is mondta!), hogy a jelenlegi „sztálinista”, de, hogy helyette mi lenne a példakép számunkra, arra seholsem találtam utalást. Pedig (jó) példa számtalan van, ill. lenne, hiszen a levél (egyik) írója szerint „térségünkben az utolsó országként” alkotjuk meg ezt az új alkotmányt. Ha pedig a törvényalkotók sincsenek ezekkel tisztában, és láthatólag szándékosan elodázzák a tisztességes tájékoztatást, akkor hogyan várják el a jónéptől, hogy a három megadott válasz közül melyiket ikszeljék be?!

Mindezek ismeretében, a kérdőív érdemleges (tartalmi) kritikáját meghagyom másoknak. Csak néhány formai észrevételt említenék. Például az első kérdés és a felkínált válaszok:

1.) Vannak, akik szerint az új magyar alkotmánynak csak az állampolgárok jogait kellene deklarálnia, kötelezettségeket nem. Mások szerint a jogok biztosítása mellett a legfontosabb, a közösség iránti felelősségünket kifejező állampolgári kötelezettségeknek (munka, tanulás, honvédelem, környezetünk védelme) is helyt kell adni a dokumentumban. Ön mit gondol?

1. Az új magyar alkotmánynak csak az állampolgári jogokat kellene deklarálnia.
2. Az új magyar alkotmánynak a jogok mellett az állampolgári kötelezettségekre is ki kell terjednie.
3. Nem tudom megítélni a kérdést.

Érdekes, sajátos nyelvi megfogalmazás és fordulat. Az 1. válaszban a „kell” szó feltételes módban (kellene) van! A 2. válaszlehetőségben pedig kijelentő, vagy inkább felszólító módban szerepel! Ez nekem azt sugallja, mintha a második, imperatív (parancsoló) megfogalmazás lenne az igazi, ill. az elvárt válasz.

Aztán a plusz, vagy 13. pont:

Az Ön személyes javaslatai az új magyar alkotmány által védendő, a korábbiakban fel nem sorolt értékekről, elvekről.

Erre a kérdezők mindösszesen három sor helyet adtak. Kézírással kb. egy mondat részére. Pedig a „javaslat” szó a 13. pontban többes szám szerepel! Így számomra az egész levél abszolút komolytalannak tűnik. Arról már nem is szólva, hogy a kérdőív aláíróinak titulusai - egy kivételével - mind tartalmazza a „volt” szót. (A MOL volt elnöke, a MNB volt elnöke, az európai alkotmányt előkészítő Konvent volt tagja, az Országgyűlés volt elnöke). Ezt még sehol sem láttam, hogy egy ország, esetünkben Magyarország, kormányának hivatalos levelében egy testület, méghozzá a nemzeti konzultációs testület tagjai múltbeli pozíciójukra hivatkozzanak. Ez már a nevetségesség határát súrolja.

De ez még mind semmi! A slusszpoén még hátra van!
Sehol sem látom a visszaküldési határidőt !!!

Kiegészítés

Tákolmány .............. Friday, March 04, 2011

Kadhafit hallgatva.....

2011-03-01T16:11:00.014+01:00

Február 21-én (magyar idő szerint) éjjel az ausztrál közszolgálati internetes oldalán pillantottam meg: Most beszél Kadhafi (LIVE) – mellette pedig az Aljazeera angol nyelvű tv-adásának internetes címe, linkje. (http://english.aljazeera.net/watch_now/)

Igaz, hamar kiderült, hogy ez a Kadhafi, nem az a (Moamer-El) Kadhafi, akit én fénykép alapján ismerek. A monitoron látható, hosszasan magyarázó kopasz fiatalember Kadhafi fia (Saif Al-Islam) volt, akinek szövege számomra felettébb ismerősnek tűnt. Hasonlókat már hallottam 56 után, majd 68-ban a Prágai Tavasz idején, és 80-ban is, mielőtt Lengyelországban bevezették a szükségállapotot. Az ifjú Kadhafi arról beszélt, hogy a nyugati média felfújja az egész líbiai helyzetet. Nem igaz, hogy annyi (több száz) halott van. Ugyan van néhány, ami különben sajnálatos, de hát ez bárhol előfordulhat, ahol fel lehet heccelni a fiatalokat, és az utcára küldeni. Mindez persze a külföld, a Nyugat műve, mesterkedése. Majd folytatta: Amerika, Európa, és mindenki más azt akarja, hogy Líbia megint kapitalista legyen. Líbia nem Tunézia és nem Egyiptom, meg kell védeni az ország egységét és a békét. A rendbontók külföldiek, idegenek, kábítószer-kereskedők stb. Ha visszajönnek a kapitalisták, nem lesz olaj, nem lesznek kórházak. Feldarabolják az országot. Líbiából nem lehet Korea, ami észak-délre van osztva. stb. stb. stb.

Szóval, nagyon ismerős hangok és érvek voltak ezek a fülemnek. Aztán másnap (február 22) délután a papa, az igazi Kadhafi (Moamer-El) állt a kamerák elé és az Aljazeera jóvoltából egyenes adásban végighallgathattam szenvedélyes beszédét. Hasonlókat mondott, mint a fia az előző nap, de ez így már sokkal elfogadhatóbb volt, hogy megértsem mi is történik a Közel-Keleten, pontosabban Észak-Afrikában és az Arab-félszigeten. Számomra ekkor lett világos, hogy az egykor szovjetbefolyás alatt álló arab országok most zárják le azt a korszakot, és vesznek búcsút attól a rendszertől, és attól a forradalmi mozgalomtól, amit Moszkva exportált, ill. támogatott a kétpólusú (hidegháborús) világ idején a kapitalista tábor gyengítése érdekében.

Kadhafi ennek a politikának a szülötte és elkötelezett követője. Mostani beszédét is erre alapozta. Hivatkozott nagyapjára, aki - szerinte - 1911-ben az olasz gyarmatosítók elleni harc mártírjaként esett el. Majd természetesen saját magával folytatta, aki (katonai puccsal - szerk.) megdöntötte a királyságot és megteremtette az iszlám szocializmust. Hallgatóságát emlékeztette az imperializmus elleni harcra, külön kiemelve az „iszlámistákat” (fundamentalisták, Al-Kaida, stb.), valamint a CIA-t, az USA-t, Nagy-Britanniát és a nemzetközi sajtó (média) "kutyáit". Megemlítette, hogy egyik (fogadott) gyermekét az amerikai bombázásokban veszítette el. Arról persze nem szólt, hogy az amerikaiak miért bombázták (Lockerbie és a terrorizmus támogatása miatt). Aztán a tömeghez fordulva így folytatta: „Gyermekeitek halnak meg (az utcán). Vajon miért? Én az utolsó csepp véremig fogok küzdeni a mögöttem álló (felsorakozó) líbiai népért”. A forradalom vezére kijelentette, hogy egykönnyen nem fogja feladni. Hamarosan – minő véletlen - előkerült a saját maga alkotta „Zöld könyv”, amiből mint valami szent könyvből, részleteket olvasott fel. Abból a könyvből, amit Mao híres (hírhedt?) „vörös könyv”-e mintájára írt, és ami az iskolákban a 70-es évektől kötelező tananyag volt Líbiában, és amit mindenki betéve tud: „aki erőszakot alkalmaz az állami hatóság ellen halállal büntetendő”. Külön üzent a bengáziaknak: „Csak várjatok! A rendőrség visszajön és rendet fog tenni!”

A (hazai) szocialista időkből jól ismert forgatókönyv láttán, valamint a szlogenek hallatán értettem meg, hogy mi is történt, történik Líbiában és a többi szomszédos országban. Egy szóval: forradalom. Méghozzá egy olyan gyorsan terjedő forradalom, mint amit igen ritkán látunk és élünk át, ill. meg, amilyen az 1848-as, az 1968-as, majd pedig az 1989-es is volt, amikor (történelmi léptékben) pillanatok alatt, futótűzként terjedtek tova és változtatták meg egy adott térség társadalmi rendszerét. 1848-ban a párizsi forradalom napokon belül keresztülsöpört Európán. 1968-ban a változást akaró, mi több, követelő II. világháború utáni nemzedék, a (huszonéves) fiatalság tiltakozó mozgalma rengette meg Európát. Majd 89-ben – alig egy félév leforgása alatt – ugyancsak eljött az idő az európai (kommunista?) diktatúrák bukására. Ez az idő jött el most az arab világban is. Hiszen csak azokban az országokban lázongnak, ahol forradalomnak álcázott katonai puccsal, erőszakkal döntötték meg valamikor a 60-as években a helyi monarchiát: Tunézia, Egyiptom, Líbia, Jemen, és ahol azóta is szovjet mintára, ill. befolyás alatt regnáltak a „forradalmár” vezetők, ill. családjaik. Érdekes, a jelenlegi monarchiákra (Marokkó, Jordánia, Szaúd-Arábia stb.) ez a forradalmi hullám nem terjedt át. Ez is csak alátámasztja véleményemet: a mostani események gyakorlatilag a szovjetrendszer végleges eltűnését jelzik az arabvilágban.

A nagy kérdés: mi jön ezután? Mi váltja fel az ottani szovjet típusú rendszert, rendszereket? Törvényszerű, ha a forradalmak győznek (és nem verik le őket), akkor először a demokráciáért folyik a harc. Ahogy napjainkban is szinte csak ezeket a követeléseket halljuk a tüntetőktől, hiszen ez az elsődleges cél mozgatja a társadalmakat a világon mindenütt. A következő nagy kérdés pedig az lesz: vajon miféle demokrácia fog létrejönni? Nyugati értelemben vett polgári, és parlamentáris demokrácia vagy valami más. Ez a kérdés azonban már a térségnél messzebbre mutat, ......ha, csak a hazai változásokat (is) nézzük.

Megjegyzés

Kadhafival kapcsolatban a hazai média mintha megfeledkezett volna a magyar áldozatokról, azok felemlegetéséről. Lockerbie, ill. a bécsi Schwechat-i repülőtéren történt vérengzésről, amit ugyancsak Líbia pénzelt. Akkoriban Kadhafit tekintették az arab "Che Guevara"-nak, aki ugyancsak katonai egyenruhában, de szivar helyett napszemüvegben tetszelgett, mint az imperialista-ellenes (terrorista) mozgalmak tevékeny támogatója.

Legális feketemunka

2011-02-19T11:12:00.033+01:00

Egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet egy internetes álláshirdetésre. Pontosabban, kikérte véleményemet az ott látható szövegről, mondván mennyire lehet komolyan venni, mert ő bizony ennyi pénzért (több mint 300.000- Ft-nak megfelelő nettó havi keresetért) azonnal útnak indulna.
Szóval megmutatta a hirdetést. (kattints rá!)
Már első olvasásra valami nem tetszett, nem stimmelt. Ezt jeleztem is a jelentkezni kívánó felé, hozzátéve: lehet, hogy nagyot tévedek, de az állásközvetítő szövege - szerintem - nem pontos, felületes, és félreérthető. Én pedig (ha akarom) félreértem! ;-))

No, de lássuk az elemzésemet! - azaz a számomra gyanús szövegrészeket.

"............Piacvezető osztrák bútorgyártó céghez keresünk németül jól beszélő asztalosokat bútor-összeszereléshez, helyszíni kiszállításhoz.
A következő asztalos tesztmunka időpontja: 2011. március 17.

Munkahelyi információk
A munkavégzés helye: Ausztria
A munkakezdés időpontja: 2011 januártól folyamatosan

Amit kínálunk
Fizetés: havi nettó 1250-1700 EUR (túlóralehetőség)
A szállás az első 3 hónapban ingyenesen biztosított

Elvárások
Asztalos szakmunkás végzettség, vagy több éves igazolt tapasztalat
Német nyelv társalgási szintű ismerete feltétel!

Tesztmunkán való részvétel, majd megfelelés esetén 10-20 napon belül munkakezdés.
Jelentkezés személyesen: ....Tatabánya,... ..............."

Felettébb furcsa, hogy az állásközvetítő nem árulja el a (piacvezető) cég nevét és azt sem, hogy hol található (sem a cég központja, sem a munkavégzés helye pl. műhely). Sőt, azt sem árulják el, hogy hány asztalost keresnek? 2, 5,10, 50 vagy 100 stb. Tehát a hirdetés szerint korlátlan mennyiségű állás van. Mitöbb, a munkakezdés januártól folyamatos. Tényleg, ez mit jelent? Bármikor el lehet kezdeni? Meddig, és hány ember? Ez a csodagyár Ausztriában akárhány asztalost képes felvenni?

Ami azonban a legfeltűnőbb, és rögtön szemet szúr ebben a hirdetésben, az a 3 hónapos ingyen szállás. Főleg a 3 hónap "zavaró" számomra.

3 hónap ingyen szállás
3 hónap próbaidő
3 hónap tartózkodási engedély nélkül! - bizony! Ez EU-s szabály!

Minden EU-s polgár három hónapig tartózkodhat minden további nélkül (mint turista) egy másik EU-s országban. Ha tovább akar maradni, akkor be kell jelentkezni! (ez volt az egyik alapja, és indoka a romák franciaországi kiutasításának!) Tehát, három hónapnál tovább maradni egy EU-s országban azt jelenti, hogy be kell jelentkezni. Ez pedig azzal jár, hogy igazolni kell az állampolgárság szerinti országból a betegbiztosítást, valamint az "életvitelszerű" ottlétre, megélhetéshez szükséges pénzt. Persze akinek munkája van, akkor OK. - ezért gyanús nekem az ingyen szállás.
.
De nézzük a hirdetés többi furcsa pontját! Ha az elvárás: szakmunkás végzettség vagy több éves gyakorlat, akkor mi a francnak “tesztelnek”? És mit ? Munkaminőség? Gyorsaság? Minek kell például egy igazoltan több éves (netán évtizedes) gyakorlattal rendelkezőt tesztelni? Hogyan veri be a szöget, hogyan tartja a fúrót? NEM ÉRTEM a logikát!

Az álláshírdetés szerint a tesztmunkán kötelező részt venni. OK., rendben van. De a tesztmunka helyszíne TATABÁNYA. Ha olyan nagymenő (piacvezető) az osztrák cég, ill. ez a munkaközvetítő, akkor az útiköltséget – legalább (országon belül) Tatabányáig és vissza – fedezheti. (Ha már ennyire nem bízik a (hiteles) "papírok" alapján, a magyar emberekben.) Egyénileg tesztelnek mindenkit? (hogyan? “Itt vannak a szekrénylapok, rakja össze!” vagy “Adunk félórát és meglátjuk hol tart.”) Esetleg a jelentkezők (különböző szakmai szintűek és tudásúak + korúak) összeállnak és kalákában, csoportosan összeraknak pl. egy vagy több bútort. Majd a "kipróbált" munkakeresők (természetesen) a saját költségükön hazautaznak, és aztán otthon várhatják amíg értesíteni fogják őket........

Semmit nem tudunk a tesztmunka lefolyásáról! A hírdetésben csak az időpont és a tesztelés helye van feltüntetve, de arról nem szól a fáma, hogy mi szerint értékelnek? Mi a megfelelés kritériuma?

Ugyanakkor miért kell egy bútor-összeszerelő asztalosnak “társalgási” szinten németül tudnia? Társalogni vagy dolgozni kell? Saját tapasztalatból tudom, azért szeretik a nyelvet nem ismerőt, mert az nem tud visszapofázni, ugyanakkor a vezényszavakat nagyon hamar megtanulja pl. hozd ide, vidd oda, gyaluld le, szögeld össze, stb.

Most gonosz leszek!
Nincs külföldi munka, viszont baromi rafinált a munkaközvetítőnek álcázott cég: hívnak balekokat, hogy tesztmunkaként rakjanak össze néhány bútort, oszt jónapot! Ingyen berendeztek valahol egy konyhát vagy szobát.

Tudom, nagy és élénk a fantáziám, de valahogy nem bízok a hazai internetes állásközvetítőkben. A fenti szöveg – számomra – nem meggyőző! Lehet, hogy “kezdők” a közvetítő szakmában, és rosszul fogalmaztak? Lehet.

Viszont a net-en megtaláltam ugyanezt a hirdetést (kattints rá!) tavaly szeptember eleji dátummal !!!

Ugyancsak a net-en megvan a munkaközvetítő honlapja.

Érdekes. Minden németül. Magyarul egy szó sincs! Legalábbis a bemutatkozás, a cégismeretés. Semmi. A (meglehetősen sajátos, “társalgási szintű”) német szövegből aztán csak annyi derül ki, hogy 2009-ben alakultak, és 100 %-os magyar vállalkozás! Hiányzik az "Impresszum", ami hivatalossá teszi a web-oldalt, és a vállalkozást. Sehol egy szó a személyekről. Kik az alapítók, a tulajdonos(ok), ki a cégvezető, a munkatársak (név és beosztás szerint), nincs adószám és nincs bankszámlaszám – amik elengedhetetlenek egy cégnél! Van egy közös fotó (ha az övék?). Ennyi.

Szóval, a német nyelvű bemutatkozás olvasása után komoly fenntartásaim lettek.

Egy (100 százalékosan) magyar állásközvetítő, amely magyarul nem mutatkozik be, nem közli az alapvető adatait, információit, mindenekelőtt a leendő magyar alkalmazottai felé, akikből élni akar, - az számomra igencsak gyanús. Aztán a német nyelvű ismertetőből (kattints rá!) hamar kiderült, hogy aggályaim nem megalapozatlanok.

Itt vannak szépen felsorolva azok a tények, ahogy ponteciális (csóró magyar) ügyfeleit megpróbálja eladni a munkaadók, azaz a szakmunkás munkavállalót kereső EU-s cégek felé:

Arbeitskraft-Verleihung - munkaerő kölcsönzés

Itt (gyenge németséggel) iszonyatos feltételek vannak! - Fehéren feketén leírva, hogy a “kikölcsönzött” melós abszolút ki van szolgáltatva a munkaközvetítőnek!

".......... Der ausfallene, erkrankte Arbeitnehmer wird durch einen gesunden Arbeiter ersetzt.
A kieső, megbetegedett munkavállaló egy egészségesre lesz kicserélve

Rabszolgakereskedelem !!!!!
(csak zárójelben: mi lesz a megbetegedett munkavállalóval? Ha véletlenül levágja az újját, ki fogja fizetni a kórházi kezelést, ápolást, ki veszi betegállományba, és honnan kap táppénzt? EU-külföldön, vagy Magyarországról? Vagy sehonnan sem.)

......Sind Sie mit der Arbeitskraft zufrieden, können Sie später selbst zum eigenen Bestand übernehmen
Ha a munkaerővel elégedett, a későbbiekben sajátjaként átveheti.

........Die Beschäftigung unserer Arbeitnehmer wirkt sich Ihrerseits durch verminderte arbeitsrechtlicher Verpflichtung aus.
Munkavállalónk alkalmazásával csökkentheti a munkaügyi- és jogi kötelezettségeket.
........."

Ez emberkereskedelem! Méghozzá a legrosszabb formája. Hiszen a jelentkező magyar szakmunkással (a honlapon sehol) nem közlik, hogy milyen feltételei vannak ennek a “kikölcsönzés”-nek! Csak azt írják (a hirdetésben), hogy mennyi a nettó kereset, amit ugye a szerencsétlen kézhez kap, valamint azt, hogy az egész munka, ill. munkaközvetítés legális.

A munkaközvetítő részéről valóban az. Jogilag és törvényileg fedezve van. Egy magyar cég, amely magyar munkásokat “kölcsönöz” nyugati cégeknek. Az EU-s cég a munkaközvetítővel áll szerződésben, annak fizet a bérmunkásért, és ezzel részéről az ügy le van zárva. Mindenért a közvetítő, a 100 százalékos magyar cég felel, az adók és járulékok (TB, nyugdíj stb.) levonása az ő feladata (lenne). Vajon ezzel tisztában vannak-e a jelentkezők? Hiszen a szerződés a munkaközvetítő és a magyar szakmunkás között köttetett meg, nem pedig a külföldi partnerrel! A szerencsétlen magyar csak annyit tud, hogy mennyit kap kézhez. Arról már nem szól a hirdetés és a munkaközvetítő honlapján sem olvasható: mennyi a bruttó fizetés? Mennyit von le (és ki?) a bruttó fizetésből adó, járulék (plusz egyéb, pl. közvetítői díj) címén.

Különben ez a “kölcsönzés”, “kikölcsönzés”, Németországban napjainkban állandó téma. Ott kölcsön-, vagy bérmunkának (Leiharbeit) hívják. A szakszervezetek borzasztóan ellenzik. Politikai és választási téma. Cikkek tömkelege olvasható róla (lásd Spiegel: "Amikor a próbaidő örökké tart"), amelyekben felhívják a figyelmet, hogy mennyire kizsákmányolják a német melósokat, hiszen – akárcsak fentebbi sejtéseim – gyakorlatilag kevesebb pénzt visznek haza, mintha alkalmaznák őket! Ez úgy tűnik Magyarországon még nem ismert. Pedig ott is a szakszervezeteknek kellene ezt figyelniük, ellenőrizniük, és tenni ellenük! De addig is az illetékes magyar hatóságnak illene lépnie. Ha másként nem, legalább felhívni a külföldi munkára jelentkezők figyelmét a munkaügyi és munkajogi buktatókra. A legális feketemunka csapdáira.

Új fejlemény

"Legjobb védekezés a támadás (?)"….........ez volt az első gondolatom, amikor a fenti, február 19-i blogbejegyzésemre, most, április 12-i dátummal, kaptam egy hosszú levelet egy ügyvéd e-mail címéről. A Nagyhétre időzített levélben a vége felé ez olvasható.

".......Remélem, hogy a cégünk ellen irányuló, a törvények értelmezésében rágalmazásnak, hitelrontásnak minősülő bejegyzéshez kiteszi cégünk ezen, hivatalos álláspontját is. ......"

Ez valami (rossz) vicc – gondoltam. Nem tudtam elhinni, hogy az internetes naplóírás (blogolás) korában létezik olyan cég Magyarországon, amely egy magánvélemény miatt képes ügyvédet fogadni. Ahelyett, hogy a bejegyzéshez tartozó hozzászólás (comment) rovatban fejtette volna ki problémáit. Az egész partizánakció már csak azért is fura, mert a fenyegető cég neve eleve nem szerepel a bejegyzésemben. Erre a cégnél is rájöhettek, mert az idézett fenyegetésből honlapukon nyíltlevél lett. Erre az alábbiakban kívánok reagálni.

T. Uraim,

engedelmükkel felhívnám szíves figyelmüket néhány tényre. A blog, egyfajta (virtuális) napló, amibe - az Internet jóvoltából, és a napló tulajdonosának hozzájárulásával – bárki betekinthet, és olvashat. Az ott leírtak magánvélemények, amiket az új médiatörvény (2010. évi CLXXXV. törvény) is elismer és véd.

Én egy, az Interneten, megjelent álláshirdetést (virtuális szórólapot) elemeztem, és leírtam a véleményemet. Ha egy 100 %-os magyar cég, ill. annak vezetői között legalább egyvalaki minimális Internet és jogi ismerettel rendelkezne, akkor kihasználhatta volna a legalapvetőbb lehetőséget, és a bejegyzés alá, hozzászólás (comment) formájában közölhette volna kifogásait, amit olvasóim is (azonnal és első kézből) láthattak volna. Sőt, nekem is lehetőségem lett volna azonnal reagálni. Ezáltal Önöknek is joguk és lehetőségük lett volna gondolataim kiegészítésére, pontosítására, esetleg cáfolására, amiből egyúttal sokak számára értékes és hasznos tájékoztatás, esetleg vita is kialakulhatott volna. Ehelyett Önök a legdurvább (és mi több nevetséges) megoldást választották: a fenyegetést. Tanult képviselőjük tudhatná, hogy a hitelrontás a törvény szerint a versenytársra vonatkozik. (1996. évi LVII. törvény) Ha Önök versenytársat látnak egy naplóban olvasható magánvéleményben, ám legyen, állok elibe.

A blog gazdája

PS. Mint látom, észbe kaptak, és levélnek álcázott fenyegetésüket web-oldalunkon nyíltlevélként hozták nyilvánosságra. Nagyon helyes, hogy védik a mundér becsületét, és talán idővel blogbejegyzésem valódi céljára is rájönnek. Az Önök tevékenységétől teljesen függetlenül, országosan hiányzik a külföldön munkát vállalni szándékozók általános, és átfogó, mindenre kiterjedő érdekvédelmi tájékoztatása. Ebben a munkaközvetítők általában nem érdekeltek. Merem remélni, hogy a jövőben majd jobban odafigyelnek hirdetéseik szövegére és a munkára jelentkezők, pályázók pontos, lelkiismeretes, és őszinte tájékoztatására.

2011. Húsvétvasárnap

Kis hamisak! A borzasztó németséggel írt honlapjukat suttyomban eltűntették és lecserélték magyarra, valamint a szöveget is átírták, amiről persze mélyen hallgatnak nyíltlevelükben. Ez az eljárás sok mindent elárul, különösen, hogy volt értelme, és van eredménye eme blogbejegyzésem megírásának!

Mindenkinek dolgoznia kell......

2011-02-08T23:54:00.017+01:00

(Frissítés a végén! - 09.02.11, 10:05)

A magyar miniszterelnök honlapján láttam és hallgattam azt a (36 perces) videóra vett beszédét, amelyet egy MTI jelentésre hivatkozva a honlap gondozói ekképpen mutatnak be:

"..... 2010 az összefogás éve volt, 2011 a megújulás esztendeje, 2012 az elrugaszkodás, 2013 az emelkedés, 2014 pedig a gyarapodás éve lesz.

Orbán Viktor ezt hétfői, tizenharmadik országértékelő beszédében mondta, amelyben szólt az új alkotmányról is, amely szerinte lezárja majd a múltat, valamint szilárd, végleges alapot teremt Magyarországnak. Közölte azt is: mindenkinek, aki munkaképes, dolgoznia kell. ........"

A beszéd értékelését már megtették az erre hivatottak, természetesen a saját szemszögükből, érzelmi és politikai hovatartozásuk alapján. Ezért erre most nem térek ki. Bár megjegyzem, az angol nyelvű világsajtó többet foglalkozott a médiatörvény változtatására tett magyar hajlandósággal, mint a miniszterelnöki országértékelő beszéddel.

Szóval, meghallgattam. Tipikus Orbán-beszéd volt, a már megszokott vicces elemekkel, a feszültségfeloldó (vélt és valós) közmondásokkal, idézetekkel, saját(?) bölcsességekkel (pl. "Nem kezdhetjük a disznóvágást a disznótoros vacsorával"). Miközben arra vártam, hogy talán végre elkezdi az évértékelést. De nem.

Igaz, néhány mondatban dicsérte a tavaly április óta eltelt idő belpolitikai változtatásait, de ezt koránt sem nevezném év-, pláne nem országértékelésnek. A beszéd nagy részét egy vízió: a következő parlamentáris választásig hátralevő időszak elképzeléseinek távirati stílusban összefoglalt felvázolása, tette ki. Hogy ez mennyire így van, azt maga a miniszterelnök is jól érzékeltette, amikor hallgatóságát - viccesen - eképpen nyugtatta: “....Ez a terv, sokmillió magyar ember közös terve, amely nem a szocializmus ötéves terve....”. Hogyan jön ez ide? Hogyan is beszélhet bárki itt ötéves tervről? - futott át hirtelen az agyamon. 2011-et írunk, azaz lassan egy év eltelt már ebből a kormányzási ciklusból, tehát gyakorlatilag csak három évben lehet gondolkodni. Legalábbis egy nyugati politikus ennek szellemében nyilatkozna. Viszont, ha jól értelmezem a négy éves orbáni felosztás elnevezéseit, akkor a gyarapodásra csak mindössze négy hónapja lesz ennek a kormánynak és a magyar népnek, pardon nemzetnek. Elvégre, "jobb félni, mint megijedni" - hogy én is egy régi magyar közmondást idézzek.

Bevallom, Orbán miniszterelnök egy mondatánál kaptam fel a fejem: “Mindenkinek dolgoznia kell, aki munkaképes”. Ez ugyanis vészesen hasonlít az ötvenes évek elejéről (Rákosi korszak) ismert szállóigére: “Aki nem dolgozik, ne is egyék”, amit Sztálinnak tulajdonítottak. Pedig ez valójában egy bibliai idézet, illetve annak (szándékos) elferdítése, kiforgatása. Ugyanis Pál apostolnak a thessalonikibeliekhez írt második levelében olvasható, - amikor azok az Úr visszatérésének reményében meginogva a világvégét várták, és ezért nem dolgoztak, - hogy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék.

Lehet, hogy a teológiát (is) tanult Sztálin innen vette, és tette meg “büntetési tétel”-nek? Hiszen az eredeti bibliai szöveg(környezet) nem a lusták, és a munkakerülők megbüntetéséről szól, hanem – mai szóval – a “sztrájkolók”-hoz, tehát olyanokhoz, akiknek amúgy van munkájuk, csak úgy látják: nem érdemes dolgozni. (hiszen hamarosan itt a világvége.)

Ezt az ötvenes évekre emlékeztető kijelentését Orbán a hatalmas államadóság legyőzésére meghirdetett közös harccal, azaz a nemzeti összefogás újabb jelképével magyarázta. Érdekes módon, az Irish Times budapesti tudósítója is ezt emelte ki főcímében: “Minden magyarnak dolgoznia kell az (állam)adósság leküzdéséért”. (All Hungarians must work to defeat debt, says PM)

A két-, ill. többértelmű beszédek nagymesterének szavai szinte minden elégedetlenkedőnél helyeslésre találtak, akik aztán egyéni felfogásuk és beállítottságuk szerint elismerő fejbólíntással nyugtázhatták: ez a "mindenkinek dolgoznia kell...." kijelentés valamennyi ki nem mondott címzettet és célcsoportot eltalálta. Ez a munkakerülőknek szól. Ez a cigányoknak szól. Ez a zsidóknak szól. Ez mindenkinek szól, akik semmittevésből, államilag (azaz az adófizetők pénzén) finanszírozott szociális juttatásokból élnek, ill. akarnak élni. Tényleg, csak helyeselni lehet ezt a nemes orbáni gondolatot és kijelentést. Miközben az ellenzéki politikai elemzők, politilógusok és pártaktivisták szerint ez a megszorításokat és a szociális juttatások megkurtítását jelenti. Sőt, egyesek már a “munka szabaddá tesz” (Arbeit macht frei) cinikus és rosszemlékű szélsőséges jelszót sejtetik mögötte.

Bennem csak kádári idők szakzsargonját idézi fel: a "kmk" (közveszélyes munkakerülő) megbélyegzést, amit a személyi igazolványba is bevezettek azoknál, akik (három hónapnál) hosszabb ideje nem dolgoztak. Igaz, akkoriban teljes foglalkoztatottság volt. Papíron. Az olimpia amatőrségét hangsúlyozó szellemnek megfelelően (a többi moszkovita országhoz hasonlóan) a hazai élsportolók (többsége) például csak a fizetésükért jártak be a hivatalosan bejelentetett munkahelyre. Hogy ne legyek igazságtalan világklasszisainkkal szemben, pontosítok: (állami engedéllyel) edzésre bármikor elmehettek munkaidő alatt a munkahelyről.

Az abszolút hazug és hamis “általános és teljes foglalkoztatottság” szoktatta le az embereket a munkáról. A lényeg csak azon volt, hogy mindenkinek legyen bejelentett munkahelye. A termelésben a nagy többség nem volt érdekelt. Elvégre teljesítménytől (és minőségtől) függetlenül fizetést mindenki kapott, kb. annyit, mint a nyugati munkanélküli segély. Gyakorlatilag az egész ország munkanélküli segélyen élt, ill. tartották. Ezek voltak a proletárdiktatúra hétköznapjai emberközelből.

Ezért a “mindenkinek dolgoznia kell, aki munkaképes” - kijelentés felettébb diktatórikus emlékeket idéz nemcsak az egykori disszidensekben, hanem a nyugati, demokratikus kapitalista társadalmakban is! Ott a munkához való jogot az alapvető emberi jogok, nem pedig az államhatalom munkára kényszerítő erőszakos intézkedései között találjuk. Nyugaton a létfenntartás (ösztöne) a kényszerítő eszköz, nem pedig a központi hatalom erőszaka. A struktúrát kell(ene) átszervezni, hogy az emberek érdekeltek legyen a termelésben, a becsületes munkavégzésben. Dániában például csak az kap munkanélküli segélyt, aki szakszervezeti tag és legalább egy éven át a tagdíj mellett a munkanélküli hozzájárulást is fizeti. Az egész segélyezés a szakszervezetek kezében és felügyelete alatt van. Ott ez nem állami feladat. A szociális segélyre való jogosultság eldöntésére pedig a helyi önkormányzat hivatott. Elvégre a helybéliek ismerik az igénylő valódi anyagi helyzetét, amiben természetesen segítségükre vannak a bankok, a földhivatal és még számos állami hatóság és felügyeleti szerv.

Megjegyzem, bármennyire is szovjet minta alapján készült a jelenlegi alkotmány, amire amúgy 1998-ban és 2010-ben is felesküdött Orbán Viktor miniszterelnök, azért abban lényeges és egyértelmű utalás van a munkához való jogra, nem pedig a munkára kényszerítésre! Remélhetőleg a miniszterelnök úr is betéve ismeri ennek az alkotmánynak alábbi passzusát, amit annyira meg akar változtani.

A Magyar Köztársaság Alkotmánya mondja ki: A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához. Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének. Mindenkinek joga van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz.

Emlékeztetőül: az Alkotmány évszáma: 1949, sorszáma: XX. A fenti rendelkezések a 70/B szakaszában olvashatóak.

Ebből a szovjet mintájú szövegrészből csak egyetlenegy pont hiányzik, amivel eltér az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 23. paragrafusától: Mindenkinek joga van, hogy érdekei védelmében alakítson szakszervezetet vagy ahhoz csatlakozzék. (Everyone has the right to form and to join trade unions for the protection of his interests. - forrás)

Ha Orbán miniszterelnök ennek érdekében kívánja átírni az alkotmányt, akkor csak üdvözölni lehet forradalmi elszántságát.

.

Megjegyzés

Nem tudom ki, és mikor fordította le magyarra az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, de a hivatalos magyar fordítás HAMISÍTÁS ! - ott ugyanis az említett 23. paragrafus 4. pontja NEM azonos az angol nyelvű eredeti nyilatkozat szövegével! Gyakorlatilag a 24. paragrafust írta valaki(?) a 23. paragrafus 4. pontjának! Ezzel a magyar szövegből hiányzik a szakszervezet szervezésére való jog. Lehet, hogy az internetes adatbevitelnél a "kis ördög munkálkodott"? Mily véletlen lenne?! Pont ennél a pontnál történt a hiba. Vagy pedig ez még egy "hidegháborús" maradvány? Ki tudja? Érdekes, hogy az elmúlt évtizedek során még senkinek sem tűnt fel!

Médiatörvény - À la carte (?)

2011-01-26T22:18:00.010+01:00

Törvény a szabadságról? Mármint a véleményszabadságról? Ez nem törvényi szabályozás(?) kérdése! Ez alapvető emberi jog. Méghozzá az alkotmányban biztosított alapjog. A hazai közvéleményben és köztudatban rendesen keverednek a fogalmak: szólásszabadság, véleményszabadság, sajtószabadság. Valójában ez utóbbi áll az érdeklődés és az általa gerjesztett vita középpontjában. Sajtószabadság. A sajtószabadság gyakorlatilag a kommunikáció szabadságát jelenti, amióta Gutenberg feltalálta a nyomtatást (press, Presse, sajtó stb.) , azaz az írásba foglalt gondolatok sokszorosítását és terjesztését. Eleinte a könyvek, majd a 19. század eleje óta pedig az újságok lettek ennek az új kommunikációs formának a „tartalomhordozói”.

A nyomtatott és sokszorosított kiadványok terjedésével egy időben jelent meg a cenzúra, ami a wikipedia szerint: "......az információk hozzáférhetőségének és terjesztésének a felügyelete, elsősorban politikai és morális alapokon. Szűkebb értelemben csak az államilag gyakorolt, külön erre a feladatra alakult szervek által végzett információ-szűrést nevezzük cenzúrának (amely elsősorban a könyvek, a hírlapok és műalkotások megcsonkítását vagy betiltását eredményezheti), tágabb értelemben azonban az információknak a szélesebb nyilvánosság előli mindenfajta elzárását szokás (sokszor vitathatóan) cenzúrának nevezni.

A szűkebb értelemben vett cenzúra az abszolutizmus, illetve a diktatórikus rendszerek jellemzője, ahol az információkat, az emberek véleményét és nézeteit is szabályozni akarják. Ezen lépéseket általában nemzetbiztonság, a közérdek vagy a „jó ízlés” ürügyén teszik meg......"

A 20. század technikai fejlődése, a rádió, a film (mozi), majd a televízió megjelenésével, újabb lehetőségekkel bővítette az akkor már „tömegkommunikáció”-nak nevezhető tájékoztatási formákat. A hang és a mozgókép megjelenése, ill. e kettő kombinációja egyre népszerűbbé tette a "csak azt hiszem, amit látok (vagy hallok)" gondolkodásmódot, amit hamarosan a totalitárius államhatalmak ki is használtak.

A náci diktatúrát megelőző és oly sokszor szociáldemokrataként emlegetett Weimari Köztársaság 1919-ben elfogadott alkotmányában már benne foglaltatott, hogy német földön nincs cenzúra, de a törvény lehetőséget adott a filmek előzetes „elbírálására”, valamint az ifjúság védelme érdekében a szennyirodalom elleni harcra. 1922-ben lépett életbe a „köztársaság védelmében” nevű törvény, mely maximum 6 hónapos betiltásra kötelezhetett szervezeteket, egyesületeket és azok sajtótermékeit. A 22-es paragrafus szerint, pedig, aki ilyen irományokat kiad és terjeszt, akár 5 évi börtönnel is sújtható. Ekkoriban szaporodtak el a köztársaság nyilvános „rágalmazása” (verleumden) és „szidása” (beschimpfen) elleni perek, és eltiltások. 1926-ban elfogadott ifjúságvédelmi törvény szerint a 18 éven aluliaknak nem adhattak el ponyvairodalmat, azaz korhatárhoz kötötték a „pengős regények” (Groschenhefte) árúsítását. Majd megszületett a 48. úgynevezett „diktatúra paragrafus”, amely ellenőrzés alá helyezte a köztársaság-ellenes és radikális politikai újságokat, valamint a nemkívánatos (újság)cikkeket. Közben a tömegtájékoztatásban vezető szerepet kapott a rádió.

Európában a rádiózás állami monopólium volt, amit a diktatórikus rendszerek messzemenően ki is használtak, miközben a propagandát és a manipulációt mesterfokra emelték. Az állam hírközlési monopol helyzete kontinentális Európában csak valamikor 70-es években kezdett háttérbe szorulni, amikor megjelentek a (reklámból élő) magán-, ill. kereskedelmi rádiók és tévécsatornák, -állomások. A törvények, a szabályozások nem igazán változtak, pontosabban csak az állami, vagy közszolgálati hírközlőket próbálták versenyképessé tenni, elsősorban formailag. Ugyanakkor a megbízhatóság érzését is igyekezték fenntartani, sőt fokozni, amivel ellensúlyozni tudták és tudják a magánadók gyors, de sokszor felületes, pontatlan híreit. A pontos, pártatlan, tárgyilagos és hiteles tájékoztatásért folyó (konkurencia) harcot nemcsak színesíti, de nehezíti is a technika újabb csodája: az internet.

A nyugati demokráciákban gyakorlatilag nincs médiatörvény. Pláne nem 180 oldalas bükkfanyelven írt általános szabályozás, benne számtalan fenyítő és büntető paragrafussal, amiben ráadásul szinte semmi sincs konkrétan meghatározva, pontosan megnevezve! A nyugati felfogás a felelősségre vonást, valamint a büntetés kiszabását eleve a polgári, ill. büntető törvénykönyv hatáskörébe utalja. Természetesen van felügyeleti szerv is, amely a társadalom széles rétegeinek képviselőiből tevődik össze. Nem pedig a kormánypárt tagjaiból összeválogatott csoport adja, méghozzá a kormányfő által kinevezett elnök irányítása alatt, ráadásul a (kétszer négy éves) kormányzási ciklusokon átnyúlva 9, azaz kilenc éves időszakra. Az öt évre választott bajor Médiatanácsnak például 47 tagja van. Ebből mindössze tizenketten képviselik (a mandátumok arányában) a 187 tagú bajor parlamentet, és csak egy, azaz egyetlenegy kormánytag képviseli a bajor kormányt a felügyelőtestületben! A többi tanácstag között megtalálhatók az egyházak (katolikus, evangélikus, izraelita), valamint a szakszervezetek, egyesületek, szövetségek, civil szervezetek (pl. Újságíró Szövetség, színházak, művészeti egyesületek, természetvédők, parasztszövetségek, stb.) képviselői. A bajor Médiatanács nem büntethet! Viszont feladata közé tartozik többek között: a frekvenciák kiosztása, a (magasabb) kultúra, valamint a rétegműsorok támogatása, az ifjúságvédelem, és nem utolsó sorban a szerzői jog tiszteletben tartása és védelme.

Ezzel szemben a január elsejétől érvényben lévő magyar médiatörvény rendesen összekeveri, összemossa, pontosabban nem tesz különbséget a közszolgálatiság és a profit-orientált magán-, ill. kereskedelmi médiumok között. Pedig egészen más szempontok érvényesülnek a közpénzen (az adófizetők pénzén) fenntartott és működtetett „állami” (közszolgálati) rádiók és tévék esetében, hiszen szabályozásuk jelentősen eltér a reklámokból (részben) önfenntartó médiák koncepciójától, irányelveitől. Ezért a fejlett nyugati demokráciákban eleve más szabályozások vonatkoznak a rádió- és televízió műsorszolgáltatására, mint a nyomtatott (és elektronikus) sajtóra. Az internet természetesen más, egy újszerű (szokatlan) virtuális világ, ahol ugyancsak különbséget kell tenni a közszolgálatiság és a kereskedelmi jelleg között, amely ráadásul egy teljesen új „szolgáltatással” egészült ki: a magánvélemények közzétételével. A blog-szféra gyakorlatilag az egyéni vélemények tárháza, amolyan nyílt napló, aminek tulajdonosa bárkinek betekintést enged nyújtani a földkerekség bármely pontjáról a maga kis gondolatvilágába, szokásainak, és érzelmeinek megismeréséhez. Ez eddig ismeretlen volt a kommunikáció terén.

A cikkekhez való hozzászólások ugyancsak forradalmasították a véleménynyilvánítást. Eddig a médiák, elsősorban az újságok, csak a számukra kedvező véleményeket tették közzé, vagy olvasói levélnek álcázva olyan cikkeket jelentettek meg, amelyekért a szerzőnek nem akartak fizetni. Ugyanakkor a szerkesztési jogot fenntartva bármikor és bármit (helyhiányra, stilisztikára, stb.-re hívatkozva) a lap profiljának megfelelően "átalakíthattak". Az internet adta lehetőséggel viszont a bírálatok teljes tára kerül közszemlére. Sőt, ellentétben a nyomtatott és elektronikus médiával, a megjelent írások, elhangzott vélemények a világhálón (szinte) örökre megmaradnak, és könnyen, egy gombnyomással visszakereshetők. Az effajta „feedback” a hatalom birtokosai számára kínos lehet, különösen Kelet-Európában, ahol hagyománya van a gentry, tekintélyelvűségnek, és ahol a hiba, vagy a tévedés nyilvános beismerése idegen, mi több ismeretlen. Volt rá kísérlet, igaz, meglehetősen böszmén, - nem is értette meg a hazai közvélemény többsége.

A magyarországi aggodalmak és a felháborodás valójában nem a sajtószabadságról és a cenzúráról szól, hiszen a hazai gyakorlat eddig is szelektált. Egy-egy cikk publikálása a szerző és a szerkesztőség, ill. a kiadó viszonyától függött, amihez bizonyos politikai szimpátia is párosul(t). Sőt, arra is volt már példa, hogy a kemény kritikát a „konkurens” lap hozta le, megjegyezve: a szerző gondolatainak, véleményének közlésére saját „oldala” nem volt hajlandó. Ez a „szekértábor” mentalitás a nyugati demokráciákban is megvan. Sőt, a nyugati álláspontok sokszínűségéből manipulatív módon, vagy inkább önámításként a hazai pártok és hívei előszeretettel mazsoláznak a nekik tetsző, megfelelő cikkekből, majd úgy állítják be, mintha a világ kizárólag velük vagy épp ellenük lenne. Amiben viszont a nyugati közvélemény (szinte pártállástól függetlenül) a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban megegyezik, és valóban aggódik: az, a törvénybe iktatott (politikai) „kiegyensúlyozottság” hiányának megállapítására és a magas pénzbírság kirovására létrehozott felügyeleti szerv összetétele. Ellentétben a nyugati gyakorlattal, ahol a társadalom minél szélesebb körét és képviseletét szokás bevonni egy ilyen testület munkájába, a magyar gyakorlat kizárólag a kormányzó pártokat kívánja felruházni ezzel a felelősségteljes feladattal.

Ezek ismeretében, Magyarországon nem az egyetemes sajtószabadság kérdése a központi probléma, hanem a pénz, az egzisztencia és a mindent átitató pártpolitika. Főleg ez utóbbi miatt lázongnak és tiltakoznak a hazai mentalitást és gyakorlatot jól ismerők. Amikor diktatúrát kiáltanak, valójában – tudat alatt - a saját egzisztenciájukat féltik és védik. Hiszen egy-egy (pénz)büntetés bármelyik médiaszereplőt ellehetetlenítheti, fizetésképtelenné teheti, azaz csődbe juttathatja, és ezzel együtt sokak megélhetési forrását zárja el. A „bűn”, azaz a „politikai kiegyensúlyozottság” hiányának megállapítása, valamint az érte járó büntetés (pénzbírság) kiszabása egy olyan felügyeleti szerv hatáskörébe tartozik, amelynek tagjai kivétel nélkül kormánypártiak. Ráadásul rendeletalkotási joggal felruházott elnökét a (jelenlegi) miniszterelnök nevezte ki 9 évre! Ha így nézzük, akkor valójában a hazai jogrendszer hiányosságai viszik a tiltakozókat az utcára. Az igazságszolgáltatással szembeni bizalmatlanság a 1949-89 közötti (40 éves) diktatúrában gyökeredzik, amit az utóbbi húsz esztendő történései, gyakorlatai és „forradalmi” változásai sem tudtak enyhíteni. Óriási tévedés, vagy még inkább hiú ábránd, vagy öncsalás, azt hinni, hogy a kétharmados parlamenti többség adta lehetőség a „népakarat”-tal egyenlő. Főleg ezt még nemzetközi fórumokon hangoztatni és hivatkozási alapként kinyilatkoztatni. Hiszen a 2010-es választáson az ország lakossága az addigi tehetetlen, és ráadásul korrupt vezetési gyakorlatra mondott nemet. Magyarán, nem a „jobboldal” (élén az Orbán Viktor vezette Fidesz) győzött, hanem az addigi „baloldali” politika veszítette el a lakosság többségének bizalmát! Mintha a jelenlegi kormányzat az elmúlt háromnegyedév alatt elfelejtette volna, hogy hogyan és miért kapott megbízást az ország nagy részétől. A kétharmados parlamenti többség birtokában az utóbbi időben hozott „szerkezeti átalakítások”-kal kapcsolatban a hatalom egyre gyakrabban emlegeti a 40 évig tartott diktatúrából jól ismert „nép nevében” propagandisztikus szöveget, mint indoklást, magyarázatot. Ez pedig a jóval 1989 előtt szülöttekben az egypártrendszer felé haladás rémálmát vetíti előre.

Messziről jött ember

2011-01-21T14:33:00.008+01:00

Az interneten követtem az EU Tanácsának elnökségét egy félévre betöltő Magyarország bemutatkozását az EU Parlamentben, Strasbourgban. Hogy pontosan mit is jelent ez Magyarország, ill. az EU számára valójában homály fedi. Legalábbis a magyar médiából a közvélemény számára nem derül ki. Az angol nyelvű wikipédiában pl. ez áll: ".....Az elnökség nem egy elnököt jelent, hanem egy feladatot, amit egy (tagállam) nemzeti kormány vállal magára. ...." (The presidency is not a single president but rather the task is undertaken by a national government. )

Ezenkívül, 2007 óta úgynevezett „Trojka” vezeti az EU Tanács működését, azaz három egymást követő félév (18 hónap) elnöksége hasonló célokat tűz ki, illetve próbál megoldani. Jelenleg a spanyol-belga-magyar „Trojka” utolsó tagja áll(t) csatasorba. Ugyancsak szervezeti változás (a Lisszaboni Szerződés alapján), hogy 2010 óta az EU Tanács elnöki (tehát nem elnökségi!) posztját - állandó jelleggel - egy személy tölti be. Erre a tisztségre a néppárti, flamand Herman Van Rompuy-t jelölték, és olyan jelöltekkel szemben nyert, mint Tony Blair és Jean-Claude Juncker. Az általános ügyek végzésének elnökletét, pedig a soros tagállam külügyminisztere tölti be, azaz 2011. június 30-ig Martonyi János és nem Orbán Viktor a féléves EU elnökség hivatalos vezetője.

Mindezek ismeretében, a magyar prezentáció (bemutatkozás) valóban „félrecsúszott”, elsősorban az ellenzéki képviselők jóvoltából, amit a magyar miniszterelnök nem tudott európai - vagy ahogy mifelénk mondják „úri” - módon kezelni. Arra számítani lehetett, hogy a miniszterelnök bemutatkozó beszédét követő hozzászólások elsősorban a magyar belpolitikára fognak irányulni. Erre kellett volna Orbán Viktornak felkészülnie, ill. tanácsadóinak felkészíteniük. Ha másként nem, legalább Berlusconi EU parlamentbeli vitáinak tanulmányozásával. Az olasz miniszterelnököt is megpróbálták anno „szétszedni” a vezetői stílusát erősen bírálók, élükön a német szociáldemokrata Martin Schulz-cal. Az olasz nyelv ismerete nélkül is jól látható és érzékelhető a vitáról készült video felvételen, hogy Berlusconi bizonyos „sárm”-mal, higgadtan, mi több, (kényszer) mosollyal verte vissza az őt és kormányát ért támadásokat.

Ezzel szemben Orbán Viktor abszolút feleslegesen és provinciális módon belement az „adok-kapok”-ba, ráadásul a legbutább érvvel, miszerint aki őt sértegeti, az hazáját, a magyar népet, nemzetet sértegeti. Ennél butább, átlátszóbb és nevetségesebb védekezéssel(?) egy politikus nem is jöhet elő. Hiszen végig személyét és intézkedéseit támadták a felszólalók, nem pedig Magyarországot, ill. annak népét. Megjegyzem a (nagyon magas) labdát maga Orbán Viktor dobta fel, amikor eleve azzal zárta – amúgy valóban jó - beszédét, hogy

".......Végezetül, szeretném elmondani Önöknek, hogy tudatában vagyok annak, hogy mindannyian politikusok vagyunk, akik ebben a teremben ülünk, vagy éppen állunk. Megvannak a saját szempontjaink, a saját elveink, a saját elvtársaink, és megvannak a saját érdekeink is. Mindennek tudomásulvétele mellett, én azzal a tiszteletteljes javaslattal fordulok Önökhöz, hogy legyen Önöknek bármilyen véleménye is a magyar belpolitikáról, ne keverjék össze a magyar belpolitikával kapcsolatos kritikai megjegyzéseiket és akcióikat az Európai Unió következő hat hónapjának soros magyar elnökségével. Ha összekeverik, én természetesen készen állok a harcra, de ha összekeverik, annak nem Magyarország látja a kárát, hanem elsősorban az Európai Unió teljes közössége. ......." (Orbán Viktor strasbourgi beszéde - 2011. 01. 19.)

Ez hiba volt! Hiszen ezzel eleve jelezte a magyar miniszterelnök, hogy maga is tisztában van: megválasztása óta eltelt időben politikájával, vezetési stílusával, a forradalmi változásoknak nevezett programjával sok bírálót és ellenzőt szerzett (nemcsak) magának, elsősorban külföldön. Ahelyett, hogy diplomatikusan felhívta volna a jelenlévő képviselők figyelmét a közös (európai) problémák megvitatására, az EU parlamentjében egy teljesen szokatlan (kioktató) hangnemet ütött meg. Az a fenyegetéssel felérő kijelentése, hogy „….ha összekeverik, annak nem Magyarország látja a kárát, hanem elsősorban az Európai Unió teljes közössége…..” első hallásra, olvasásra mosolyfakasztó, viszont jobban belegondolva egy meglehetősen akaratos jellem nevetséges blöffjének tűnik, aki – állítása szerint -, ha kell, képes móresre tanítani egy 500 milliós közösséget, ill. annak parlamenti képviselőit.

Hátborzongató egy magát európainak valló vezetőtől ezt hallani.

A kihívásra, amire eleve ugrásra készen álltak a Néppárt és Orbán ellenes frakciók, képviselők, cunamiként zúdították az elmarasztaló egyperces hozzászólásokat. Orbán ekkor már kilépett diplomatikus politikusi szerepéből, és az engedélyezett maximum 5 perces megköszönő(?) szavak helyett 12 perces viszontvádaskodásba kezdett. Nagy hiba! Ráadásul egy sor valótlansággal érvelt, aminek szellemét a későbbi sajtótájékoztatóra is magával vitte. Igaz, akkor már védekezésnek tűnt az, ami elnöki beszédében még támadásnak látszott. Talán a legviccesebb érvelése az volt, amikor arról beszélt, hogy „otthon” sokkal keményebb ellenzéke van, mint a mostani (2011. január 19.) strasbourgi felszólalások voltak. Ez már csak azért is elgondolkoztató, mert ha ez valóban igaz, akkor ezzel a hazai ellenzéknek igencsak komoly elismerő bókot mondott az oly büszkén, és sokszor hangoztatott kétharmados többség ellenére. Érvrendszerében különben számtalan logikai bukfenc volt, főleg, ami szemrehányó kijelentését illeti.

„….Engedjék meg, hogy kifejezzem a meglepetésemet, hogy annyi komoly és respektábilis ember, mint akik hozzászóltak, tárgyi tévedésekben vannak……..” (Orbán Viktor válasza - strasbourgi beszédére 2011. janáur 19.)

Az én legnagyobb meglepetésemre azonban nem csak az EU képviselők vannak tárgyi tévedésben, hanem Orbán Viktor is, amikor ilyen veretes nemzeti színű szöveggel érvel:

„……..az Önök által kifogásolt médiatörvény az 1986-os, kommunista rendszerben elfogadott sajtótörvényt helyezte hatályon kívül, (…) Ezt soha senki nem kifogásolta az elmúlt húsz évben, pedig igen antidemokratikus volt”......... "

Csak emlékeztetőül. Legutóbb 1996-ban módosították a médiatörvényt! Viszont ettől függetlenül valóban senki sem kifogásolta annak antidemokratikus mivoltát. Még Orbán Viktor (és kormánya) sem, aki a törvénymódosítás után 1998-ban került hatalomra és négy teljes esztendő állt rendelkezésére, hogy legalább egy parlamenti vita erejéig szóbahozza.

Továbbá, vajon mit tudnak az EU képviselők arról, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke ellenzékiként nem járt be a parlamentbe, sőt az akkori miniszterelnök felszólalásaikor párttársaival együtt rendszeresen kivonult a teremből? Lehet, hogy most is jobban viselte volna el a hozzászólásokat, ha az EU ellenzék már Orbán beszéde előtt kivonul a teremből. Pedig, ez biztos nagyobb botrányt kavart volna, mint a letapasztott szájak vagy a jelképes üres újságok felmutatása. Úgy látszik a parlamentáris udvariatlanság orbáni foka ismeretlen Európa nyugati felében.

A sértődött ember benyomását keltő magyar miniszterelnök végül a Pusztát hívta segítségül, vagy inkább mentségül diplomatikus, „úri” modora hiánya védelmébe, pedig ezzel csak alátámasztotta azt a régi magyar mondást, miszerint messziről jött ember azt mond, amit akar.

Úgy tűnik, mintha ezt a mondást Európa nyugati felében is lassan kezdenék megismerni.

Iránytévesztés

2011-01-12T19:23:00.016+01:00

Előzmény

Még tavaly, a médiatörvénnyel kapcsolatos 2010. december 28-án írt Gondolataimra e-mail-t kaptam az alábbi szöveggel:

".........köszönöm a blogbejegyzést, elolvastam.
Ami azt illeti, hogy még nem tudjuk, hogyan fogják alkalmazni: a neten már terjed egy dokumentum (mellékelem) a Tilos Rádió elleni eljárásról. Először azt hittem, paródia...
Engedelmeddel felírtalak a Szól a rádió... csoportba, ahol ezt is találtam. Ha nem akarsz tag lenni, iratkozz le nyugodtan. ..........."

Elolvastam a mellékelt dokumentumot, majd kedves ismerősömnek a következő választ küldtem:

"........köszi! Őszintén, nekem is volt egy kis fenntartásom (talán provokáció?, lejáratás?, stb. )
aztán megláttam a hírszerzőn. Gondolom, ez bizonyítja a hitelességet.
Nagyon gondolkozom, hogy eljuttatom Gézának, - csak egy picit bonyolult, mert ő nem internetezik......... (márciusban lesz 84 éves)
A fércbukra való feliratkozásomat ugyancsak köszönöm........."

Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen idióta legyen egy komoly, állami hivatal, a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH). Méghogy idióta, de pénzfecsérlő is, az adófizetők pénzén eszement tanulmányokat készít, abszolút felesleges fordítást rendel meg, mely “szimbólum” rendszerében köszönő viszonyban sincs az eredeti angol szöveggel. Ráadásul egy olyan médiatörvényre hivatkozóan, ami napokon belül (tavaly decemberi hír!) érvényét veszti. Agyrém! Itt jegyzem meg, a Tilos Rádiót nem hallgatom, sohasem hallgattam, ezért róla véleményt nem tudok mondani. Csak azt a szöveget ismerem, amit az interneten kaptam és, amit a Médiahatóság megküldött a szóban forgó rádióállomásnak. De erről, már részletesen beszámoltam Itt a Tilos, hol a Tilos címmel.

A jelen

Mint fentebb jeleztem, a Tilos kapcsán egy (média szaktekintély) barátom jóvoltából, tagja lettem a “....Szól a rádió...” fércbukos csoportnak. Aztán egy “lájkolással” feliratkoztam az “Egymillióan a magyar sajtószabadságért” ugyancsak fércbukos web-oldalra, mert számomra a sajtószabadság szent. És mindenekelőtti és feletti. Ahogy az, az (ENSZ) Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozátából ídézve, amolyan küldetésnyilatkozatként, ki volt írva a Szabad Európa Rádió müncheni előcsarnokában.

“Everyone has the right to freedom of opinion and expression; this right includes freedom to hold opinions without interference, and impart information and ideas through any media regardless of frontiers"

(Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, ez a jog magában foglalja a befolyás nélküli véleményt, valamint információk és eszmék továbbítását bármely közlési (média) formában (állam)határokra tekintet nélkül.)

Ennek szellemében követtem, és követem az eseményeket. Csak később derült ki számomra, hogy egyik fércbukos csoport sem az, aminek látszik, vagy mondja magát. A “...Szól a rádió.....” lassan átalakult egy Mong Attila fan clubbá, majd az Orbán kormány ellenes főleg nemzetközi sajtóanyagok gyűjtőközpontjává. Az időközben több, mint 60 ezer támogatót jegyző “....Egymillióan a magyar sajtószabadságért...” ugyancsak az orbáni politika ellenzőinek fóruma lett, nem pedig az egyetemes sajtószabadság védelmezőinek (népes) tábora.

A hazai médiából gyakorlatilag semmi (hiteles) konkrétumot nem lehetett megtudni. Csak az állandó vádaskodás és cenzuráért kiáltás volt a jellemző, anélkül, hogy a lakosságot tételesen, pontokba szedve tájékoztatták volna: miről szól a médiatörvény, mi benne a rossz, és miért? Hogy valami nem stimmel(t), az egyértelmű volt már az elején, csak az nem volt világos, hogy mi? Közben a külföld, elsősorban az EU is elmarasztalóan írt a magyarországi eseményekről. Nehéz volt eligazodni, hiszen a törvényt Karácsony előtt a 2/3-os (Fidesz többségű) parlament megszavazta, majd Orbán Viktor miniszterelnök, pártelnök ország-világ előtt kinyilatkoztatta: “esze ágában sincs a törvényen változtatni”. Aztán nagy hirtelenjében (stikában, Szilveszter napján, munkaszüneti napon!) a köztársasági elnök kézjegyével ellátta, és ezzel hatályba léptette a sokat vitatott törvényt.

Alig telt el két hét az “esze ágas” orbáni kinyilatkoztatástól, amikor a magyar miniszterelnök, mint az EU soros elnöke, az Unió vezetőivel történt megbeszélését követően külföldi újságírók előtt Budapesten hirtelen megváltoztatta addigi határozott állaspontját, és kijelentette: “Ha az Európai Unió szükségesnek ítéli a médiatörvény megváltoztatását, akkor azt elfogadjuk”. Érdekes módon ez a szemléletváltozás senkinek sem tűnt fel, nem lett belőle vezető hír, vagy csak szimpla közröhej. Helyette továbbfolyt és folyik az iszapbírkózás.

A “.....Szól a rádió...." csoportban már rég nem a rádió (azonbelül Mong Attila elnémulása) a lényeg. A műsorvezetéstől eltiltott újságíró protestáló akciója, időközben mártirt csinált belőle azáltal, hogy a Fidesz (OV) ellenesek felkarolták. Már rég nem róla szól a tiltakozás, amibe rendesen beszált a magát “antifa”-nak nevező szélsőbalos társaság, akik még mindig a Komintern egykori elveit hirdetik és követik az “antifasizmus” szándékosan félrevezető elnevezése mögött. Részletekbe nem bocsátkozom, viszont a téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom: Simon Wiesenthal “náci-vadász” volt, és nem fasiszta-vadász.

Azért egy megjegyzés erejéig. Ellátogattam az antifa-hungary honlapjára, ahol szerzők, szervezők, a honlap “gazdái”, fenntartói természetesen nincsenek nevesítve. Csak annyit tudható meg a “Rólunk” című ismertetőben, hogy

“....Ez a többnyelvű internetes webhely (http://antifa-hungary.blogspot.com/) a magyarországi szélsőjobb legújabb kori erősödését, a fasizálódás tendenciáját dokumentáló magyar és külföldi írások, fotók, videók gyűjteménye....”

A legfrissebb bejegyzés most vasárnapi (január 09.), és többek közt ez olvasható:

“.....a Magyar Rádióból botrányos körülmények között eltávolították a baloldali és liberális újságírók nagy részét, leváltottak főszerkesztőket, megszüntették műsoraikat. 1994.03.11.-én több ezren tüntettek a Rádió épületénél az elbocsájtások miatt. Következő hónapban 2x2 órás figyelmeztető sztrájkot tartottak a Rádió dolgozói, Csúcs László alelnök a megmozdulás jogellenességének megállapítására bírósági eljárást indított.......”

Kéretik tudomásul venni: a jelenlegi helyzet teljesen más(!), bármennyire is szeretné egy kis, politikailag elkötelezett csoport a "kísért a múlt" analógiát sugallani a nagy nyilvánosságnak. Mong Attila, felelőssége teljes tudatában vállalta tettét és annak (lehetséges) következményét, amiből egyesek szemében mártírként kerülhet ki. Arról nem is szólva, hogy az egyéni, önkéntes, ill. önkényes akciókat, tiltakozásokat sehol sem tűrik meg (a szabad világban), ha az az "állami", "közszolgálati" szférában történik. Ezeknél az intézményeknél a protestálásra ott vannak az érdekvédelmi szervek, szervezetek (pl. üzemi tanács, szakszervezet, újságíró szövetség stb.), valamint a támogató civil szervezetek, esetleg a spontán összeverődő szimpatizánsok. Máskülönben az ott dolgozó egyéni akciója legfeljebb munkaügyi problémához vezet(het).

Ezért hisztérikus hecc-kampány jelleget kezd ölteni a 1994-es eseményekre való utalás, azzal összehasonlítás. Különben bájos a “baloldali és liberális” jelző használata az antifa részéről. Ez épp olyan kódolt szóhasználat, mint napjainkban a “konzervatív”, amely lefedi a teljes jobboldalt, a szélsőtől a középig, sőt, talán még a "baloldal-ellenességet" is. Úgy látszik a jelenlegi hatalom sikeresen alkalmazza a Komintern-nél már jól bevált összemosási technikát. (minden, ami náci-ellenes, az “antifasiszta” volt, ill. lett, minden, ami jobboldali, az mára “konzervatív" lett). Ugyancsak feltűnő, hogy a magyarországi szovjetrendszer idején elterjedt “nép” jelzőt, előtagot (népbíróság, népköztársaság, Népstadion, népnevelés, stb.) napjainkban felváltotta a “nemzeti” előtag, jelző. Igaz, náci Németországban is szinte minden “Volk” (nép) volt. Gondolom kevesen tudják, hogy egyházat is alapított a náci diktatúra “Volkskirche” néven. Ma is valami hasonló reneszánszát éljük, amikor minden “nemzeti”, épp úgy, mint Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején. Szinte bohózatba illő, ahogy az APEH-ből, egyik napról a másikra NAV lett. Miközben ismét Nemzeti Sportuszoda lett, a margitszigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda. De, ez már más téma.

A magyar (érdekes, ez nem nemzeti) médiatörvény elleni hazai tiltakozás azonban egyre jobban "pártossá" kezd válni. Az Orbán szimpatizánsok, a Gyurcsány-, és baloldal-ellenesek körében is szerveződnek a törvény “csakazértis” támogatói, anélkül, hogy fogalmuk lenne mit is kifogásolnak mások, beleértve a külföldi médiát is, amelyek az egyetemes szólásszabadságot, ill. annak hiányát kérik számon. Ugyanakkor kishazánkban már nem az egyetemes szólásszabadság áll a középpontban, hanem piti belpolitikai harc kezd kialakulni. Az “....Egymillióan a magyar sajtószabadságért...” csoport sem "tiszta". A szervezők, alapítók kilétét homály fedi, ugyanakkor úgy látom, érzékelem: ez a csoport is elindult a politika felé, annak ellenére, hogy a web-oldal fenntartói nem kívánnak egyetlen párttal sem közösséget vállalni. Legalábbis így hirdetik magukat, ha rendezvényről, megmozdulásról van, vagy lenne szó. Sok embert megtévesztenek ezzel. Engem is. Lelkesedésem alább hagyott, amióta egy petíció kering a net-en, amellyel könnyen összetéveszthető ez a több mint félszázezer fős sajtószabadságot támogató csoportulás. A kiáltvány már csak azért is elgondolkoztató, (és nevetséges), mert a honlapon ez olvasható:

Tisztelt Álnéven Beírogatók!

Ahogy a fenti lista gyarapszik, úgy növekszik azok száma is, akik szeretnék, hogy kezdeményezésünk komolytalanná váljon. Utóbbiakat szeretném tájékoztatni arról, hogy az oldal közösségének átlagos intelligenciaszintje magasabb annál, hogy ezeket a próbálkozásokat értékelje. Felelőtlen beírásaik ráadásul komoly következményekkel járnak, ugyanis IP címük ill. proxy szervereik adatai alapján feljelentést teszünk az ügy fajsúlyának függvényében internetszolgáltatójuknál ill. az illetékes szerveknél. Ezzel együtt bejegyzéseiket a legrövidebb idő alatt töröljük, így hatékony eredményt ezzel a módszerrel nem érnek el. Próbálkozzanak mással, javaslom, hogy egyéb közösségi tevékenységben fejlesszék kreativitásukat.

Üdvözlettel:
az oldal fenntartója

Igen, így: “az oldal fenntartója”. Tehát egy nevét elhallgató “fenntartó” tiltakozik, és fenyegeti az álnéven beírókat !!! Mindez a demokrácia és a sajtószabadság nevében és érdekében......

Amúgy, meg butaság a pártokat kizárni egy ilyen mozgalomból, pedig a névtelen “fenntartó”(k) tüntetésre való felhívásából ez tűnik ki, miközben a Magyar Demokratikus Charta is csatlakozásra szólít fel. Csak zárójelben, azért az elgondolkoztató, hogy egy olyan tekintélyes szervezet, csoportosulás, mint a Charta, támogat egy névtelen, személytelen felhívást. Vagy tán mégis ismert a web-oldalt "fenntartó" neve, kiléte?

Nyugaton, ha széleskörű közfelháborodás miatti társadalmi összefogásra kerül sor, akkor nem névtelenek, hanem “nagy nevek” vezetik az "akciókat", amelyhez csatlakoznak a pártok, a szakszervezetek (pl. nyomdászok, tv. rádió, internet technikusok stb.), a szakmai szövetségek, kamarák, stb., valamint a polgári, civil szerveződések. Ezzel szemben Magyarországon, pontosabban Budapesten Orbán (meg Szalai AM) szidásában merül ki a protestálás, - meg, hogy kinek van több támogatója a fércbukon: OV-nek, vagy a "sajtónak". Kivülről nézve, ez gyerekes, mi több, nevetséges.

Persze, fel kell lépni a sajtószabadság védelmében! De nem így! Eleve hiányoznak a nagy nevek, a "húzóerő", akikre odafigyelnek az emberek. Arról nem is beszélve, hogy senki sem ismeri, hogy Orbánon és Szalain kivül valójában mi ellen is tiltakozunk? Az újságoknak nem üres oldallal, hanem a konkrét problémákkal (törvénypontokkal) kellene tele lenniük, hogy mindenki lássa: mi a baj, mi a rossz? Elvégre a 200 oldalas törvényt senki sem olvasta, (vagy nagyon kevesen), és még senkit sem büntettek meg a törvényre hivatkozva. Sőt, épp hallom, hogy a Tilos Rádió elleni eljárást is megszüntették. Akkor mi a francért tiltakoznak? Különben Orbán is erre játszik, és kivárja, amig az "ügy" lecsendesedik. A nyugati média is idővel rájön, hogy nincs hatás, eredmény. Mitől is lenne, amikor már rég nem az egyetemes sajtó- és szólásszabadságról van szó, hanem belpolitikai harcról. Ha sokáig "nyomják" a szöveget, az olvasók belefáradnak. Konstatálják, hogy Mo.-on valami nem jó, nincs rendjén, és kész. Az EU meg majd kivizsgálja. Ha hibát találnak benne, akkor azt az Orbán-kormány korrigálni fogja. A gyakorlati alkalmazás pedig még távol van, csak az EU-elnökség után várható.

Ettől függetlenül, meglepő, hogy egyetlen "nagy név" sem állt még ki, ill. fel a médiatörvény aggályos pontjai ellen. Kornai cikkének sincs igazi visszhangja, - nem beszédtéma. Igaz, ő nem politikus, nem alkotmányjogász, “csak” egy sokat látott és tapasztalt, elismert közgazdász, akinek gondolataira, írására érdemes (lenne) odafigyelni. Viszont hol vannak a "nagy" elemzők? Lengyel, Tölgyessy, Kéri, Hankiss, stb. - mindenki kussol. Konrád is csak egy peticiót irt alá. Kertész ugyancsak hallgat (lehet, hogy jobb is?) - szóval nem látom a valódi összefogást, kiállást, felháborodást.

Egyre inkább az a gyanúm kezd beigazolódni, hogy ez az egész téma a hazai társadalmat, a köznépet, nem érdekli. Orbán Viktor kiváló taktikus, a populizmus példátlan ügyes művelője. Hatalomra kerülése óta csak olyan témákhoz nyúlt (eddig), amelyek az utca emberét, a “kisembert”, annak “zsebét” közvetlenül nem érinti. A kormány eddigi intézkedései a lakosság körében az oly népszerű “fizessenek a gazdagok” romantikus (és egyben populista) szlogen jegyében történtek. A multik különadóval sújtása, vagy a kilakoltatási moratórium meghosszabbítása még a (szélső)baloldalon is helyeslésre talál(t) (lásd TGM elemzései). A kilakoltatási moratóriummal a bajba jutott devizahiteleseket is “lecsendesítették”. Ügyes húzás! A kormánynak egy fillérjébe sem került! Hiszen, nem azt mondta, hogy átvállalja a törlesztést, vagy annak egy bizonyos részét, százalékát, de azt sem, hogy a bankok egy időre fagyasszák be a követelésüket, vagy fix átváltási árfolyamon számítsák a törlesztést. Nem, semmi konkrétum, csak egy remek “beetetés”, amit a jónép konstatál.

Hasonlót érzek a médiatörvénnyel kapcsolatban is. Hiszen az “ellenállás” valójában nem is a sajtószabadságról, ill. annak korlátozásáról szól, hanem a pénz körül forog. A hatalom borzasztó magas büntetési tételeket helyezett kilátásba, anélkül, hogy a “bűn”-t, a büntetendő cselekedetet konkrétan és pontosan körülírta volna! Ez a (lét)bizonytalanság az igazi, és valódi mozgató rugója ennek a nagy szólamokat hangoztató felháborodásnak.

Mindebből a jónép semmit sem érez, amíg a hatalom központilag nem korlátozza a nagy nézettségű (giccs) műsorokat, és helyettük népnevelő, pardon nemzetnevelő programokkal elő nem áll. A nyomtatott sajtót meg úgyis politikai érdeklődése szerint olvassa a jónép. Ha olvassa, hiszen a példányszámok igencsak csökkennek, kivéve a pletykalapoké. Ráadásul a mostani felháborodást a nagy többség nem érzi a magáénak, hiszen még senkit sem büntettek meg (látványosan). Ergo, a nép, az istenadta nép, nem fog az utcára vonulni! Ezzel tisztában van Orbán is. Viszont, ellenzői még mindig nem fogták fel, hogy más módszerekkel kell(ene) a jelenlegi hatalom ellen fellépni. Olyannal, amihez egy tömegbázist valóban fel lehet(ne) építeni. Azonban ez, egyelőre várat magára.

Az utóbbi napok személyes tapasztalai. A “...Szól a rádió...” nevű fércbukos csoport figyelmét felhívtam a Népszabadságban megjelent, meglehetősen megdöbbentő című cikkre. “Túl sok a zsidó” hirdeti a főcím, majd kiderült, hogy a Die Welt-ben megjelent egyik írásról van szó, aminek viszont nem ez volt az eredeti címe! A Die Welt cikke, egy magyarországi (német) intézet bezárással fenyegető körülményeit taglalja: Gyakran gondolok Budapestre (Ich denke oft an Budapest) címmel, ami egy nagysikerű német film címe volt az 50-es években (Gyakran gondolok Piroskára - Ich denke oft an Piroschka). A csoporthoz tartozó nol-os munkatárs hozzászólásaiban antiszemita észjárásra jellemzően támadott. Antisztemita észjárásnak nevezek minden olyan hazugságot, amit hihetően próbál eladni terjesztője. A háttérben azonnal beindultak az engem gyűlölő “antifasiszta” erők, akik szerint én nyilas és/vagy CIA-ügynök vagyok, mert a SZER-nél dolgoztam. Mong Attila, mint csoportvezető e-mailben közölte:

“....Többen panaszkodtak a csoportban,hogy kezdenek elszaporodni a nem médiával kapcsolatos posztok,többek között ilyen volt néhány a tieid közül is. Kérlek tartsd tiszteletben a csoport játékszabályait. A csoport a médiával és a médiatörvénnyel foglalkozik, nem politikai vitafórum.....”

Először meglepődtem a közleményen, hiszen a Népszabadság cikkéből nem derül ki egyértelműen, hogy az inkriminált címet (“Túl sok a zsidó”) a nol adta, vagy az MTI, amely hírforrásnak van megjelölve. Ezért is hívtam fel rá a figyelmet a médiával és a médiatörvénnyel kapcsolatban. De hamar megértettem, hogy kikkel is állok szemben. Azóta csak időnként olvasom e csoportban közölteket, legutóbb pl. Mong Attila bejegyzése arról szólt, hogy ő bizony nem megy el az idei Újságíróbálra.

Mindezektől függetlenül, a Süddeutsche Zeitungból tudtam meg, hogy valójában mit gondolnak Magyarországon a hozzáértők, mi az, ami valóban felháborító ebben a médiatörvényben, és az EU mit kifogásol(hat), ha a magyarországi (háttér) helyzetet (is) ismeri. ("Amiről a külföldi média hallgat...." - blogbejegyzés az SZ nyomán - kattints rá!)

Amiről a külföldi média hallgat........

2011-01-12T17:32:00.007+01:00

..............a médiatörvénnyel kapcsolatban, viszont a hazai közvéleményt izgatja, annak ellenére, hogy Magyarországon mégsem kap róla átfogó tájékoztatást. Ezt a hiányt igyekszik pótolni a müncheni Süddeutsche Zeitung bécsi tudósítója, Michael Frank, aki összeszedte azokat a médiatörvénnyel kapcsolatos ki nem beszélt, ki nem tárgyalt pontokat, ami a törvény hazai bírálóit valójában foglalkoztatja, és a külföldi médiából is hiányzik. Magyarán, inkább a kormány elmarasztalása olvasható ki a külföldi lapokból, mintsem a médiatörvény, ill. annak vitatott részei, pontjai. A HVG már írt erről a SZ cikkről egy összefoglalót, ezt szeretném most kiegészíteni.

Michael Frank az alábbi infókat kapta Magyarországról, az új médiatörvény hazai bírálóitól:

"..........Minden állami (kormány vagy köz-) intézménynél dolgozó indolás nélkül két hónapon belül elbocsájtható. Ezt hívják öncenzurának.

“..........Az állami hírügynökség (MTI) ezentúl monopol helyzetbe kerül. Márciustól egyedül az MTI szolgál csak híreket, híranyagot az állami televizó(k)nak, rádió(k)nak és internetes oldalanak Magyarországon.

"..........A rádiók, a magánadók is, a jelentős nemzetközi vagy hazai eseményekről csak a központi (MTI) anyagokat vehetik át, ill. közvetíthetik. Ezentúl nem lesznek kimondottan zenei adók, mert bizonyos híreket eleve át kell venniük.

".........Mindennek, legyen az szöveg vagy zene, legalább 20 %-a magyar eredetűnek kell lennie. A rádióknak és televiziónak “kiegyensúlyozott”-nak kell lenniük. Ez az alapelv a nyomtatott sajtóra, valamint az internetre is érvényes. Politikai hírekhez nem szabad véleményt vagy értékelést fűzni.

".........Megjegyzendő: a híreket és tájékoztatási programokat nem szabad szponzorálni. Pártok és mozgalmak nem tarthatnak fenn műsorokat vagy médiumot.

".........Mindent a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH) és a Médiatanács értékel és ellenőriz, magas pénzbüntetést, sőt időleges bezárást, szüneteltetést is alkalmazhat. A Médiatanács, valamint a Médiahatóság (NMHH) tagjait tilos pártpolitikailag szerződtetni. A NMHH elnökét a miniszterelnök személyesen nevezi ki kilenc évre.

".........Miért kilenc év, ez a példátlan hivatali idő? Azért, mert a Parlament 2/3-os többséggel ugyanennyi időre választotta meg a Médiatanács elnökét is. … ezért nem lehet komolyan venni az Orbán kormány függetlenségi eskűjét.

".........Ha időközben a Fidesz elveszítené a választást, a hatalmát a médián keresztül továbbra is érvényesíteni tudja. Ezért a tiltó és parancsoló paragrafusoknál a “közérdek” és a “nemzeti szükségállapot” jelenik meg, amit a Médiatanács egyszerű többséggel fogad el.

".........Számtalan szabályzat van a pornográfia és a “túlzott és fölösleges erőszak” tiltására, valamint a személyiségi jogok, adatok védelmére. A törvényt bíráló jogászok szerint ez inkább a büntetőtörvénybe való, mintsem a médiatörvénybe.

".........Ha a NMHH és a Médiatanács saját belátása szerint vétséget állapít meg, akkor egy speciális (különleges?) bíróság elé kerül a vád. Egy médium pénzbírságolása vagy időszakos bezárása nem történik automatikusan, azt előbb a bíróságnak jóvá kell hagynia.

".........A teljes információvédelem Magyarországon garantált, de csak akkor, ha kényes információk "a nyilvánosság érdekében" látnak napvilágot. A forrás, a “kiszivárogtató” nem élvez védelmet, amennyiben "jogsértőnek minősülő adatok" kerülnek nyilvánosságra.

".........Mi tekinthető “jogsértőnek minősülő adat”-nak? Ezt is a Médiatancs egyedül dönti el. “Különösen megalapozott eset”-ekben megengedett, hogy a bíróságok, sőt a hatóságok is kikényszerítsék a forrás megadását, méghozzá a nemzetbiztonsági érdekek figyelembevétele, a közrend védelme, vagy egy bűntény megelőzése (felderítése és megakadályozása) érdekében.

"..... Ez kimondotta a szekesztőségi titkokra is vonatkozik, még akkor is, ha máskülönben törvényileg védett anyagokról van szó, amennyiben a Médiahatóság feladatának ellátásához ez szükséges.

Nos, ezeknek a dolgoknak a megbeszélése, kitárgyalása eddig sem a parlamentben, a parlamenti vitákban, sem a közvélemény előtt, a hazai médiában nem történt (még) meg.

.
Kapcsolódó anyag

A jelenlegi hazai helyzetről a véleményem ITT (kattints rá!) olvasható Iránytévesztés címen.

Tanmese vagy példabeszéd

2011-01-09T17:19:00.012+01:00

Az alábbi elgondolkoztató sorokat történész barátom írta, amit engedelmével most közkinccsé teszek.

"......Lehet ma is érvényes következtetéseket levonni régmúlt eseményekből? Lehet tanulni belölük ? Van értelme felkavarni múlt idők porát? Ezekre a kérdésekre igennel lehet válaszolni, mert a környezet, a színfalak ugyan változnak, de az emberi természet évezredek óta változatlan.

Napjainkban a kontinenseket átfogó válságok láttán sokan a szabadságjogokon nyugvó demokráciát látják veszélyben. A válságba került bankok és eladósodott, a csőd közelébe jutott államok megmentése érdekében hozott intézkedések pedig vezető politikus ismételten hangoztatott véleménye szerint alternatíva nélküli volt, mert ez volt megmentésük egyetlen reális lehetősége.

A történelmi emlékezet arra tanít, hogy ilyen, vagy hasonló válságok korábbi korokat is sújtottak. Mert nincs új a Nap alatt.

A válságba jutott állam megmentésében, a lehetőségek mérlegelésében és alternatívák keresésében látta életfeladatát egy régmult kor nagy politikai gondolkozója, Marcus Tullio Cicero.

A félig-meddig demokratikus római köztársaságot a Krisztus előtti első században a pogárháború káosza fenyegette. Az államot irányító törvényhozó testületben, a szenátusban, hiányzott a köztársaság megmentésére irányuló közös akarat. Cicero, aki a Catilina-féle összeesküvés leleplezéséért a szenátustól a Haza Atyja (pater patriae) kitüntető elnevezést kapta, minden erejével, ékesszólásának latbavetésével, a köztársaság megmentésén fáradozott. Végül, hosszú töprengés és habozás után, arra a belátásra jutott, hogy a római köztársaság válságát csak erős kézzel, esetleg katonai erőszak alkalmazásával lehet megoldani, más alternatíva pedig nincs.

Cicero Octavianusba helyezte minden reményét, mely mégse mentette meg őt attól, hogy a polgárháború áldozata legyen. Logikusnak látszó elhatározása abban a történelmi pillanatban végzetes hibának bizonyult és meggyilkolásához vezetett. Cicero levágott fejét ádáz ellensége, Antonius, közszemlére tette Rómában. Cicero így már nem érte meg, hogy végül a római köztársaság is az egyeduralom áldozata lett.

Octavianus kezdetben fenntartotta a köztársaság látszatát, és a szenátust is meghagyta, mint törvényhozó testületet. Ugyanakkor saját kezében összpontosította a kulcsfontosságú tisztségeket. Ő maga hivatalosan sérhetetlen (sacrosantus) lett, akinek a hálás és valójában mindennemű hatalomtól megfosztott szenátus az A u g u s t u s (fenséges) címet adományozta. Augustus felemelkedését szinte szükségszerűen megelőzte a politikai gondolkozó Cicero bukása, mint ahogy a válság hozzáértő megoldásával (legalább is Rómában) a szabadság magasztos eszméinek feladása járt.

A jelenkor demokráciái remélhetőleg nem ilyen árat fognak fizetni a válság megoldásáért.

Korbuly Dezső történész, München

Teszt-üzemmód

2011-01-06T21:32:00.016+01:00

Lassan kezd kirajzolódni az orbáni stratégia, amiről oly sokszor hallottunk már a pártvezetőtől, amikor 10-20 éves kormányzási terveiről beszélt, vizionált. Az tisztán látszik, hogy pontos, kidolgozott tervek nincsenek, csak határozott elképzelések egy új, más alapokra helyezendő hosszútávú berendezkedés megvalósítására. Erre utalnak Orbán Viktor nyilatkozatai is egy – remélhetőleg - modern, prosperáló, állam, ill. államigazgatás kialakítása, megteremtése érdekében. Igaz, napjainkra inkább a kétharmados többséggel kapott megbízatását hangsúlyozza, mintsem a megválasztásáig hirdetett jövőképet. Ugyanakkor bírálói, ellenfelei és ellenzői egyre gyakrabban és hangosabban diktatúrát kiáltanak. Hogy pontosan milyen lesz vagy lenne ez a kormányfő által elképzelt Magyarország valójában, azt senki sem tudja. Viszont egyre jobban körvonalazodik az egymásnak feszülés, amiből a hatalom leszűri majd a tanulságokat, és egyben meghatározza mozgásterét, valamint a demokrácia határait.

Egyelőre három területen követhető látványosan ez a bírkózás.

1. Média
2. Gazdaság (adózás)
3. EU-tagság

Sajnos, úgy tűnik, az ellenzék nem elég okos, és ráadásul rövidlátó. Nem látja át és be, hogy itt minden fronton valójában tapogatózás, azaz közkedvelt, divatos szóval: tesztelés folyik. A leglátványosabb terület napjainkban a média.

Média

Eddig még semmi sem történt, mármint, ami a büntetést illeti, csak próbálkozások vannak a hatalom részéről. Méghozzá a Horn-kormány idején, 1996-ban elfogadott médiatörvény alapján. Lásd Tilos Rádió. Majd jött a kereskedelmi tévék híranyagának (nevetséges) próbára tétele a "véres székláb" indokával (ugyanakkor a Való Világ nem szúr(t) szemet a “hatóság”-nak). Az is elgondolkoztató, hogy az RTL-t ért kifogás és “felelősségre vonás” ellen közel sem tiltakoztak annyian és olyan vehemesen a sajtószabadság hazai védelmezői és hangadói közül, mint azt a Tilos Rádió esetében tették.

Úgy tűnik, beindult az emberi alapösztön: a kicsi mindig sajnálatra méltó, elesett, a nagy pedig jól menő és gazdag, ergo, nem kell sajnálni. Megjegyzem Orbán is erre az érzelmi hangulatra alapozza egész politikáját, amit szép idegen szóval populizmusnak hívnak. Jól látszik ennek az elvnek a továbbélése a közvéleményben, amikor a kicsi, non-profit, alternatív, alig hallgatott rádióadó elleni (hatósági) támadás sokkal közelebb áll a “szociálisan érzékenyek”-hez, mint az állami finanszírozást nélkülöző, “kapitalista”, “tőkés” vállalkozású kereskedelmi tévé. Ezért az RTL mellett nincs szolidarítás, tüntetés, gyertyagyújtás, aláírásgyűjtés stb.

A Hivatal, a hatóság (NMHH), pedig (az adófizetők pénzén) gyártja a felszólításokat és rendeli a különféle tanulmányokat minden következmény nélkül, akár magára, akár a kihágás elkövetőjére nézve. Még elmarasztalás sincs, nemhogy büntetési díj, vagy pénzbírság kiszabása!

Ebbe az egyelőre bürokratikus levezésbe szállt be a Népszava rovatvezetője azzal a képtelen felvetéssel, hogy a rovatában megjelenő írásokat előzőleg láttamoztassa a Hivatal, a hatóság (NMHH). Az ötlet eleve abszurd és valóban a diktatúrák idejét próbálja felidézni, hiszen demokráciában csak a “kész művet”, a megjelent, publikált anyagot lehet, ill. szabad bírálni, róla utólag véleményt mondani, elítélni és (esetleg) büntetni. Előzetes jóváhagyás egyetlen demokráciában sem létezik. Valószínűleg a “sajtóőrszemet” kérvényző is tisztában van ezzel, és javaslata mögött nem naívitás, hanem felettébb okos, ügyes és intelligens megfontolás húzódhatott meg, hiszen végülis “kiugrasztotta azt a bizonyos nyúlat”. A Hivatal (NMHH) ugyanis válaszlevelében elismerte: csak az EU-elnökség lejárta után lépnek életbe a pénzbüntetéssel járó elmarasztalások. Ebből pedig egyenesen következik: addig mindkét oldal csak tapogatózik, teszteli a másikat, ill. a lehetőségek határait.

Megjegyzem, az “ellenállás” valójában nem is a sajtószabadságról, ill. annak korlátozásáról szól, hanem a pénz körül forog. A hatalom borzasztó magas büntetési tételeket helyezett kilátásba, anélkül, hogy a “bűn”-t, a büntetendő cselekedetet konkrétan és pontosan körülírta volna! Ez a (lét)bizonytalanság az igazi, és valódi mozgató rugója ennek a nagy szólamokat hangoztató felháborodásnak.

A sajtószabadság korlátai ellen ágálók azonban egy lényeges dologról mintha megfeledkeznének: nem a médiatörvény a főprobléma, hanem a törvényt felügyelő észt és büntetést osztó szuperszerv: a Médiatanács, ill. annak személyi összetétele. Ugyanis a jelenlegi öt főből álló tanács (elnök és négy tag) kizárólag fideszes delegáltakból tevődik össze, ellentétben a nyugati demokráciákkal, ahol például a bajor Médiatanácsnak 47 tagja van, akiket 5 évre választanak a különböző politikai, világnézeti és közösségi csoportokból. A bajor parlament pártjait összesen 12 fő képviseli, a bajor kormányt pedig csak egyetlenegy.

Arról nem is beszélve, hogy a Médiatanácsnak elsősorban döntéshozóként és nem felügyeleti szervként kellene működnie. Magyarán, fő feladata hazai média működtetése kellene, hogy legyen, pl. frekvenciák kiosztása. Valamint a lakosság részéről érkező panaszokat, bejelentéseket kellene orvosolnia, és a médiatörvényben foglaltak alapján, annak szellemében intézkednie. Nem pedig önkényesen a paragrafusokhoz keresni a szabálytalanságokat, hogy az ellenszenveseket meg lehessen büntetni. Persze, ez (egyelőre) mind csak teória, hiszen a szervezet működését a gyakorlatban még nem ismerjük, de mindenképpen aggodalmas, hogy tagjai egyetlenegy pártot, és annak szemléletét képviselik.

Gazdaság (adózás)

A gazdaságban is a demokrácia, az egyenjogúság hiánya, pontosabban a diszkrimináció kezd dominálni. Ez ellen tiltakoznak a nagy külföldi cégek, és a beruházók. Nem az a baj, hogy különadóval sújtják, azaz extrán megadóztatják őket, hanem az, hogy csak őket. Mintha kizárólag ezek a cégek okozták volna a hazai gazdaság válságát. Ha az Orbán-kormány “európai” módon kezelte volna ezt a válságadónak elnevezett költségvetési lyukakat betömő sarcot, akkor a közös teherviselés szellemében a magyar gazdaság minden szereplőjére ki kellett volna vetnie, mint ahogy pl. azt a németek tették az NDK felzárkóztatása érdekében bevezetett “szolidarítási különadó” bevezetésével. Ráadásul azt a németek nemcsak a cégekre, hanem az ország valamennyi kenyérkeresőjére kivetették! A magyarországi multik sem tiltakoznának az EU illetékeseinél, ha az általános válságadó százalékos mértéke más és más lenne a hazai vállalatok nagyságának függvényében.

Igaz, egy ilyen formájú különadó közel sem kapott volna olyan kedvező fogadtatást a lakosság részéről, mint ez a "fizessenek a gazdagok" populista megközelítés. Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire népszerűek ezek a romantikus (Robin Hood) akciók a lakosság körében, amihez a (szélső)baloldal is tapsol (lásd TGM elemzései).

EU és EU-tagság

A sajtószabadság és a különadók mellett a harmadik tesztelési terület az EU tűrőképességének kipuhatolozása, amire jó alkalmat ad az EU-elnökség, mivel hazánk és kormányunk az érdeklődés középpontjába került, ill. van.

Az elmúlt nyáron az ország lakosságának jelentős hányada pártállástól függetlenül, jobbról és balról, egyaránt elismerően fogadta az orbáni bejentéseket, amelyek “szembe mertek szállni” Brüsszellel, az EU és a nagy hitelintézetek “diktátumával”. Ez különben már a választási kampány idején is tapasztalható, érzékelhető volt, amikor a szavazatokért vetélkedő pártok ígéretéből egyöntetűen kimaradt az euró bevezetésének még csak a gondolata is. A jelenlegi belső, és egyre erősődő külső “támadások”, kritikák kivédésében az Orbán-kormány előszeretettel hivatkozik a régi, jól bevált módszerre és beidegződésre, amit az elmúlt 60 valahány évben állandóan tapasztalhattunk: "a rendszerellenes erők próbálják lejáratni, befeketíteni hazánkat, és annak töretlen fejlődését". Bűnbaknak már ott vannak az MSZP-sek által felbujtott európai szocialisták, no meg a nagytőke. Ez már azért is vicces, mert eszerint az orbáni elképzeléseknek csakis a nemzetközi nagytőkével összefogott baloldal próbál gátat vetni. (….és lassan újra kell irni a marxi alaptételeket, vagyis a marxizmust)

Ez az orbáni magyarázat azonban felvett egy nagyon fontos, és kézenfekvő kérdést: Vajon az európai jobboldal, élen az Európai Néppárttal, miért nem mozgósít Orbán Viktor mellett? Különös tekintettel a magyar kormányfő (állítólagos) nemzetközi tekintélyére. Elvégre az elmúlt évtizedben sokszor és büszkén jegyezte meg nyilatkozataiban Orbán, hogy ő az egyik alelnök, méghozzá az euro-atlanti ügyek felelőse. Egy szóval, miért hallgatnak az Orbán Viktorral és kurzusával szolidáris jobboldaliak? Európában és a Nagyvilágban. És, vajon az ugyancsak jobboldali Bush-kormány budapesti nagykövete 2007-ben, miért írt, jelentett Orbánról oly negatívan kiszivárogatott (wikileaks) jelentésében? Megjegyzem, meglepő és mulatságos volt olvasni Gyurcsány Ferenc blogjában is, hogy miniszterelnöksége idején ő sem kedvelte a nagykövetasszonyt. Vajon ez nem azt jelenti, hogy kishazánkban ismeretlen fogalom a nyugati értelemben vett és elfogadott demokrácia és szabadság, beleértve a sajtószabadságot is ?!

Mindezek fényében, úgy látszik az előttünk álló félév arra lesz jó, hogy az Orbán kormányzat és ellenzéke tesztelje egymást, és ezzel egy időben a nyugati értelemben vett demokrácia határait.

.
Kapcsolódó anyagok, előzmények

Itt a Tilos, hol a Tilos? .............. Sunday, January 02, 2011
Magánlevél médiaügyben ...........Thursday, December 30, 2010
A média a demokrácia lakmusz-papírja .Tuesday, December 28, 2010
Sound of silence ........... Tuesday, December 21, 2010

Itt a Tilos, hol a Tilos?

2011-01-02T23:31:00.009+01:00

Úgy kezdődött, hogy médiatörvénnyel kapcsolatos 2010. december 28-án írt Gondolataimra e-mail-t kaptam az alábbi szöveggel:

".........köszönöm a blogbejegyzést, elolvastam.
Ami azt illeti, hogy még nem tudjuk, hogyan fogják alkalmazni: a neten már terjed egy dokumentum (mellékelem) a Tilos Rádió elleni eljárásról. Először azt hittem, paródia...
Engedelmeddel felírtalak a Szól a rádió... csoportba, ahol ezt is találtam. Ha nem akarsz tag lenni, iratkozz le nyugodtan. ..........."

Elolvastam a mellékelt dokumentumot, majd kedves ismerősömnek a következő választ küldtem:

"........köszi! Őszintén, nekem is volt egy kis fenntartásom (talán provokáció?, lejáratás?, stb. )
aztán megláttam a hírszerzőn . Gondolom, ez bizonyítja a hitelességet.
Nagyon gondolkozom, hogy eljuttatom Gézának, - csak egy picit bonyolult, mert ő nem internetezik......... (márciusban lesz 84 éves)
A fércbukra való feliratkozásomat ugyancsak köszönöm........."

Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen idióta legyen egy komoly, állami hivatal, a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH). Előrebocsátom, a Tilos Rádiót nem hallgatom, sohasem hallgattam, ezért róla véleményt nem tudok mondani. Viszont hírét a médiából ismerem. Sokat olvastam róla, pontosabban a botrányairól. Ha ezek nem lettek volna, ma sem tudnám, hogy egyáltalán létezik ez a néhány száz budapesti által hallgatott adó, amelynek múltja sokkal nagyobb, mint jelene. Hiszen a Tilos volt az első közösségi rádió, amely kalózadóként lett ismert a rendszerváltást követően, 1991-ben.

A rádió nevét a Medgyessy-kormány idején, 2003 végén, 2004 elején jegyeztem meg, amikor médiajelentések szerint Szenteste a Barangó nevű műsorvezető élő adásban részegen kijelentette: „A legszívesebben kiirtanám az összes keresztényt.” A Rádió vezetése hiába kért bocsánatot a történtekért, és azonnali hatállyal kirúgta a műsorvezetőt, az ügyből országos botrány lett. A Honfoglalás 2000 nevű szervezet által meghirdetett demonstráción a Tilos elnémítását követelve szólalt fel a Magyarok Világszövetsége elnökhelyettese is.

Majd újabb tüntetést következett, ahol elégedték az izraeli zászlót. Már csak az akkori politikai nevek miatt is érdemes felidézni az egykori jelentéseket, amelyekből kiderül: nincs törvényi szabályozása (és megbüntetése) a külföldi zászlóégetésnek! (kérdés: azóta már van?).

Majd az utójáték 2004. január végén, amikor a zászlóégetéssel vádolt tüntető azzal védekezett, hogy egy ismeretlen személy cukorkának látszó tablettával (kábítószerrel vagy valamilyen gyógyszerrel) kínálta meg, aminek hatása alatt cselekedett, és ezért nem emlékszik arra, hogy mi történt vele.

Ekkor, illetve ennek kapcsán jegyeztem meg egy életre a Tilos Rádió nevét.

A mostani hatósági magyarázat és indoklás is teljes mértékben beleillik ebbe az abszurd történetbe, hiszen ha elfogadjuk, hogy létezik olyan cukorka vagy annak látszó tabletta, ami az utcán (spontán) az izraeli zászló égetésére serkent, akkor az, az indoklás is helyálló lehet, hogy legalább egy 16 éven aluli magyar gyerek található a Tilos Rádió hallgatói között, aki első hallásra tökéletesen érti az afro-amerikai helyi kiejtésű angol szlenget.

Mivel a pozitív (think positive!) gondolkodás híve vagyok, rögtön átfutott agyamon, hogy ezzel a „felhívás nyilatkozattételre” című és dokumentált levéllel a Hatóság (NMHH) bebizonyította: valójában a Horn-kormány idején megalkotott és elfogadott 1996-os törvény is tökéletesen megfelel a büntető és nevelő célnak, hiszen a szorgos hivatalnokoknak a 2010. dec. 21. előtti törvénnyel is elérhető (volt) az otrombaság távol tartása a serdülőktől. Elvégre a csatolmány ékesen bizonyítja, hogy a hatályos törvények és bírói állásfoglalások alapján is el lehet járni a törvénysértő média ellen, ha alapos és színvonalas érveléssel, azaz kemény munkával törekszik erre az illetékes hivatal.

A történet azonban itt nem ér véget. A Hatóság ugyanis nem tudott beletörődni abba, hogy az Internet világában pillanatok alatt szétcincálták és nevetségessé tették a Tilos Rádiót elmarasztaló (esetleg figyelmeztető?) hivatalos irományt. A NMHH megpróbált visszavágni és közleménnyel igyekezett komolyságot adni butaságának. Ez a közlemény aztán végképp közröhej tárgyává tette a szervet. Már csak azért is, mert egy szemfüles blogger kiderítette: a hatósági felhívás szövege vészesen hasonlít, mi több (részben) megegyezik a Petőfi Rádió (MR2) honlapján az előadóról olvasható bemutatóval.

Ennek ellenére és tudatában a Hatóság tovább magyarázta a megmagyarázhatatlant. EU jogrendre hivatkozik, és közben amerikai (US) Legfelsőbb Bírósági döntéssel példálódzik. Agyrém! De ez még mind semmi! Azt, az amerikai döntést, ítéletet, ill. jogszabályt, ami az inkriminált dal lejátszását csak este 22:00 óra után engedélyezi az Egyesült Államokban, tavaly (2010) júliusban egy amerikai fellebbviteli bíróság hatályon kívül helyezte.

Magánlevél médiaügyben

2010-12-30T09:36:00.006+01:00

Egy régi ismerősöm magánlevélben fejtette ki véleményét a médiatörvénnyel kapcsolatban. Engedélyével közkinccsé teszem.

"........A média törvénnyel és a diktatúra kockázatával kapcsolatos vitátokra reagálva szeretném az alábbiakban röviden összefoglalni az észrevételeimet.

Először is meg kell mondanom, hogy már vagy másfél évtizede egyáltalán nem olvasok semmiféle újságot.

A rendszerváltás idején szokásom volt, hogy egyszerre megvettem tucatnyi különböző irányzatú újságot, mindegyiket elolvastam, és összehasonlítottam, hogy mit írnak ugyanazokról a dolgokról.

Az eredmény megdöbbentő volt. Előfordult például, hogy egy tömegdemonstrációról az egyik újság azt írta, hogy 5 ezer volt a résztvevők száma, a másik szerint pedig 200 ezer.

Mivel sok eseményt én magam is személyesen megnéztem, többek között például még a kendermagos tüntetőket és ellentüntetőket is lefényképeztem, azt kellett megállapítanom, hogy nálunk nincs korrekt hírközlés. Mindenki manipulál, csúsztat, elhallgat, meghamisít, ahogyan az érdekei diktálják.

A sajtószabadság azon kevesek kizárólagos privilégiuma, akik rendelkeznek pár milliárdos tőkével ahhoz, hogy legyen saját tulajdonú újságjuk, rádiójuk, esetleg még TV csatornájuk is, ahol azt közölnek, amihez éppen a kedvük szottyan, vagy ami elősegíti az üzleti vagy politikai érdekeiket. Ez a jövőben is így lesz, függetlenül attól, hogy mi áll a média törvényben.

Példaként említhető, hogy a Bős-Nagymaros-Dunakiliti projekttel kapcsolatban 20 év óta hülyítik a közvéleményt hamis információkkal, és amikor a közelmúltban egy nemzetközileg elismert szaktekintély szerette volna közzétenni az álláspontját, egyetlen újság sem volt hajlandó közölni az írását, még fizetett hirdetés formájában sem.

Ami egy esetleges diktatúra lehetőségét illeti, ilyesmire is legfeljebb akkor kerülhet sor, ha akad olyan tőkés csoport, amely hajlandó egy ilyen megoldást finanszírozni.

Az a szerencsétlen kizsákmányolt melós pedig , aki 10-12 órát robotol éhbérért egy multináci cégnél, túlóra díj nélkül, és közben még a WC-re sem mehet ki, csak főnöki engedéllyel, nem fogja azon törni a fejét, hogy melyik paragrafussal nem ért egyet a média törvényben.

Egyébként ha rajtam múlna, olyan média törvényt szövegeznék, amely csak két paragrafusból állna.

Az első paragrafus azt mondaná ki, hogy nem szabad hazudni.

A második pedig azt, hogy nem szabad köztörvényes bűnözőket népszerűsíteni, nekik reklámot csinálni.

Abszurd dolognak tartom ugyanis, hogy például egy baltás gyilkos tiszteletdíjat kapjon azért, mert hajlandó a TV-ben részletesen elmesélni, hogyan vert agyon egy idős házaspárt. ........"

Kapcsolódó anyagok

A média a demokrácia lakmusz-papírja
Tuesday, December 28, 2010

Sound of silence
Tuesday, December 21, 2010

A média a demokrácia lakmusz-papírja

2010-12-28T23:56:00.019+01:00

Az Interneten követtem és követem a még hatályba sem lépett új médiatörvény körüli vitákat. Fura egy dolog. Már egy féléve annak, hogy a Fidesz júniusban benyújtotta törvénytervezetét, amelyhez még decemberben, az utolsó pillanatokban is érkeztek módosító javaslatok, elsősorban a kormányzópárt tagjai részéről. December 21.-ére virradóra aztán elfogadta a magyar parlament. A benne foglaltak csak január elsejétől alkalmazhatók, de már megszavazása napján beindult az ellenzők tiltakozása annak ellenére, hogy egyetlen ítélet sem született az új törvény megszegői ellen. Hogyan is születhetett volna, mikor a törvény még életbe se lépett. Hogy azt hogyan, és miképpen fogják alkalmazni, senki sem tudja. Mindenesetre az látszik, hogy egy csomó vitatható rész van benne. Például nincs konkrétan meghatározva, hogy mi számít „bűn”-nek, ill. „bűnügy”-nek, amiknek közlési ideje a híradók terjedelmének 20 százalékánál nem lehet több. Vajon egy terrortámadásról is csak a híranyag 20 százaléka foglalkozhat pénzbírság nélkül? A zenei rádiók esetében pedig a műsoridő legalább 35 százalékában magyar zenéket kell sugározni. Vajon egy operákra specializált komolyzenei adó honnan fog előteremteni annyi magyar operát, hogy a műsorideje több mint egyharmadát kitöltse vele? Az igazi problémát azonban a pénzbírságok nagysága okozza, az, ami valójában elrémiszti és protestálásra készteti (elsősorban) a tollforgatókat.

Bevallom, nem olvastam, nem ismerem ennek az új médiatörvénynek a hivatalos és teljes szövegét. Az Interneten sem találom, pedig ott közzé kellene tenni. Csak egy (aránylag részletes) ismertetés olvasható a magyarország.hu kormányzati hírportálon (kattints rá!) .

Ugyanakkor nyugati hírforrások szinte azonnal jelezték, hogy az új médiatörvény megengedi a nemrég sebtében létrehozott Médiatanácsnak, hogy pénzbírsággal sújtsa a magánpublikációkat és az internetes oldalakat abban az esetben, ha azok közléseit nem találja „kiegyensúlyozott”-nak.

(Das Gesetz erlaubt es dem kürzlich geschaffenen Medienrat, gegen private Publikationen und Internetseiten Geldbußen zu verhängen, falls die Berichte beispielsweise für unausgewogen erachtet werden. - Focus )

A Német Újságíró Szövetség (DJV) bírálata szerint a törvény a sajtószabadság megszűn(tet)ését jelzi. ("Das kommt der Abschaffung der Pressefreiheit gleich").

A nyugati demokráciák évszázadok óta alapelvként vallják: a sajtó (média) ellenőrzi az államot, és nem fordítva. Ezzel szemben kishazánkra szinte az egész múlt századra az állam ellenőrizte sajtó volt jellemző. Ebbe született bele és nőtt föl az a ma magát „jobboldalinak” (ki)nevező kollégiumi baráti társaság, mely a jelenlegi kormányzó párt „keménymagját” alkotja, és, akik a kapitalizmust csak tankönyvekből ismerik. Mégis sikerült elhitetniük a széles tömegekkel, hogy „értenek hozzá”. Segítségükre volt az ugyancsak a szovjetrendszerben kitanult másik társaság, amely azt próbálta elhitetni az ország népével, hogy ők szociáldemokraták, pedig arról is csak történelemkönyvekben olvastak. Ennek ellenére megpróbálták a lakossággal elhitetni, hogy Magyarországból Svédországot fognak csinálni, vagy legalábbis abba az irányba tartanak, miközben a nép mást sem látott, mint tökölést és korrupciót. Méghozzá olyat, amilyen a Kádár-korszaknál is rosszabb, hiszen akkoriban a túléléshez kellett a korrupció (pardon, a „protekció”), nem pedig az egyéni meggazdagodáshoz. Ennek mondott nemet az istenadta nép azzal, hogy hatalomra juttatta a másik illúzió kergető társaságot, akik nemzeti színbe csomagoltan ígérték a korrupció megállítását, és az elkövetők megbüntetését.

Európa és a világ is örült a változásnak. Azt hitték, hogy egy abszolút (2/3-os) többséggel rendelkező „jobboldali” tőke- és vállalkozóbarát kormány könnyen megvalósítja azokat a reformokat, amelyek Magyarország minél hamarabbi felzárkózását hozza az élet minden terén. Sok bürokratikus ügyintézés szűnik majd meg, és ebben a kormány és az ország segítségére lesz az EU elnökség betöltése is 2011 első felében. A jelek azonban rosszat sejtetnek. Legjobb példa erre a december 21-én elfogadott médiatörvény. Még életbe sem lépett, egyetlen pénzbírságot sem szabtak ki, de már komolyan és keményen bírálják belföldön és külföldön egyaránt. Hogy a nyugati, parlamentáris demokráciák szellemének, vagy inkább gyakorlatának nem fog megfelelni, az már keletkezése pillanatában borítékolható volt. De erről később. Előbb lássuk, hogyan ismertette az új törvényt a hazai média, például a hirszerző.hu:

".......Elfogadta a parlament a sokat vitatott, a nemzetközi és hazai szervezetek által is bírált új médiatörvényt, amely Európában példátlan módon hatósági felügyelet alá rendeli és bírságolhatóvá teszi a tévék és rádiók mellett az írott és internetes sajtót is. (...)

A Cser-Palkovics András, Rogán Antal és Menczer Erzsébet fideszes képviselők által jegyzett, az Országgyűlés elé november 22-én beterjesztett törvénytervezet legjelentősebb újítása, hogy a rádiókon és televíziókon felül a nyomtatott sajtót, illetve az internetes hírportálokat is hatósági felügyelet, ellenőrzés alá helyezi.

A törvény hatályba lépését követően a tartalmi kérdésekkel foglalkozó Médiatanács több tízmilliós büntetéseket vethet ki a jogsértő újságokra, hírportálokra, százmilliókra bírságolhatja a jelentős piaci súllyal rendelkező kereskedelmi rádiókat és tévéket, továbbá teljesen új alapra fekteti a közszolgálati médiumok irányítását és finanszírozását. A Médiatanács öt tagját október 11-én választotta meg az Országgyűlés, mindannyiukat a Fidesz jelölte. ......" (Médiatörvény - Hírszerző)

De ez még semmi! ".....A parlament elfogadta a Jobbik javaslatát, miszerint a jelentős befolyásoló erővel rendelkező kereskedelmi televíziók reggeli és esti hírműsoraiban a bűnügyi tematikájú híranyag vagy tudósítás nem lehet hosszabb terjedelmű a hírműsor időtartamának húsz százalékánál...." - olvasható a kuruc.info-n. A szélsőjobbos hírportál úgy tudja, a jobbikos javaslat mellett szavazott Szili Katalin volt szocialista politikus, az országgyűlés egykori elnöke is.

".....Ugyancsak elfogadta a Ház azt a kormánypárti módosító javaslatot, amelynek alapján a zenei rádiókban a műsoridő legalább 35 százalékában magyar zenéket kell sugározni. A kikötés szerint ezek minimum negyede nem lehet öt évnél régebbi felvétel...." - olvasható a hirszerző.hu-n.

Csakhogy, ezek a javaslatok nem újak! Pont öt évvel ezelőtt készült egy ’”tanulmány” 140 millió forintért, aminek témái és javaslatai szinte szó szerint megegyeznek a mostani törvény fontosabb pontjaival. Igaz, azt nem tudom, mert a hírből (Bekeményítene az új médiatörvény - origo.hu, 2006-01-02) nem derül ki, hogy ki rendelte meg, és ki fizette ki ezt a „médiatörvény tervezetet”. Viszont felettébb érdekes, hogy az eltelt öt esztendőben senkinek sem volt fontos erről beszélni, írni, jobb esetben „megvitatni”, esetleg felhívni rá a figyelmet. Sőt gyakorlatilag idén nyáron Rogánék ezt a tanulmányt adták be (és el), mint a Fidesz médiatervezetét. (HírTv) Az eredeti, 2006. január 2-án közzétett (nol) hír utolsó sorai így hangzanak:

".......Ahhoz, hogy a tervezet életbe lépjen, kétharmados döntésre van szükség. Ez eddig az apró módosítások vagy az uniós jogharmonizáció miatt szükséges lépesek érdekében sem volt biztosítható.

A tervezetet 140 millió forintért elkészítő bizottság elnöke: Bogdán Tibor, tagjai: Hajdu István, Hazay István, Horányi Özséb, Kajdi József, Pokol Béla, Pócsik Ilona, Rományi Béla, Szente Péter, Tellér Gyula. ......." (Népszabadság - 2006. 01.02.)

Mindezek tudatában és ismeretében már nem is olyan új és megdöbbentő ez a most elfogadott médiatörvény, amihez a kormányfő annyira ragaszkodik, és aminek érdekében szószólói egy kis hazugságért sem mennek a szomszédba. Például Lázár János frakcióvezető ekként magyarázta a külföldi elmarasztalásokat a Magyar Hírlapnak most december 27-én adott interjújában:

„…..Az európai uniós országok médiaszabályozásait vette modellként a kormányoldal az új médiatörvény megalkotásakor, ezért nonszensz, hogy azokból az államokból kritizálnak minket, ahol a nálunk elfogadotthoz hasonló törvények és médiahatóságok léteznek......"

Ajánlom Lázár Jánosnak, hogy olvassa a fentebb idézett Népszabadságban öt évvel ezelőtt megjelent cikket, de elég ha csak az utolsó mondatot, mely szerint már 2006-ban „..az uniós jogharmonizáció miatt szükséges lépesek érdekében sem volt biztosítható….” Tételezzük fel, hogy a frakcióvezető valóban követte az elmúlt öt esztendő történéseit, mint ahogy azt állítja, miszerint „….Az európai uniós országok médiaszabályozásait vette modellként a kormányoldal az új médiatörvény megalkotásakor….” Ez esetben melegen üdvözölném, ha Lázár úr bemutatna néhány dokumentumot, azokból az egyeztető levelezésekből, amit az elmúlt öt esztendőben végzett pártja (a Fidesz) az „európai jogharmonizáció” érdekében.

De az interjúnak van egy (számomra) ennél is érdekesebb megjegyzése, ami valójában e blogbejegyzés megírására késztetett. Lázár szerint:

„…………MSZP-nek egyébként óriási felelőssége van a hisztériakeltésben, európai parlamenti képviselőiken és a nemzetközi baloldali mozgalmon keresztül aktivizálták kapcsolatrendszerüket. Hazánk lejáratására törekszenek ahelyett, hogy segítenének az ország talpra állításában. …….”

Ha ez valóban így van, akkor mégis csak felvetődik a kérdés: Orbán Viktor miniszterelnök, pártelnök, és nem utolsósorban az Európai Néppárt (egyik) alelnöke, vajon miért nem "mozgósítja", pardon "aktivizálja" a nemzetközi jobboldalt ? Csak nem azt akarja mondani, közvetíteni a hazai választóinak Lázár frakcióvezető, hogy a nemzetközi jobboldal sem helyesli az új médiatörvényt? Pedig, gyanítom ez áll az ügy mögött.

Mint a Bajor Újságíró Szövetség (BJV) tagja szeretném néhány dologra felhívni olvasóim figyelmét, hogyan is néz ki a médiatörvény szűkebb hazámban, Bajorországban, ahol 1962 óta a jobboldal (CSU) megszakítás nélkül hatalmon van (és az ország különösen sokat fejlődött és köszönhet Franz Josef Strauss párt és miniszterelnöknek)

Bajorországban is egy Tanács, az úgynevezett Rádiótanács (Rundfunkrat) felügyeli a bajor médiát. A Bayerischer Rundfunk (Bajor Rádió) elnevezés magába foglalja a rádiót és a televíziót.
A Rádió- vagy Médiatanács (Rundfunkrat) felügyeli a törvények betartását. A Rádiótanácsnak 47 tagja van, akiket 5 évre választanak a különböző politikai, világnézeti és közösségi csoportokból. A bajor parlamentet 12 fő képviseli, a bajor kormányt egy.

A 47 tag megoszlása itt (kattints rá!) látható (németül). A névsor igen változatos és valóban jól szemlélteti a bajor társadalom keresztmetszetét. A lényeg: nem pártkatonák, pláne nem egyetlen egy párt tagjai vezetik, irányítják és felügyelik a bajor médiát! - (az 1962 óta fennálló jobboldali (CSU) parlamenti - abszolút - többség ellenére).

Talán ennyi elég is a külföldi, „nyugati” (európai uniós) országok aggodalmának megértéséhez.

PS.

Véleményemet a magyarországi helyzetről a Washington Post-ban megjelent cikk fejezi ki a legjobban. Mintha a számból vette volna ki a szavakat a szerző Anne Applebaum.

A bajor Médiatanács (összetétele)

.

Kapcsolódó anyagok

Teszt-üzemmód ...........Thursday, January 06, 2011

Itt a Tilos, hol a Tilos? .............. Sunday, January 02, 2011
Magánlevél médiaügyben ...........Thursday, December 30, 2010

Sound of silence ........... Tuesday, December 21, 2010

Sound of silence

2010-12-21T23:50:00.009+01:00

Egész nap Mong Attila járt a fejemben. Pontosabban cselekedete: az egy perc némaság, ami igencsak beszédtéma lett az Internet világában, különösen a Facebook használói között.

Kedden 6:13-kor a következő hangzott el Mong Attila műsorvezetőtől a Kossuth Rádió 180 perc című reggeli műsorában:

"………..Az éjszaka az Országgyűlésben elfogadták az új médiatörvényt. Az érvényben lévő törvény és a rádió szabályzata szerint hírhez véleményt nem fűzhetek, ezért a szerkesztővel, Bogár Zsolttal egyetértésben, lelkiismereti okokból most egy percig inkább csendben maradok. Az új médiatörvény miatt tehát a 180 percből - egy perc csend…….."

Bevallom, nem olvastam, nem ismerem az új médiatörvényt. A régit sem. De az legalább megtalálható a net-en:

1996. évi I. törvény
a rádiózásról és televíziózásról

címmel. (kattints rá!) Nos, ennek a 1996-ban alkotott és életbelépett törvénynek a módosításáról(?) szavaztak a Parlamentben keddre virradóra.

Változás, változtatás, pardon módosítás szép számmal lehetett, mert arról nyugati hírforrások is beszámoltak a nap folyamán. Kihangsúlyozva, hogy az új médiatörvény megengedi a nemrég sebtében létrehozott Médiatanácsnak, hogy pénzbírsággal sújtsa a magánpublikációkat és az internetes oldalakat abban az esetben ha azok közléseit nem találja „kiegyensúlyozott”-nak.

"....Das Gesetz erlaubt es dem kürzlich geschaffenen Medienrat, gegen private Publikationen und Internetseiten Geldbußen zu verhängen, falls die Berichte beispielsweise für unausgewogen erachtet werden...." (Focus)

A német sajtó, élén a Német Újságíró Szövetséggel (DJV) élesen bírálja a törvényt, mely a sajtószabadság megszűn(tet)ését jelzi. („Das kommt der Abschaffung der Pressefreiheit gleich“)

Mindezek ismerete ellenére megpróbálok elfogulatlan maradni, és kizárólag Mong Attila tettének szakmai oldalát értékelni. Ha tetszik, egy vélemény lenni a kollegák közül.

Kezdjük ott, hogy a „180 perc” nem Mong Attila (saját) műsora, azaz nem amolyan „Mong show”. Ő (csak) az egyik (beosztott?) műsorvezetője a háromórás reggeli blokknak. Attila tettét azzal magyarázza, hogy: „…Az érvényben lévő törvény és a rádió szabályzata szerint hírhez véleményt nem fűzhetek,…..”

Eszerint, az eddigi előírások szerint sem mondhat véleményt a hírekhez, hiszen – olvasatomban – a kedd hajnalban elfogadott törvény csak január elsején lép életbe, ill. a Médiatanács csak 2011-től ellenőrzi a hazai médiát és oszt(hat)ja ki bírságait saját belátása szerint.

Ezért felvetődik a kérdés: miért lehet Attilát felelősségre vonni? Az egy perces csöndért, vagy a hozzáfűzött magyarázatért? Egy egyperces csönd lehet adásszünet, technikai hiba, bármi, ami bármikor váratlanul előfordulhat. Még egy magyarázat nélküli „szabotázs” is.

Attila kijelentése, miszerint "…..lelkiismereti okokból most egy percig inkább csendben maradok….” viszont már állásfoglalás, mi több személyes véleménynyilvánítás, ami valóban vitatható a műsor szempontjából. Függetlenül annak aktualitásától. Vajon egy műsorvezető meddig mehet el egyéni érzelme kinyilvánításában? Ugyanekkora visszhangja lett volna tettének (elsősorban a Rádió vezetése részéről), ha ezt az egyperces csöndet pl. egy általa nagyra becsült közéleti személyiség hírekben elhangzott halálhírére iktatja be, vagy ne-adj-Isten (pl.) édesanyja emlékére? Szerintem mindenképp emlékeztetni kell(ene) műsorvezetői feladatkörére, amennyiben valóban túllépte hatáskörét. Már csak azért is, mert vétkesek közt cinkos, aki néma…….

Megjegyzés, emlékeztető
Az egyéni, önkéntes, ill. önkényes akciókat, tiltakozásokat sehol sem értékelik (a szabad világban), pláne, ha az az "állami", "közszolgálati" szférában történik. Ezeknél az intézményeknél a protestálásra ott vannak az érdekvédelmi szervek, szervezetek (pl. üzemi tanács, szakszervezet stb.), valamint a támogató civil szervezetek, esetleg a spontán összeverődő szimpatizánsok. Máskülönben az ott dolgozó egyéni akciója legfeljebb munkaügyi problémához vezet(het).

Levelező (ki)oktatás

2010-12-15T23:32:00.009+01:00

Levelet hozott a posta. Feladó: Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság. Postai bélyegző, dátum nincs rajta. Bélyeg sincs, helyette a borítékra nyomtatva: DÍJ HITELEZVE.

Benne pedig egy hasonló szórólap, mint amit már szeptemberben megismerhetett az ország lakossága a levelesládákból. Igaz, akkor nem névre szólóan küldték, hiszen a címzett helyén csak "Tisztelt Nyugdíjas!" szerepelt. Most viszont az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság nyilvántartásából származó pontos névre és címre szólóan továbbították Orbán Viktor miniszterelnök akkori fényképével és ugyanazzal a színnel, „design”-nal vagy „layout”- tal (milyen szép magyar kifejezések!) készült levélformájú röplapot. A jobb felső sarokban egy stilizált bélyeg, rajta „NEMZETI KONZULTÁCIÓ 2010” felírattal, majd balra alul az ismert szlogen:„HALLGATUNK ÖNÖKRE”. Mint akkor, most sincs dátum a szórólapon, csak évszám. Igen, megint egy szórólap, hiszen semmi köze sincs a feladóhoz, az ONYF-hez! Még utalás sincs rá, hogy miért, hogyan került ebbe a borítékba. Mondjuk egy kísérőlevél azzal, hogy „Tisztelt Nyugdíjas! Magyarország miniszterelnöke intézményünkön keresztül kívánja eljuttatni Önhöz személyesen üzenetét” vagy „Tisztelt Nyugdíjas! Magyarország miniszterelnöke intézményünket kérte fel az Önhöz intézett személyes üzenetének továbbítására. Kérésének örömmel teszünk eleget.” Ez lett volna a korrekt.

Persze a rosszmájúak agyán már átfutott, hogy ki fizeti a révészt? No, nem a Máriuszt, hanem a szórólap nyomtatását, postázását és kézbesítését? Vajon ezt most az államkasszából, pardon az állami nyugdíjkasszából finanszírozták? Ellentétben az előző akcióban küldött szórólapokkal, amelyek feladója és készítője egy párt volt, legalábbis válaszcímnek a Fidesz Szentkirály utcai székháza volt megadva. Most nincs válaszra lehetőség, hacsak nem az Országos Nyugdíjbiztosító Főigazgatóságához küldjük a köszönő levelünket, vagy véleményünket, ahogy Orbán Viktor sorait zárja: „Mindenkor számítok az Önök véleményére…….” Szóval, megint kételyben, tanácstalanságban hagyta a kormányfő az ország nyugdíjasait, hiszen zárómondatát így folytatja: „…..továbbra is abban hiszek, hogy jól kormányozni csak az emberekkel közösen lehet.”

No, de nézzük a miniszterelnöki levélnek álcázott szórólap szövegét.

„…….több mint egymillió időskorú tisztelt meg a bizalmával és válaszolt a levelemre.....”

Őszintén, valaki is elhiszi, hogy egymillió nyugdíjas, pardon „időskorú” vette a fáradságot és kitöltötte, ill. bejelölte a szeptemberi kérdőív pontjait? Majd azt elküldte a Fidesz Szentkirály utcai székházába, ahol – ezek szerint – az ország miniszterelnöke székel? (bocs a kétértelműségért!) Megjegyzem a miniszterelnök úr elfelejtette (dátumilag) jelezni, hogy melyik levelére is jött egymillió válasz (a pártszékház címére). Majd a levélnek álcázott szórólap így folyatódik:

„…..Szinte minden idős ember a nyugdíjak biztonságát említette az első helyen. A mögöttünk hagyott időszak tapasztalatai alapján érthető a bizonytalanság és az aggodalom a nyugdíjak értékállósága miatt…….”

Nos, elővettem az aláírást és személyi adatokat kérő (követelő?) szeptemberi kérdőívet. Ennek egyik pontja így szól:

Ön szerint az idős emberek számára ma mi jelenti a legfőbb gondot?

(Jelölje meg x-szel a három legfőbb problémát).

Nyolc problémát sorol fel, ami közül hármat kell bejelölni. Többször is átolvastam! A választható problémák között nem szerepel a nyugdíjak biztonsága!

Majd a következő kérdés így szól:

Ön szerint mi a kormány legfontosabb teendője az ország jelenlegi helyzetében?

(Jelölje meg x-szel a három legfontosabbat).

Itt 16 lehetséges fontos teendő van feltűntetve. Köztük mindössze kettő vonatkozik a nyugdíjakra: az 5. A nyugdíjak vásárlóértékének a megőrzése, valamint a 8. Nyugdíjak emelése.

Ergo, a szeptemberi kérdőív – és az azt összeállító kormánypárt véleménye alapján - az idős emberek számára nem a nyugdíjak értékállósága a legfőbb gond! A kormány tekinti ezt a legfontosabb teendők egyikének – a fentebb említett 16 javaslata között.

Tehát a jelenlegi kormány és annak feje már szeptemberben az egyik legfontosabb teendőjének tartotta a nyugdíjak értékállóságának biztosítását. Dicséretes elképzelés!

Erre föl, mit ír Orbán Viktor mostani levelében?

„….A kormány késlekedés nélkül meghozta azokat a nyugdíjmentő intézkedéseket, amellyel hosszú távon biztonságba helyeztük az Ön nyugdíját…..”
Mi van? Értékállóság helyett nyugdíjmentő intézkedés? Mi történt az előző (szeptemberi) és a mostani szórólap szétküldése között eltelt három hónap alatt, hogy ma már nem az értékállóságról beszél a kormányfő, hanem (nyugdíj)mentő akcióról? Erről egy szó sem volt még három hónappal ezelőtt, amikor az időskorúaknak, a nyugdíjasoknak, összeállították a kérdőívet. Különben eddig úgy tudtuk, hogy csak a pályakezdő fiatalok jövőjéről, nyugdíjáról van szó, akiket még a Horn-kormány idején (1997 - lásd a törvényt itt!) kényszerítettek a magánnyugdíjpénztárakba, és akik ezért rémültek meg, és háborodtak fel, hogy mi lesz velük (és pénzükkel) 10-20-30 év múlva, amikor elérik a nyugdíjkorhatárt. (Csak zárójelben, a Fidesz/MDF - FKGP kormánynak 1998-2002 között már lett volna módja és lehetősége ezt a “hibaforrást" még idejekorán orvosolni). A jelenlegi nyugdíjasokat ez nem érinti, hiszen ők eleve az állami nyugdíjrendszerben vannak, és voltak. Akkor, most mi van? Miről beszél, és kinek ír a kormányfő? A szórólap a (már) nyugdíjasoknak van címezve, nem pedig a jövő nyugdíjasainak! Ez valójában nem mentőakció, hanem pánikkeltő akció!

Végezetül a miniszterelnök kitér az ugyancsak a kérdőívre érkezett állítólagos válaszok másik legfőbb gondjára: a gázszámla kifizetésének problematikájára.

„……..A havi számla kifizetése egyetlen nyugdíjas megélhetését, anyagi biztonságát nem veszélyeztetheti. Bárhogy is alakul körülöttünk a világ, én ragaszkodni fogok ahhoz, hogy a nyugdíjasoknak ne legyen elviselhetetlen teher a rezsi kifizetése…………” - olvasható a miniszterelnök kézjegyével jelzett írásban.

Jól hangzik, de én jobban örültem volna a „gondoskodni” (fogok) szóhasználatnak, mint a semmitmondó „ragaszkodni” (fogok) szófordulatnak.

Majd egy számomra (eddig) teljesen ismeretlen fogalommal záródik ez az ugyancsak semmitmondó ígéret:

„…….Ezért döntöttünk úgy, hogy a kisfogyasztású háztartásoknál nem emelkedhet a gáz ára…….”

Bevallom ezt a szót „kisfogyasztású” még háztartásra nem hallottam használni. Vajon mit takarhat? Kisfogyasztású autóról, háztartási gépekről (legyen az mosógép, hűtőgép vagy éppen gáztüzelésű berendezés), esetleg processzorról vagy letöltő gépről már hallottam. Háztartásról még nem. Csak nem a hajléktalanokra gondolt a kormányfő? Hiszen azoknál kisfogyasztású(bb) háztartás nincs. Sőt gázhasználat sincs. Így aztán, ami nincs, annak az ára sem emelkedhet. Szóval, ez jó döntés volt, miniszterelnök úr!

Kapcsolódó anyagok, előzmények

Képzelt levél a miniszterelnökhöz Thursday, September 16, 2010
Egy ország megvezetve? Thursday, September 16, 2010

Zentai ügy: folytatódik a hazai félretájékoztatás

2010-12-11T14:50:00.013+01:00

Tegnap, december 10.-én, McKerracher bíró a perköltségek megfizetésére kötelezte az ausztrál államot, és 2011. január 24.-ét jelölte ki, mint utolsó dátumot a (Charles) Zentai Károly kiadatási ügyében hozott megsemmisítő erejű felülbírálata elleni fellebbezés végső határidejét. Ezzel végéhez közeledik az úgynevezett "Zentai ügy", az, - a több mint öt éves - küzdelem, amit egy (ausztrál) állampolgár vívott hazája jogrendszere adta lehetőségek teljes tárának bevetésével és kihasználásával, és amiről a hazai (magyar) média meglehetősen egyoldalúan számolt be. Talán még az „egyoldalú” szó sem fedi a valóságot, hiszen az ausztrál jogrendszer adta lehetőségekről mindvégig mélyen hallgatott a hivatalos Magyarország. Csak a szenzációhajhász bulvársajtó „csemegézett” (pro és contra) a kiadatási procedúra egyes állomásairól, anélkül, hogy a tényeket, a tényállást ismertette volna. Egyetlenegy cikket nem láttam, nem olvastam magyarul, amely amolyan oknyomozó riportként követte volna az eseményeket. Közben pedig ismertette volna a hazai hivatalos hozzáállást, az ottani „előkészületeket”: mi van Zentai kiadatása esetén? Mi vár rá? Milyen lesz a fogva tartása? Börtönbe zárják vagy - idős korára tekintettel - óvadék ellenére szabadlábon hagyják, esetleg háziőrizetbe veszik. Hogyan fog a tárgyalás lezajlani? Már csak azért is, mert a kiadatási kérelemben csak "meghallgatás"-ról van szó!

Senki sem vetette fel, és járt utána, hogy vajon az elmúlt több mint 60 évben valójában mit tett a magyar állam Zentai bíróság elé állítása érdekében? Hiszen Zentai nem bujkált. Nem változtatta meg külsejét, nem használt álnevet, „új identitást” (hamis papírokat) stb. nem szerzett be. Címét, tartózkodási helyét mindvégig ismerték. A Balázs család már 1955-ben jelezte a magyar hatóságoknak, hogy Zentai édesanyját kiengedték a fia után Ausztráliába. A 60-as és a 70-es években Zentai örökségi és ingatlan ügyei miatt levelezésben állt a magyar hatóságokkal, akiket nem igazán érdekelt a perth-i lakos. A kiadatási kérvény benyújtása óta néhány ausztrál újság(író) és kutató kivételével, (és a Beszélőben (2005 február) megjelent egyetlen cikktől eltekintve), Magyarországon senkinek sem jutott eszébe, hogy végig olvassa, vagy csak belenézzen az egykori periratokba, és abból közöljön, publikáljon a hazai médiában. Az elmúlt több mint öt esztendőben egyetlenegy helyszíni tudósítót sem küldött ki, vagy fogadott fel, nevezett ki a magyar állam, ill. a közszolgálati média. Kizárólag az ausztrál internetes hírportálokat tekintették hírforrásnak. Ugyancsak a magyar állam részéről senki sem kereste fel a helyszínen Zentait, hogy kikérdezzék, pontosabban „meghallgassák” (kihallgassák), ahogy azt a kiadatási kérelemben a magyar fél írja, állítja, - és ahogy várható volt: a (náci) háborús bűnnel vádolt egykori magyar katona idős korára és egészségi állapotára, azaz „szállíthatóságának” megkérdőjelezésére fog hivatkozni. Mint ahogy tette is. Magyar részről szemmel láthatóan semmit sem tettek a kiadatás érdekében.

A kiadatási kérelem megírása és megküldése (2005) óta a magyar fél nem tájékoztatta és nem tudatosította a hazai közvéleményben, hogy ausztrál részről nem Zentai bűnösségének megállapítása a jogalkotók és jogalkalmazók feladata, hanem a két államközi (kiadatási) szerződésben foglaltaknak megfelelően az eljárás lefolytatása. Az ausztrálok mindvégig ennek szellemében cselekedtek, miközben korrektül betartották az állampolgárnak járó lehetőségek érvényesítését. Ebből – számomra – az volt láthatóan bizonyítva, hogy egy állam és jogrendje komolyan veszi (állam)polgárait és (valóban) megadja a törvényben előírt lehetőségek maximális kihasználását az egyén (a „kisember”) részére. Ennyi. Ez történt.

Az ausztrál állam képviselői kizárólag a kiadatási szerződést tanulmányozták és az abban foglaltak helyességét vizsgálták, azaz szó szerint a kiadatás jogszerűségét, a nemzetközi szerződésben foglaltaknak megfelelő eljárást vizsgálták. Legalább öt esztendőt vett igénybe, amíg Zentai állampolgári lehetőségeit kihasználva a jogállam valamennyi fórumát végigjárhatta, - és mindenhol elutasították! Azaz a magyar kiadatási kérelem valamennyi bírói, bírósági szakaszban az előírásoknak megfelelt. Amikor már az ausztrál jogrendszer valamennyi lehetőségét kimerítette Zentai, kvázi az „utolsó szó jogán”, beadvánnyal fordult a Legfelsőbb Bírósághoz azzal, hogy ne csak a törvény és a kiadatási szerződés betűit vegyék figyelembe, hanem a gyanúsított érveit és körülményeit is. Ennek adott helyet a szövetségi bíróság és hozta meg „salamoni”(?) ítéletét. Neil McKerracher bíró valóban mindent figyelembe vett, amikor a kiadatási kérelem állami engedélyezését idén július 2-án felülbírálta. Sőt, az azóta eltelt idő is valójában nem Zentai, hanem a vádlók érdekeit szolgálja, akik ezzel újabb lehetőséget kaptak egy jól átgondolt, alapos fellebbezés benyújtására. A jelek szerint azonban ezzel nem igazán éltek a kiadatás kérvényezői.

Mindenekelőtt O'Connor belügyminiszter, aki már az előző (Kevin Rudd) kormány idején is ezt a posztot töltötte be, és aki még 2009. nov. 12-én hagyta jóvá a kiadatást, pontosabban annak formai megfelelőségét. McKerracher bíró felülbírálatában épp azt rótta fel az akkori belügyminiszternek, hogy csak a formaságokra adott, és nem járta alaposan körbe a témát, nem vette figyelembe a kiadatásra váró személy körülményeit: korát, egészségi („szállíthatósági”) állapotát, valamint, hogy a magyar kiadatási kérésben Zentai meghallgatása az indok, nem pedig perbefogása, azaz gyakorlatilag nem vádolják semmivel. A gyanúsítás pedig nem elég egy kiadatáshoz. Hogy a bíró mentse belügyminiszterét, megjegyezte: erről valójában O’Connor nem tehet, hiszen ő csak a munkatársai, tanácsadói által elé terjesztett anyagot ismerte, azt hagyta jóvá. Közben kormányváltás, ill. parlamenti választások voltak Ausztráliában, és maradt a Labor Party (Munkáspárt), a miniszterelnök személye viszont változott. Julia Gillard lett a kormányfő, az addigi Kevin Rudd, (aki kiválóan beszél kínaiul) megkapta a külügyminiszteri tárcát. Berdan O'Connor pedig továbbra is a belügyminiszteri posztot tölti be. Tehát, ha O’Connort valóban érdekli az ügy, - hogy "hülyére vették" - akkor fellebbez.

De, ugyanezt megkérhetik, kezdeményezhetik a magyar hatóságok is, elvégre az ausztrál ügyészség képviseli Magyarországot. A Hetek-ben még július 30.-án megjelent cikk szerint:

„…..Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ igazgatója július 21-én levélben fordult Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszterhez. A Hetekhez is eljuttatott levelében Zuroff azt írja: „Amint azt Ön bizonyára tudja, a döntés fő indoklása az volt, hogy bár Zentait Magyarországon kell kihallgatni, itt egyelőre nincs ellene semmilyen vád. Ez valójában csupán formalitás, mivel amennyire tudni vélem, a magyar törvények szerint akkor lehet csak gyilkossággal megvádolni egy személyt, ha az fizikailag Magyarországon tartózkodik….”

Majd a cikk így folytatódik:

".....Arról nincs információnk, hogy a miniszter miként reagált Zuroff levelére.

A Hetek megkeresésére ugyanakkor a minisztériumban azt közölték, hogy a legutóbbi ausztrál határozat nem jogerős, ugyanis az azt hozó bíróság az eljárásban résztvevő feleket további indítványok előterjesztésére hívta fel, amelyre - a képviselő ausztrál központi hatóság tájékoztatása szerint - megfelelő határidőt biztosított, amely két, két és fél hónap.

Az eljárásban a Magyar Köztársaságot az ausztrál központi hatóság képviseli, így az ügy jelen szakaszában érdemi intézkedés megtételére kizárólag az ausztrál hatóságnak van lehetősége…..” (A nácivadász levele Navracsicshoz - Hetek 2010.07.30.)

Ebből a kitérő válaszból is jól látszik, hogy a magyar hatóságok nem igazán érdekeltek ebben az ügyben. Mindent az ausztrálokra hagynak. Sokkal könnyebb így az egész felelősséget – mint mindig – most is másra hárítani, a világ előtt Ausztráliát megbélyegezni, mint a „nácik menedéke”. Pedig a fellebbezést Magyarországnak kellene szorgalmaznia, hiszen a kiadatást is az kezdeményezte, kérvényezte!

Úgy tűnik a két ország (Ausztrália és Magyarország) közti „közvetítő”(?) szerepet betöltő Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi igazgatója, az egyetlen, aki következetesen harcol, küzd Zentai kiadatásáért, vagy inkább csak valamiféle „eredményt” akar felmutatni a világnak. Igen, Zuroff presztízskérdést csinált az ügyből. Hiszen, Simon Wiesenthal még életében azt mondta, hogy munkája, feladata nagy részét elvégezte (bíróság elé vitte a Holocaust-ért felelősöket), nyugodtan hal meg. Az európai zsidó származásúak ellen a második világháború idején elkövetett emberiség elleni bűntettekért felelősök felkutatására életét feltevő (egykori Holocaust túlélő) Wiesenthal halála után helyét és szerepét az amerikai születésű (1949) Efraim Zuroff vette át, aki csak könyvekből ismeri a Vészkorszakot, és annak eseményeit. Még a szülei sem Holocaust-túlélők! Édesapja, (Abraham) rabbi, édesanyja, (Esther), pedig a new york-i Yeshiva Egyetem adminisztratív igazgatója. Úgy tűnik Zuroff felismerte, hogy még a nyugdíjkorhatár elérése előtt hamarosan “munkanélküli" lehet, ha kihal az 1945 előtti, ill. az akkor már 18 éves korosztály, nemzedék, hiszen azok tagjai napjainkra már legalább 83 évesek. Valószínűleg ez inspirálta saját “show”-jának elindítását, a 2002-ben meghirdetett Operation Last Chance (Utolsó Lehetőség Akció) nevű programját, melyet sokan bíráltak, mivel “vérdijat” tűzött ki minden használható infóért !!! (eleinte USD 10.000.-, amit 2008-ban USD 25.000.- re emelt fel)

Akciójába berángatta a Balázs családot, akik csak abban voltak érdekeltek, hogy a papa emlékének megfelelően a fiú, és ikertestvér, Péter halálának igaz körülményeit megtudják, tisztázzák. Pénzt NEM akartak eleve! Helyette lett egy Zentai ügy, ráadásul úgy beállítva, mintha Zentai (Steiner) Károly valami hétpróbás ("náci") tömeggyilkos lenne, aki álnéven él, bujkál stb. Közben rábukkant Képíró Sándor egykori csendőrtisztre, akit azonnal felvett “toplistájára” a legkeresettebb náci háborús bűnösök közé. Miközben Képíró 1996 óta – magyar állami garanciával! - háborítatlanul él Budapesten. Ezt a tízes "toplistát" Zuroff az Utolsó Lehetőség (Last Chance) megindítása óta, minden év áprilisában közzéteszi „Most Wanted Nazi War Criminals” címmel. Az idei (2010) listát Képíró Sándor vezeti. Ennek ismeretében elég fonák Zuroff működése, aki Ausztráliától követeli toplistája hatodik helyezettének (Zentai), kiadatását Magyarországnak, annak az országnak, amitől ugyancsak azt követeli, hogy a háborítatlanul ott(hon) élő első helyezettét állítsák bíróság elé.

Zuroff Időközben Újvidék díszpolgára lett, mert felkutatta Képírót, az 1942-es vérengzés egyik részt vevőjét. Szerbiában (a volt Jugoszláviától) megkapja az egykori periratok másolatát, amit magával vitt Budapestre. Ezt a magyar hatóságok nem fogadták le, mert állításuk szerint a hazai irattárakban NINCS (elveszett?) az eredeti perirat.

Még idén októberben izraeli (és “zsidó”) hírügynökségek – angolul ! – beszámolnak arról, hogy Budapesten per folyik Zuroff ellen, amit Képíró indított...............

Internetes kutatásaim szerint erről csak a Hetek számolt be október 16.-án, amit az atv is átvett. (Majd október 22-én újabb Képíróval foglalkozó cikk a Hetekben.)

A mostani magyar hírügynökségi jelentésekbe erre is van utalás, méghozzá úgy, hogy arra a magyar újságolvasó nem igazán jöhet rá. Idézet az MTI-re hivatkozó Népszabadság december 10.-i (most pénteki) jelentéséből:

„…..Efraim Zuroff pénteken nyilatkozatban reagált az ausztrál bírósági döntésre, amelyet - mint rámutatott - ugyanaz a bíró hozott meg, aki júliusban elfogadta Zentai kiadatás elleni fellebbezését. Nyilatkozatában Zuroff leszögezte: a központ el van szánva arra, hogy folytassa erőfeszítéseit a gyanúsított bíróság elé állítása érdekében.

„A Központ minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy segítsen igazságot szolgáltatni ebben az ügyben. Kapcsolatban állok Navracsics Tibor magyar igazságügyi miniszterrel, aki jelezte, hogy az ilyen bűnügyekben nincs elévülés, s hogy a Zentai kiadatására vonatkozó kérelem továbbra is érvényben van" - írta Zuroff. Egyúttal ígéretet tett arra, hogy jövő heti budapesti látogatásán továbbviszi ezt az ügyet az illetékes magyar tisztségviselőkkel. „Ez a legkevesebb, amit a Balázs család, a magyar társadalom és minden erkölcsös és lelkiismeretes személy megérdemel......."

Nos, ebből az idézett MTI jelentésből nem derül ki egyértelműen, hogy Zuroff még a nyáron vette föl a kapcsolatot Navracsiccsal, azaz írt neki levelet, amire a választ nem ismerjük. (lásd feljebb Hetek beszámolója) Ugyanakkor arról is hallgat a jelentés, hogy a jeruzsálemi Wiesenthal Központ igazgatója Képíró miatt jön a jövő héten Magyarországra, mert bírósági idézése van! Képíró ugyanis azzal perelte be Zuroffot, hogy a SWC jeruzsálemi igazgatója nyilatkozataiban tényként közölt olyan dolgokat, amik - Képíró szerint - nem tények, hanem (egyéni) vélemények. (lásd ugyancsak Hetek keretes hír) A magyar bíróság helyt adott Képíró vádjának. A Zuroff elleni perben az utolsó meghallgatás jövő héten, dec. 16-án lesz Budapesten.

A Zentai story - kronológia